Olyan kézben tartható épületeken a legjobb dolgozni, amelyeknek minden részletével tudunk törődni.

Koris Jánossal a Budai Építész Mûhely vezetõtervezõjével beszélgettünk az irodájában folyó munkáról, a magyar építészet helyzetérõl, gondjaikról és várakozásaikról.

Koris János 30 évvel ezelőtt kezdte pályafutását az Ipartervben, akkor még állami tervezőirodában, majd hosszú építészgyakorlat és a Mesteriskola elvégzése után került bele a szakma vérkeringésébe. 1985-ben Ybl-díjat kapott. 1989-től az Országos Műemlékvédelmi Hivatalban dolgozott 9 évig. Közben 1993-ban alapította meg saját tervezőirodáját, zömében mesteriskolásokkal. Korábbi munkái közül szívesen emlékszik a Zichy-kastély belső átalakításával létrehozott Vasarely-múzeum tervezésére (Molnár Péterrel), a Tűzoltóság Országos Javító Bázisának épületére (Molnár Péterrel, Benczúr Lászlóval és Budaházy Eszterrel) és a tihanyi Bencés Apátság rekonstrukciójára (Vizer Balázzsal, Nagy Dániellel, Wittinger Zoltánnal).

A Budai Építész Műhely folyamatban lévő legnagyobb munkái a Fővárosi Levéltár épületének tervezése, amely közel 5,5–6 milliárdos épület, valamint a XIII. kerületi Polgármesteri Hivatal bővítése, amely körülbelül kétmilliárdos beruházás, és tavasszal ér a megvalósítási szakaszba. Nem szeretnének egyetlen területre szakosodni: csak bevásárlóközpontokat vagy középületeket tervezni. Úgy vélik, az építészetnek nincsenek műfaji határai, vagy jó építészetet csinál valaki vagy rosszat, nem a volumen, hanem a minőség a közös munkáikban. "Nem válogatósak ételben, illetve épületekben." A szakma elismerését bizonyítják elnyert díjaik: Év lakóháza címek, vagy az 1993-ban kapott Pro Architectura díj a párizsi UNESCO központ kertjében épült Hollókő-pavilonért (építész: Koris János).

ÉF: Hányan dolgoznak az irodában?

KJ: A leterheltségtől függően kapcsolódnak többen vagy kevesebben az irodához, általában 6–10 fő között mozog létszámunk. Nem is akarunk nagy iroda lenni, mert ha 10 fővel meg lehet csinálni egy levéltári épületet, akkor jobb kis csapattal dolgozni.

ÉF: Van-e munkáiknak csak az irodára jellemző, meghatározó stílusa?

KJ: Nem szeretem a stílus szót, a művészettörténészek találták ki azért, hogy minden építészt skatulyákba gyömöszöljenek: organikus, konstruktivista, dekonstruktivista, funkcionalista, metabolista, még lehetne sorolni. Mi mindent értően próbálunk megközelíteni, és eszköztárunkból a legjobbat összerakni. Egész másképp kell viselkedni, ha egy óvodát, egy mozgáskorlátozott-lakótelepet tervez az ember vagy egy szecessziós épület banki átalakítását, amilyen a Nádor utca 21. számú épület volt. Elvünk, hogy mindig tartós és minőségi anyagokat használjunk, és kerüljük a divatáramlatokat.

ÉF: Hogyan lehet az iroda üzletileg sikeres működését és a tervezés minőségi szempontjait összeegyeztetni?

KJ: Nem célunk, hogy minden megrendelelést megszerezzünk, ahol a megrendelő igényei és az iroda szemlélete nem egyeztethető össze, és nem tudunk ésszerű kompromisszumot kötni, lemondunk a feladatról. Igyekszünk finoman egyensúlyban tartani az üzletileg sikeresnek számító munkákat és a minőséget, amely nem könnyű feladat. Hiszen ahhoz, hogy valaki a szakma élvonalába kerüljön, 30–40 pályázatot végig kell csinálnia, tréningbe kell hoznia magát. Aztán lassan-lassan állami beruházásoknál, tud olyan szeletet kiszakítani, amivel a megélhetés és az iroda fenntartása egyensúlyba kerül. Sajnos tervezésből nem egyszerű megélni, mert sokszor a szép munka nem hoz magas árbevételt, és vannak kevésbé szép munkák, amire jobban lehet szerződni.

ÉF: Mit szeret a legjobban csinálni?

KJ: Olyan kézben tartható épületeken a legjobb dolgozni, amelynek minden részletével tudunk törődni. A levéltár, amely egy 22000 nm-es épület, még határán van annak, hogy egy építész egyáltalán át tudja látni, sajnos már ennek sem nem tud minden szegletével, bútorával foglalkozni. Korábban, a rendszerváltás előtt, amikor az építőipari kínálat szinte nulla volt, az építész rákényszerült, hogy az épület apróbb részleteit is kidolgozza. Áhítoztunk a nyugati anyagválasztékra, de most, hogy teljesült kívánságunk, úgy érzem, valahogy visszásan sül el, hiszen az építészet kommercializálódása riasztó. Greslap-burkolat van a hentesboltban, a házasságkötő-teremben, a rendőrségen, mindenütt gipszkarton álmennyezet, ugyanolyan bevilágítók, tehát olyan erős uniformizálódásnak vagyunk tanúi, vagy nevezzük építészeti globalizációnak, ami veszélyeket rejt magában, ha nem értőn bánnak vele.

ÉF: Szükség van-e az építészirodáknak hírnévre?

KJ: Nagyon nagy szükségük lenne rá, de az építész, aki a rajzasztalon szeret babrálni, nem ér rá ezzel foglalkozni. Fontos lenne kiállításokon részt venni, előadásokat tartani, az irodák szemléletét bemutatni. A hagyományos reklámot nem szeretjük, elsősorban szakmai fórumokon keresünk publicitást. Megrendelőket mostanában pályázatok útján találunk, illetve az elégedett megrendelők ajánlanak tovább újabb feladatokra.

ÉF: Mennyire elégedett a Magyarországon elterjedt pályáztatási renddel, szokásokkal?

KJ: A magyar tervpályázati rendszer koreográfiája szerint, a közhivatal különböző osztályain ülő előkészítők, közzéteszik a tendert, kérnek a kamarától egy zsűritagot.A felkért építész rangsorolja a terveket, és megpróbálja meggyőzni a laikus zsűritagokat véleménye helyességéről. Sajnos nagyon ritka, hogy annyi építész van egy zsűriben, hogy nézeteiket kifejezésre tudják juttatni. Ezzel szemben Dániában minden pályázat lebonyolítását a kamara vállalja, a kiíró hivatal megadja az épület volumenét, és a lebonyolítás egész folyamatát a kamara végzi. Az adott hivatal képviselői a pályaművekhez csatolják rövid értékelésüket, és ezután építészekből álló zsűri, hozza meg a végleges döntést. Ezt nevezzük szakértői zsűrinek, ami nem egyenlő az építészek terrorjával. Bizonyos kérdésekben az adott szakma képviselőinek kell véleményt nyilvánítani, mert ők szaktudásukból eredően a közízlés előtt járnak. A pályázati hirdetmények nyilvánosságra hozásában tudna az internetes kommunikáció segíteni, ugyanis az ilyen információ nagyon nehezen hozzáférhető. A tervpályázati rendelet óta meghirdetik ugyan a tendereket, de kiszámíthatatlan, hogy hol, a kamarai lapokban pedig késve és nem teljes számban jelennek meg. Ugyanilyen fontos lenne az eredményhirdetés publicitása és a megépült munkák bemutatása is.

ÉF: Véleménye szerint háttérbe szorul a magyar építész a külföldiekkel szemben a külföldi beruházásoknál? És mi várható az Európai Unióhoz való csatlakozás után?

KJ: Igaz az, hogy külföldi pénzekhez kötődnek külföldi építészek, és véleményem szerint nem mindig élvonalbeli építészek, ezen a területen egyfajta gyarmatosításnak lehetünk tanúi. Sokszor a jó magyar építész kiszolgáltatottan asszisztál a külföldiek mellett, adaptálja gyenge terveiket. A külföldi tervezőknek nincs affinitásuk a helyi viszonyokhoz, nem értik, hogy Budapest városszövete más viselkedést követel, mint amit elképzeltek, nem hajlandóak alkalmazkodni. Reményeim szerint a csatlakozás magával fogja hozni a befogadó közeg érettebbé válását. Jó hatással lehet az építészek megítélésére is, amennyiben nagyobb tiszteletet, tekintélyt vívhatnak ki maguknak. Bár nemzetközi viszonylatban is versenyképesnek tartom a magyar tervezőket, nehezen tudom elképzelni, hogy 40 éves elzártságot és az ismeretlenségből fakadó bizalmatlanságot könnyen le tudják küzdeni, és a közel jövőben nemzetközi megbízásokat kapjanak. Ehhez egyrészt nagyon jót kell csinálni, másrészt sztárolni kell az építészt, menedzseri rafinériával folyamatosan teríteni kell az irodáról szóló híreket, és nem utolsó sorban nemzetközi pályázatokon kell résztvenni.Azt, hogy egy Párizsban élő beruházónak eszébe jusson az, hogy Svájc, Németország, Portugália, Spanyolország helyett Magyarországon keressen építészt, általános gazdasági felemelkedésnek és szellemi horizontunk kiszélesedésének kell megelőznie, ehhez borzasztó hosszú időnek kell eltelnie, ezen a téren pesszimista vagyok.

ÉF: Vannak-e olyan feladatok a munkája során, amely nehézséget okoznak?

KJ: Minden feladat nehéz, attól függ, hogy milyen célt tűz ki maga elé az ember, hiszen ha a legkisebb ellenállás felé akar valaki haladni, az nem érdekes. Minden tevezési folyamatnak megvan a maga belső vívódása, a titok az, hogy ez mitől válik hirtrelen minőséggé és alkotássá.

ÉF: Köszönöm az interjút!

készítette: Kurucz Zsuzsanna

képek forrása: Budai Építész Műhely