Úgy maradt… a hajmáskéri „kastély” története

A korabeli Magyarország legnagyobb és legpompásabb katonai objektumát hívták egyaránt katonavárosnak, kastélynak, később Kis-Moszkvának. Az 1911-ben átadott, mára sorsára hagyott, hatalmas épületegyüttes hasznosítása problémás, ezért félő, hogy hamarosan az enyészeté lesz. Bán Dávid írása.

„Excellenciád, úgy hallom, koleragyanús?“ – köszöntötte nevetve, nem mindennapi módon Lipót Szalvátor főherceg Janda gráci (sic.) altábornagyot 1911. július 13-án Hajmáskéren, amikor ünnepélyesen átadták a Monarchia legnagyobb tüzérségi laktanyáját. A sajtó által is elkapott belső poén előzménye, az volt, hogy az avató előtt a falu jegyzője hivatalos értesítést kapott, amely szerint az altábornagy koleragyanús vidékről érkezik a nagy érdeklődésre és tömegekre számot tartó eseményre. A jegyző kötelessége volt az altábornagyot feltartóztatni, de hamar kiderült, hogy csak vaklármáról volt szó, így Janda is részt vehetett a kiemelt ünnepségen.

Az először az 1343-as feljegyzésekben felbukkanó Hajmáskér sokáig csak a Veszprémi püspökséghez tartozó kis faluként élte csendes életét. A térség nyugalmát azonban a 20. század elejétől folyamatos ágyúdörgés verte fel, mivel Bécsben 1901-ban uralkodói javaslatot tettek arra, hogy vásároljanak meg a Veszprémhez közeli Hajmáskér mellett egy 5065 hektárnyi területet az itt kialakítandó, Közép-Európa legnagyobb lőtere és központi tüzérképző számára. A területért „melyről fölfedezték, hogy annak terepviszonyai ágyúval való gyakorlatozásra rendkívül kedvezők" 1,8 millió koronát fizetett az állam, majd 1905 év elején jelent meg az az építésügyi közlemény, amely már a konkrét terveket is tartalmazta.

A fejlesztésekre a lelkes magyar Országgyűlés is gond lékül megszavazott előbb 10 millió, majd néhány évvel később további 4 millió koronát. A program előzménye, hogy a dualista állam eleinte nehezen birkózott meg a megfelelő, ütőképes tüzérség felállításával, az 1874-es haderőreformja sem hozta el a várt eredményeket. Az Osztrák-Magyar Monarchia, ugyan szám szerint folyamatosan duzzasztotta tüzérségi erejét, technikai színvonala azonban a 19. század utolsó évtizedeiben jócskán elmaradt az európai átlagtól, a nagyhatalmak közül a leggyöngebbnek számított. Az 1896-ban végrehajtott második haderőreform idején kezdtek nagyobb fejlesztésekbe mind osztrák, mind magyar területeken, tüzérségi oktatással foglalkozó akadémiákat és számos lőteret hoztak létre. A századfordulón a kontinensen egyre látványosabban fokozódott a fegyverkezés, amiből a Monarchia sem maradhatott ki, épp ezért felgyorsították a haderő fejlesztését, amelynek központjában a tüzérség megújítása állt.

Ennek a programnak az ékköve lett a Hajmáskér melletti hatalmas beruházás, amelynek eredményét a korabeli sajtó előszeretettel emlegette „katonaváros"-ként. A tervezéssel a honvédség a számukra sem ismeretlen Kondor Márton és Feledi József építészpárost bízta meg, akiknek több, a szecesszió jegyeit viselő lakóházát is megtalálhatjuk Budapesten. A sajtó hangzatos elnevezése nem is állt messze a valóságtól, mivel a befogadó falutól szinte hermetikusan elkülönülve, egy több mint hatvan épületegységből álló, saját utcahálózattal, infrastruktúrával és közigazgatással rendelkező mesterséges városka jött itt létre. Az építkezés volumenét jól mutatja, hogy 1908-ban a Várpalotai Ipartelepek Rt. bejelentette, hogy a hajmáskéri tüzérlaktanya építésének kiszolgálására új téglagyárat létesített.

Az épületek nagy része és maga, a mai romos állapotában is impozáns, feltűnő tornyával messziről kiemelkedő, az egész település sziluettjét nagyban meghatározó kastélyszerű parancsnoki épület 1907 és 1909 között épült. A tüzértelep 1910-re már teljesen üzemképes volt, addigra már száznál is több ágyút és egyéb katonai felszerelést is odatelepítettek, az átadásra mégis várni kellett. A tizenkét kivilágított utca köré rendeződött telep ünnepélyes avatására 1911. július 13-án került sor, számos notabilitás jelenlétében, így részt vett az eseményen például József főherceg, Károly Albert főherceg, Hornig Károly báró veszprémi püspök, Bjelik Imre, tábori püspök, továbbá számos egyházi, világi és katonai meghívott.

A falutól teljesen függetlenül működő katonai bázis, ahova a környékbelinek csak külön csendőrségi engedéllyel léphettek be, saját belső ellátórendszerrel, csatornarendszerrel és energiaellátással rendelkezett. A gőzzel és „dynamogépekkel" működtetett gépház segítségével működött itt jéggyár, műhelyek, lőszerraktárak, léghajócsarnok, színház és kaszinó, kórház, templom, iskola, vágóhíd, tejgazdaság. A nagy kiterjedésű területet egy keskeny nyomtávú vasúthálózat szolgálta ki. „Legnagyobb épített ékessége az ágyúk fővárosának az impozáns, díszes parancsnoki palota, esténként villamos lángokkal szegett félszáz méter magas tornyával, berendezése fejedelmi kényelmével és hatalmas ünnepi termével. Meg kell említeni, hogy az egész tüzérváros magyar vállalkozók, tervezők és építők alkotása." A parancsnoki épületbe integrálták a területet kiszolgáló víztornyot, amely az egész telep leginkább ikonikus eleme lett. Az épület mellett mesterséges tavat hoztak létre, amelyen romantikus hidacska ívelt át. A díszterem karzatán található 1909-es felirat kapcsán feltételezhető, hogy abban az évben adták át a Helyőrségi Tiszti Kaszinót, amelyhez Bokréta névvel kellemes kerti nyári pavilon is csatlakozott.

Az első világháború időszakában a katonai bázis mellett egy hadifogolytábort is létesítettek, ahol a feltételezhetően tizenötezer, főleg szerb, orosz és olasz katonát tartottak fogva. Noha a foglyok a környező nagyobb létesítmények, így a várpalotai brikettgyár és az inotai honvéd tanezred barakktáborának az építésen vettek részt, felügyeletük az önálló parancsnoksági jogkörrel rendelkező hajmáskérei laktanyavezető alá tartozott. Ugyanakkor, a táborlakóknak saját belső fizetőeszközük is volt. A háború után, 1919 és 1920 között mindez internálótáborrá alakult, ahova a fehérterror idején letartóztatott politikai- és hadifoglyokat zárták, sok esetben verték és kínozták őket.

A tábor végül 1920-ban szűnt meg, innentől Hajmáskér elvesztette önállóságát és a Ludovika Akadémia kihelyezett tagintézményeként működött tovább. A területen, a lőtéren próbáltak ki minden olyan hazai fejlesztésű és külföldről – elsősorbán Olaszországból – importált fegyvert, amelyet a Magyar Honvédség állományába kívántak rendszeresíteni, de harckocsikat is teszteltek, nem egyszer nagy titokban. Idővel mindehhez egy hadiüzem is létesült a faluban, amely 800-900 embert foglalkoztatott, majd 1944-ben a megszálló német hadsereg kezébe került annak, valamint a teljes honvédelmi területnek az irányítása. Egy évvel később már a szovjet csapatok tették rá a kezüket a laktanyára és „ideiglenes állomásozásuk" egészen 1990-ig tartott.

A laktanya fénykorát az 1930-as évekre lehet tenni, ekkor a falu számára is komoly fejlődést jelentett a pezsgő katonai élet. A korabeli adatok szerint ekkor mintegy 4200 lakosa volt Hajmáskérnek, beleértve a tiszti családokat és a már említett hadiüzem dolgozóit is.

A szovjet déli hadseregcsoport egyik központjaként működő Hajmáskéren 1945 után azután erőteljesen megváltozott a demográfia, a falu lakosainak száma folyamatosan csökkent, az 1980-as évek közepén alig haladta meg az 1200-at. Ugyanakkor a szovjet laktanyában állandóan nagyszámú kiskatona élt éveken keresztül, a tisztek számára pedig tíz darab négyemeletes típusházból kisebb lakótelepet emeltek közvetlenül a parancsnoki épület elé, így a díszes – bár pompájából ekkor már sokat vesztett – monumentális épület részben takarásba került. Az átalakítás nem kímélte a már meglévő épületállományt és a parkot sem: a fasorokat megcsonkították, a mesterséges tavat lecsapolták, feltöltötték, az épületek belső tereit is sok helyen módosították. A lőtérre egyre komolyabb nehéztüzérség, valamint nukleáris töltettel is felszerelhető rakétavédelmi rendszer került, a súlyos katonai járművek pedig éjjel-nappal mozogtak a falu utcáin, jelentős károkat, állandó repedéseket okozva az amúgy sem túl magas minőségő infrastruktúrában és a házakban, folyamatos zajjal zavarva a lakosokat.

A rendszerváltás előestéjén, még 1989-ben született döntés a szovjet csapatok hazarendeléséről és az utolsó szovjet katona 1990 novemberében távozott Hajmáskérről. A kivonulásról ikonikus képek készültek a helyi vasútállomáson. A szinte teljesen kifosztott, de hatalmas ingatlanvagyon ezután a Kincstári Vagyonkezelő Szervezethez, majd az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.-hez került, de mivel közel egy évtizeden keresztül nem találtak rá vevőt, ezért azt megkapta a település. Az építészeti kialakítása alapján a köznyelvben csak kastélyként emlegetett parancsnoki épület hasznosítására ugyan több érdeklődő is felbukkant az önkormányzatnál, de a tárgyalások nem végződtek eredménnyel. A hírek szerint a befektetőket szinte kivétel nélkül az épületet körülvevő volt szovjet tiszti telep látványa riasztotta el. Különösen az egyik négyemeletes tömb, amelyik közvetlenül az épület bejárata előtt áll, részben ki is takarva azt.

A 2000-es évek elején ugyan egy svájci befektetővel már szerződést is kötött a település önkormányzata, amelynek értelmében egy ötcsillagos luxusszálloda jött volna létre a parancsnoki épületben, de a kontraktus a fejlesztést attól tette függővé, sikerül-e elbontani a tiszti lakótelep társasházait. Ehhez sikerült is megszerezni a lakók nagyrészének jóváhagyását, akik csereingatlant vagy megfelelő összeget kértek lakásukért, az üzlet azonban mégsem valósult meg. 2006 januárjában a kastély műemléki védelmet kapott a település vezetőségének nem túl nagy örömére, akik szerint ezáltal lényegében lehetetlenné vált bármi további hasznosítás, a várva várt befektetés. „A hajmáskéri kastélyt eddig már számos dologra szerették volna használni. Akadtak, akik szállónak, mások idősek otthonának, megint mások társasháznak akarták átépíteni, de olyan befektető is jelentkezett, aki üzletközpontot álmodott az évszázados épületbe. Egyik tervből sem lett semmi. A problémát feltehetőleg a természet fogja megoldani. Még néhány év, és a kastély magától romba dől." – írja a reménytelennek tűnő állapotról a Népszabadság akkori tudósítója arra hivatkozva, hogy a településnek százmilliós nagyságrendet jelentene maga az állagmegóvás, ami vállalhatatlan teher.

Míg a katonai terület egyes épületeit kis lépésekben sikerült felújítani – az egyikben általános iskola, a másikban hely- és tábortörténeti gyűjtemény működik –, addig a terület lefőbb építészeti kincsének állapota változatlanul rohamosan romlik. 2015-ben például az egyik kémény omlott az épület mellé, a viharszerű esőzések pedig a tetőszerkezetet kezdik ki lassacskán végérvényesen. Noha 2007-ben ismét gazdát cserélt az ingatlan, tulajdonosa csak lezárta az egyre veszélyesebbé vált kastély, de semmilyen jellegű állagmegóvásnak vagy felújításnak nincs nyoma. Az esetleges felújítást az is nehezíti, hogy a műemléki védettsége miatt csak korlátozottam módosítható az épület, s mivel valójában nem minősül kastélynak, ezért nem kérhető rá Európai Uniós támogatás sem.

A katonai telep átadásakor a lelkes hírlapíró optimista jóslatai mára nagyrész szerte foszlottak:

Bán Dávid

Források:
Gazdasági Mérnök, 1905. január-december (29. évfolyam, 14. szám)
Népszabadság, 1995. január (53. évfolyam, 9. szám)
Népszabadság, 2006. április (64.évfolyam, 85. szám)
Pécsi Napló, 1911. október (20. évfolyam, 236. szám)
Vasárnapi Ujság – 1911. 30. szám
https://falanszter.blog.hu/2011/03/27/sajat_penze_is_volt_europa_legnagyobb_katonavarosanak_hajmaskernek
https://index.hu/techtud/tortenelem/2019/08/03/hajmasker_elhagyott_tuzerlaktanya_osztrak-magyar_monarchia_nemetek_szovjetek_mi_videkunk_veszprem_megye/

Szerk.: Winkler Márk