Óriástölcsér a város közepén: a szombathelyi Fő tér története

A vasi megyeszékhely valaha kofáktól és csilingelő villamosoktól hangos piactere ma a város központjának csendes, nyugodt főtere, rendezett, de sokszínű házsorokkal és néhány meglepő, üde köztéri alkotással. Bán Dávid írása.

„A Berzsenyi Dániel-utczából a város legélénkebb pontjára, a Horváth Boldizsár-térre lépünk. A hosszú-ferdés alakú tér a városi kereskedés középpontja, virágzó és oly fényesen berendezett üzlethelyiségekkel, a minőkkel kevés vidéki város dicsekedhetik. Szép épületei a két emeletes Spitzer- és Rudolf-féle házak, az elegáncziával berendezett Hungária-szálló nagy, stucco díszítésű éttermével és kávéházával, a háromemeletes városi bérház stb. A keddi és pénteki hetivásárok alkalmával e térre sereglik össze a közel vidék népessége, magával hozva az eladásra szánt élelmi szereket, gyümölcsöt és majorságot. Az öt ízben tartott országos vásároknak is e tér a középpontjuk." – ekképp mutatta be a Magyarország vármegyéi és városai című, a Millennium idején indított monumentális országjáró sorozat Szombathely központját, valamikor a századforduló idején.

A vasi megyeszékhely városiasodásának történetét már korábbi, a Savaria szállót bemutató cikkükben vázlatosan érintettük, de akkor nem tértünk ki a központ kialakulására és fejlődésére. A település múltja a római Pannónia provinciáig, valamint az itt áthaladó kereskedelmi főútvonal, a borostyánútig  nyúlik vissza. A 2. századtól kiemelt vallási, majd tartományi központ Savaria pusztulása után megmaradt és tovább elő falut ugyan az 5. századtól kezdve rendszeresen feldúlták, a középkor folyamán szinte állandó hadszíntér volt, mégis életben maradt. Szombathely 1407-ben kapott mezővárosi rangot, majd innentől kezdve két fontos szerepet töltött be: a püspöki vár igazgatási központként működött, a mezőgazdasági kereskedelem pedig a vásártérre koncentrálódott – ezek a településszerkezetben is meghatározó elemek voltak. A térségeken áthaladó és az azt körülvevő utcácskák szerény hálózata pedig nagyjából egy évezreden keresztül alkotta a város szerkezetét. A mai Fő tér helyét a vásártér jelölte ki, ahol a városba beérkező utak összefutottak. Az itt megerősödő közlekedési és szállítási funkciók azután évszázadokon keresztül, jóformán egészen az 1980-as évekig megmaradtak.

A tér ma is ismert, háromszög alakú formáját lényegében már a 13. században elnyerte, keleti végét a városfal határolta az azon nyitott Gyöngyös utcai kapuval, amelyet a 17. század végén bontottak le – helyét ma emléktábla őrzi. A mezővárosi rangú Szombathelynek ugyan privilégiuma volt, hogy vásárokat rendezhessen – nevét a szombatonként megrendezett heti vásárról kapta –, de a városi tanács sokáig foglalkozott azzal, miként lehetne ezeket a heti vásárokat megfelelően elhelyezni. „Főleg nagy vásárok alkalmával a belföldi árusok és a külső országokból érkezett kézművesek, kereskedők árusítóhelyeinek kijelölése körül folytak viták." – írja a piacszabályozás történetéről Kiss Mária a Vasi Szemle hasábjain. Noha a városban szaporodni kezdtek a boltok, mindezek nem tudtak lépést tartani a lakosság igényeivel, ezért a heti két piac és az évente ötször megrendezett országos vásárk egyre kiemeltebb szerepet kaptak. Ugyanakkor még sokáig komoly konkurenciát jelentetettek a közeli Kőszegen megrendezett, országos hírű vásárok. A kereskedelem vérkeringésében még inkább Kőszegnek jutott az irányítószerep, ahol ez által fejlettebb ipar, kézműipar alakult ki.

A mai Fő tér elődjeként működő szombathelyi fő piactérre a kora újkorban apró, kőből, vályogból, fából épült boltocskák, deszkából készült árusítóbódék kerültek. Az iparcikket árusító üzleteknek a város számára jövedelmet biztosító úgynevezett boltárendát kellett fizetniük. A vegyes állagú, szerény anyagokból, sok esetben csak összetákolt építmények a 18. században azonban több esetben tüzeket okoztak, amelyek gyorsan átterjedtek a környező boltokra, nem egy esetben a házakra is, „ezért határozott úgy a város 1794. október 8-án, hogy a deszkabódékat tulajdonosaik záros határidőn belül bontsák le, és téglából, cseréptetővel építsék fel »a város ékességére és a tűzvész elkerülése végett«". A 19. században a város közösségének alapvető jogként biztosították a szabad kereskedést, de „a polgári kötelékbe felvételt nem nyert lakosoknak" is, amennyiben évi 10 ezüst forint befizetésével kiváltották kereskedelmi engedélyüket. A század folyamán egyre többen szerettek volna kereskedelmi jogosultsághoz jutni, de nem kevesen voltak azok sem, akik igyekeztek a rendszert kijátszani, és a fizetést megkerülendő, saját otthonukban üzemeltettek zugkereskedést. A század közepére már igen szabályozottan működött a piac, ahol a kereskedőkkel meghatározott időre bérleti megállapodást kötött a város által kijelölt – természetesen legtöbb bevételt ígérő – bérbeadó, aki helypénzt szedett az árusoktól, nem egyszer tisztességtelen módon. A városi piac egészen 1952-ig működött a téren, akkor a központtól távolabb költöztették, a kockaköveket felszedve pedig a térség közepén zöld szigetet hoztak létre.

A Piac tér idővel körbeépült, igaz, eleinte szigorúan követve a 18. századi térképeken jól nyomon követkető egységes telek- és házkiosztást, amely az utcafronton egy meghatározott szélességű épületet jelölt ki négy ablakkal, kapuval, hátrafelé pedig hosszan elnyúló kerttel. Ezek a házak még szinte kizárólag földszintesek voltak és az utcafronton zártsoros beépítést rajzoltak ki, de a 19. századra már itt laktak a város prominens polgárai. Itt működött a városháza is, amely már az 1830-as években kicsinek és sokak szerint funkciójához méltatlannak bizonyult, ezért 1837-ben új épületbe költözött a város vezetése.

A Piac térrel szoros egységet alkotott a kelet felé tölcsérszerűen, fokozatosan elkeskenyedő Gyöngyös (későbbi nevén Erzsébet királyné, ma Szent Márton) utca. A tér legtöbb háza lakóház volt, amelyek „egyfajta reprezentációs funkciót is betöltöttek, és a mindenkori kordivatnak megfelelően a tulajdonosok anyagi erejéről és társadalmi státuszáról is tanúskodtak." A dualizmus koráig a városban szinte alig találni kétemeletes házat, a Piac téren is csak egy állt, az épületek többsége egyemeletes, majd a Gyöngyös utca felé haladva inkább már csak földszintes volt.

A téren – akárcsak a városban – az 1867-es kiegyezés hozott lényeges változást, ekkor indult meg a látványos polgárosodás. Szinte egycsapásra megváltoztak a léptékek és a magasságok, a korábbinál lényegesen nagyobb alapterületű házak és paloták épültek, a földszintes házak fokozatosan eltűntek, megjelentek a két-, majd a századfordulóra az első háromemeletes házak is. „Az emeletes lakóházak építésekor az 1870-es évek elejéig általános tendencia volt, hogy a tulajdonosok a már meglevő, gyakran barokk eredetű földszintes házaikra húzattak emeletet. 1873 után azonban már csak teljesen új szerkezetű házak épültek, amelyeknél a korábbi épületeket lebontották, és azokból legfeljebb egy-két falszakaszt, vagy a felszín alatti alapfalakat tartották meg. E bontásoknak nem csak földszintes, de néha emeletes barokk lakóházak is áldozatul estek." – foglalja össze Melega Miklós.

Az ekkoriban a város szülöttjéről, az 1898-ban elhunyt író, költő, jogtudós, politikus – egy időben igazságügy-miniszter – Horváth Boldizsárról elnevezett téren már főleg a gazdagságot sugalló, eklektikus, reneszánsz, vagy barokk hatású elegáns bérpaloták álltak, amelyekben leginkább a városba betelepülő tisztviselők laktak. A bárházak mellett a gazdaság központjai is megjelentek a téren: sorra épültek a takarékpénztárak szákházai, szálloda, vendéglők. A tér építészetét leginkább neves helyi mesterek (korábban Brenner János, Kirchmayer Károly és Hötzl József, majd Rauscher Miksa) határozták meg, de nem egy esetben budapesti építészek is jegyeztek egy-egy palotát, a kritika szerint kevésbé törődve a szomszédos épületek tömegével, megjelenésével, ezáltal a homlokzatok nem rajzoltak ki egy egységes, végiggondolt arculatot.

 A hullámzó tömeg helyenként ma is szembetűnő, például a tér északnyugati sarkán, ahol a legmonumentálisabb hatást keltő 12.-es számú bérház szinte teljesen rátelepszik közvetlen szomszédjára. A Szombathelyi Takarékpénztár Részvénytársaság Mocsányi Károly és
Stadler Dezső fővárosi tervezőpáros jegyezte sarokháza három lebontott egyemeletes ház helyére épült 1913-ban, és noha Bodányi Ödön városi főmérnök a tervek benyújtásakor a tér léptékéhez képest eltúlzottnak gondolta azt, a vállalkozás mégis megkapta az engedélyt. A szecessziós jegyeket viselő homlokzatot „geometrikus, virágmotívumos, növényindás díszítőelemek és a takarékpénztári funkcióra utaló szimbólumokat – méhkast, valamint mezőgazdasági és ipari munkásokat – ábrázoló domborművek tagolják". A ház – amelynek földszintjén egy időben az Állami, majd később a Centrum Áruház várta vásárlóit – a tér keleti részéből induló tölcsérszerű feltárulkozásból ma is nagyszabásúnak hat.

Vele szemben áll a város első háromemeletes bérháza, amelyet Fischer Ferenc budapesti építész tervei alapján éptettek 1898-ban. Az egykori városháza és vendéglő helyére felhúzott sarokerkélyes, eklektikus épület egyfajta nagyvárosi építészeti hangulatot hozott be a Fő tér életébe. „A gyümölcsfüzérekkel és ívelt szemöldökpárkányokkal, romantikus hatású ívsorokkal és rozetta motívumokkal díszített saroktornyos épület tömegénél fogva is hangsúlyos, arculatformáló eleme a tér északnyugati szegletének." – írja róla Melega Miklós. Földszintjén üzletek, vendéglátó- és szolgáltatóhelyek működtek mindig is. Ezeket a szocializmus éveiben egybenyitották és ekkor Elegancia névvel ruházati áruházként üzemelt. A rendszerváltás után a hosszant elnyúló, egyterű üzlethelyiséget ismét részekre bontották, így jöttek létre benne a ma is működő egységek. Az épület, akárcsak a tér több része, a második világháború alatt súlyosan megsérült. A Kőszegi utcai hosszanti frontjának középső traktusát ekkor elbontották és az újraépítés helyett akkori kortárs, de az eredeti ritmust követő pótlást kapott. A térfelőli szomszédjában a Hangya Szövetkezet épített 1939-ben modernista épületet, amely a kiegyezéstől a második világháborúig tartó nagyívű és látványos megújulási korszak utolsó eleme lett. A tér arculata a háború utáni helyreállítás során is jelentősen változott, noha az ekkor létrejött vagy átépített épületek tömegében, ritmusában lényegében jól illeszkedtek a megmaradt házak világába.

A teret mindig is a mozgás, a közlekedés dominálta, a középső, eredetileg a piacot szolgáló, később parkos részt utak, villamosvágányok fogták közre. 1865-tól indultak meg a városi omnibuszok a vasútállomás és a belváros között. A Fő téri Zöldfa étterem előtt álltak meg a lóvontatású járművek, amelyek indulását a vasúti menetrendhez igazították.

A városban igen hamar – Budapest és Pozsony után az országban harmadikként – indult el a villamosközlekedés, 1897-ben. A Vasvármegyei Elektromos Művek Rt által kiépített és üzemeltetett villamosvonal elektromos ellátását a szintén akkor és a vállalat által megépített ikervári vízierőmű – az ország első, máig működő ilyen jellegű létesítménye – biztosította, a gőzgépekkel előállítotthoz képest lényegesen kedvezőbb áron. A több lépcsőben, a vasútállomástól a Kálváriáig tartó villamosvonal természetesen érintette a Fő teret is, annak északi oldalán haladt végig vágánya és szintén a téren építettek ki kitérőt is, ahol a két irányba haladó kocsik kikerülhették egymást. S noha a villamosvonal mindig nagy kihasználtsággal működött, 1974-ben mégis leállították és a vágányokat felszedték. Az 1950-es években indult meg a városban a menetrendszerű autóbusz-közlekedés, eleinte a kelet–nyugati villamosvonalra északi és déli irányból ráhordó jelleggel. A következő két évtizedben nagy lendülettel képülő autóbusz-hálózat fontos csomópontja volt az akkoriban Köztársaság térnek nevezett Fő tér, egészen az 1984-es átépítésig.

A Fő téren átvonuló autóforgalom újragondolása több szabályozási tervben is felmerült, de ezek egészen az 1970-es évekig legfeljebb csak a forgalom csillapításával számoltak, utoljára – 1965-ben – egy „forgalmi négyszögnek" keresztelt rendszerrel. 1979-ben a városi tanács megbízásából a VÁTI készített olyan rendezési terveket, amelyekben a tér gyalogoszónává alakítása szerepelt. Az elkészült tervváltozatokat számos lakossági fórumon és a helyi sajtóban futó cikksorozaton keresztül vitatták meg a polgárokkal. Az átépítés végül két ütemben zajlott: „1979 őszén a tér központi részének átépítésére nyílt lehetőség. A beerdősült park legértékesebb növényanyagát megtartva burkolt térfelületek, vízmedence 16 vízsugárral és egyedi tervezésű utcabútorcsalád kerültek kialakításra, illetve alkalmazásra." Majd a környező utcák forgalmának visszahúzásával egyidőben a tér épületeinek rekonstrukciója zajlott, a hátsó udvarok egy részének megnyitásával pedig igyekeztek parkolóhelyeket biztosítani. A Szilágyi István vezette átépítési munkák eredményét 1987-ben kertészeti nívódíjjal jutalmazták. Az utcabútorok között ugyanis változatos kertészeti megoldásokat alkalmaztak: olyan virágládákat telepítettek, amelyekben könnyen cserélhető betéteket helyeztek el, ezáltal megkönnyítve az előre nevelt növények időszakos cseréjét. 2006-ban a teret ismételten felújították, ekkor új burkolatot, padokat és szökőkutat kapott.

A tér nyugati felén az 1710-1711-ben pusztító pestisjárvány elmúltával Szentháromság-oszlopot emeltek, de egy fogadalmi kápolna is épült. Az oszlopot, amelyet eredetileg négy szent – Szent István, Szent László, Szent Márton és Szent Flórián – szobra díszített, 1714-ben szentelték fel, majd egy évszázaddal később, az 1817-es tűzvészben megsérült. Ugyan a szomszédos kápolnát a várostoronnyal együtt ekkor lebontották, de az oszlop megmaradt. 1867-ben mégis arról döntöttek, hogy a régi helyére egy új oszlopot emeltetnek, amelynek készítője Lieb Ágoston, a Hudetz János özvegye által fenntartott műhely alkalmazottja volt. Az új Szentháromság-szobrot 1869-ben szentelték fel, majd az 1938-as szentévben megújították és táblákkal is kiegészítették.

1951-ben a tér parkosítására hivatkozva az oszlopot a Nagytemplom előtti térre helyezték át és itt állt egészen az ezredfordulóig, amikor is parázs vitát követve, de mégis az eredeti helyére állították vissza. A tér déli oldalán állt a szombathelyi gettó 1944. május elejétől június végéig. Az itt összezsúfolt zsidó polgárokat május végén kezdték átszállítani az egykori Mayer Gépgyár elhagyatott telepére, ahonnan elindult a bevagonírozás a koncentrációs- és haláltáborok felé.  A gettó és a holokauszt emlékét őrzi Veres Gábor 2014-ben elhelyezett munkája, a Gettó kapu, amely egy „bezárt, lelakatolt deszkakapu. Egy kislány szögre akasztott és örökre itt hagyott télikabátja."

A keleti csücsökben 2006-ban avatták fel ifj. Blaskó János alkotását, a sokakat megosztó Faunok szökőkútját és annak mozgalmas szoborcsoportját. További üde színfolt, az innen pár lépésre, a Fő tér 41.-es számú falából szabályosan kibújó férfialakot mintázó szobor. A szintén Veres Gábor jegyezte mű James Joyce-ot, a dublini születésű írót idézi meg, akinek világhírű főműve, az Ulysses fiktív főszereplője, Leopold Bloom a regény szerint a Dublinba kivándorolt szombathelyi Virág Rudolf egyetlen gyermeke volt. A 18. század közepén a valódi Blum családnak otthont nyújtó Fő téri ház 1994 óta az Ulysses rajongók minden év június 14-én megtartott Bloomsday eseményének szombathelyi kiindulópontja.

Bán Dávid

Források:
Magyar Építőipar, 1988 (37. évfolyam, 1-2. szám)
Magyarország vármegyéi és városai (Magyarország monografiája) – a magyar korona országai történetének, földrajzi, képzőművészeti, néprajzi, hadügyi és természeti viszonyainak, közmüvelődési és közgazdasági állapotának enciklopédiája
Melega Miklós: A szombathelyi Fő téri házak építéstörténete a dualizmus korában Előadások Vas megye történetéről IV. - Archívum Comitatus Castriferrei 1. (Szombathely, 2004)
Vasi Szemle 1965 (17. évfolyam, 2. szám)
https://www.savariaforum.hu/rovat/almaban-csonget-egy-picit-szombathely-villamos-77-ev

Szerk.: Winkler Márk