Nem a gránit

Tomay Tamás irodájának példaértékű új épülete a Kacsa utcában. Belső értékek mentén történő reprezentáció, transzparens építészet, szembenézés.

Ha a hely szelleme puszta ezoterikus spekuláció, akkor például Víziváros is csak délibáb. Merthogy nyilvánvalóan olyan építészeti gócpont, ahol a karakter és az erő a középkor óta folyamatosan átadódik az újabb és újabb építésekre, ez a jelenség pedig teljesen olyan, mintha a genius loci manifesztálódna benne.

Ebben a varázslatos és intenzív közegben, az öntödei múzeum és a Ganz utcai kékcsempés ház szomszédságában, a szépséges Király fürdő tömbjében épült a Tomay Tamás, mint vezető tervező által jegyzett irodaépület. Tervtanácsi bemutatásáról már tudósítottunk, akkor egyöntetű sikert aratott. Azóta készen áll, csak az álmennyezet, a válaszfalak és a padlók hiányoznak, teret hagyva a leendő bérlők igényeinek.

Tomay többi munkájához hasonlóan ez az ötemeletes épület is azt a mentalitást képviseli, amelyik az építésben igyekszik tárgyilagos és őszinte lenni, sőt, szembenézni a valósággal, feltérképezni a lehetőségek határait. A valóságból indul ki, illetve, természetesen, annak csak egy interpretációjából, de célja mindenképpen a valóság/igaziság keresése: anyagi, formai, funkcionális őszinteség. Nem esztétizál, nem a látszatra hagyatkozva próbálja elérni célját. A szépséget, mint esztétikai értéket belső, anyagi értékek kivetüléseként értelmezi. Ebből következik a visszafogott, vagy legalábbis nem öncélú formálás, a finom gesztusok.

A valósággal történő szembenézés úgy értendő, hogy ez az attitűd akkor éri el a maga elé kitűzött építészeti célokat, ha körülötte minden más tényező hasonlóan elvszerű, morális és szakszerű alapokon nyugszik - egyszóval „svájci" viszonyokat feltételez, svájci forrásbőséget, kivitelezési színvonalat, anyag- és termékminőséget, megrendelői igényszintet.  Amennyiben ezek nem adottak, a végeredményen pontosan leolvasható viszonylagos pozíciónk, konfrontálódunk az ideálistól elmaradó valósággal (ld. az építészet, mint össztársadalmi termék).

Ugyanakkor pesszimista megközelítésben ez nem a valósággal való szembenézés, nem tudatos konfrontáció, hanem éppen ellenkezőleg, szimpla idealizmus - de a kompromisszum-mentesség mindig könnyen fejére vonja ezt a vádat. Egyébként valóban, a moralizáló-tárgyilagos építészet nem feltétlenül progresszív (a mai magyar viszonyok között inkább igen), befelé fordulása könnyen reakciós dacba fordul.  

Bár az építészetben – a „rossz" építészetben is - mindenhogyan a kor és a közeg fejeződik ki, a „rossz" építészet abban különbözik a „jótól" hogy nincs tisztában ezzel a mechanizmussal, ezért ügyetlenül próbál látszani valaminek. Végső formájában ez a giccs, de realitás tekintetében a másik véglet, a design-elvű starchitecture is többnyire fedezetlen csekkel fizet. Ezek szélsőségei az alapesetnek, vagyis az opportunista esztétizálásnak, a reflexió alól kibújó ügyeskedésnek. A magyar mezőny tele van rettenetesen kisszerű, tescogazdaságos „luxuslakásokkal", de Lacaton és Vassal radikalitása már nem fér bele.

A „jó" építész annyit tehet, hogy megteremti a kereteket a szembenézéshez (majd törvényszerűen elkedvetlenedik, amikor konstatálja a helyzetet, és ez így ismétlődik a végtelenségig egyre csökkenő amplitúdóval). Igen, idealizmus, de ez képezi az opportunista véglet ellensúlyát, és az iterációs folyamat az arany középút felé vezet.

Amint a mellékelt ábra is mutatja, van például olyan magyar megrendelő, aki osztja azt a nézetet, amely szerint nem csak külsődleges értékekkel (polírozott gránit) lehet reprezentálni, hanem (belső) erényekkel is, úgymint rend, takarékosság, tárgyilagosság. Van-e fontosabb, amit egy szervezetnek közölnie szükséges magáról? Tulajdonképpen mi másról szóljon egy irodaépület, ahol a definíció szerint dolgozni fognak? Milyen legyen az optimális munkakörnyezet, ha nem háttérbe húzódó, transzparens?

A Kacsa utcai Tomay-ház ilyen, eszköztelenül és példás visszafogottsággal mutatja meg a mai magyar valóság szebbik arcát.

Az odafigyelésből a menekülőútvonalra is jutott, a lépcsőmellvéd kékje nem csak  fotogén orsóteret eredményez, hanem mosható is. Az épület két szárnyát csak háromszintes mélygarázs köti össze (szinte szűz padlóján autógumi-kalligráfia), a felszínen kis téröblösödés bontja meg a tömeget, ez a bejárati zóna. A figyelemre méltó finomsággal elkülönített épületrészek közül a nagyobbik fog bérirodaként üzemelni, a kisebbiket az építtető használja.

A beépítés a Gyorskocsi utca meghosszabbításával keletkező saroktelken valósult meg. A talán méltatlanul esetleges, vörös hátsó homlokzat egy maradéktérre néz, telkek közé ékelődött önkormányzati tulajdonú zárványra.  A jelentéktelennek tűnő földszinti ajtó, ami ide nyílik, világok között biztosít átjárást: a kis hátsó udvaron tomboló tűzfal- és gyomorgia közepette, vadon tenyészik a genius loci. Nincs itt semmi, csak a hely szelleme, ez a génbank, rezervátum, tiszta forrás, itt kísért, innen szivárog ki a környékre.

Török Tamás

Többek között a Kacsa utcai irodaház is megtalálható az Építészfórum kortárs építészeti térképén, melyet itt lehet böngészni további munkákért és cikkekért.