Úgy maradt… „Budapest hatalmas éléskamrája”

Ma egy szomorúan, magányosan álló mementó, de korábban elképesztő logisztikai pezsgés központja volt a Soroksári úti Nagyvásártelep. A maga idején igen modernnek számított, majd közel fél évszázada új technológiát kapott, de sorsa továbbra is kérdéses. Bán Dávid írása.

„Amikor a nap lebukik a látóhatár szélén, úgyszólván minden égtáj felől tehergépkocsik indulnak a főváros irányába. Salátát, retket, zöldbabot, almát, körtét, cseresznyét, uborkát, tököt és minden elképzelhető zöldség- és gyümölcsfélét szállítanak kora tavasztól késő őszig, sőt egyes gyümölcs- és zöldségfélékből télen is, a budapesti Nagyvásártelepre. (…) A gépkocsi hajnalra ér a csepeli Nagyvásártelepre, ahol már hosszú gépkocsisor áll előtte: a megrakott teherautókról veszik át az árut. (…) Azt hihetné valaki, talán rosszul szervezik a munkát, azért kell sorba állniok a kocsiknak. Nem, a csúcsforgalomban a gépkocsik sorbaállása ellen nincs orvosság. Amikor egy-egy cikkből főszezon van és nyáron, ősszel sok cikknek a főszezonja van egyszerre, akkor sok száz vagon mennyiségű árut kell egyetlen éjszaka diszponálni, osztályozni, elosztani, esetleg raktározni a Nagyvásártelepen, ahová a zöldség- és gyümölcsszállító vagonok is befutnak a kevésbé kényes zöldség- és gyümölcsfélékkel. Elektromos targoncák dudálnak, rakodógépek emelik a ládatornyokat, megindulnak a szállítószalagok, csendesen duruzsolnak az osztályozógépek, fürgén mozognak az emberek az éjszakában, hogy mire ébred az óriási város elvégezzék a munkát." – festi le némiképpen idealizálva a Nagyvásártelep életét az 1964-es Érdekes Kalendárium. Noha addigra az élet már korántsem volt felhőtlen a hajdan igen modernnek számító létesítményben, hiszen például az Esti Hírlap már négy évvel korábban elhanyagolt állapotokról, málló vakolatról, beázó raktárakról, nem megfelelő áramellátásról ír. Az 1960-as években már egyértelmű volt, hogy a főváros gyomrának számító raktár- és elosztócsarnok erőteljes modernizálásra szorul, elérte kapacitásainak határait: eredetileg egy alig egymilliós város ellátására létesült, de ez a szám a század második felére már megduplázódott.

Maga a Nagyvásártelep létrejötte is a város folyamatos növekedésének eredménye volt. Amikor egy évvel a millenniumi ünnepségek után – noha minden igyekezettel annak keretében szerették volna felavatni –, 1897-ben a pesti Duna-parton, a nem sokkal korábban átadott Ferenc József (ma: Szabadság) híd tövében megnyílt a Pecz Samu tervezte Központi Vásárcsarnok, egy hosszú évtizedek óta megoldatlan problémát oldott meg a főváros. A dinamikusan fejlődő és kereskedelmi központként is funkcionáló Budapest élelmiszer-ellátása ugyanis sokáig igen mostoha körülmények között zajlott a különböző nyílt, fedetlen, rossz higiéniai körülmények között működő piacokon, vásártereken. A polgárok számára az élelmiszerek beszerzése problémás volt, a vásározók méltatlan körülmények között kínálták portékáikat és állandó volt a járványveszély, amely még a századfordulón is rendszeresen felütötte fejét. Kamermayer Károly, a főváros első polgármestere, európai mintára kezdeményezte a megfelelő műszaki és építészeti minőségű élelmiszer-csarnok hálózat kiépítését. Ez igen lassan és csak számos buktató után valósulhatott meg, de a századfordulóra egy impozáns és a maga idejében nagyon korszerű, hat különálló (a Központi mellett a mai Rákóczi téren, a Klauzál téren, a Hunyadi téren, a Hold utcában és a Batthyány téren) fedett, tágas vásárcsarnok jött létre, jellegzetes téglaarchitektúrával, impozáns acélszerkezettel.

Ezt a hálózat azonban éppen, hogy elégséges volt a robbanásszerűen fejlődő város akkori igényeinek kiszolgálására. Alig néhány évtized után mindez kevésben bizonyult, a terek zsúfolttá váltak, az áruszállítás is egyre problematikusabb lett. Noha a Központi Vásárcsarnok mellé még ipari vágányt is vezettek a Soroksári út felől, ezzel közvetlen vasúti kapcsolatot teremtve a kiépült Duna-parti raktárnegyeddel, logisztikai központtal és az alföldi kiindulóállomásokkal egyaránt. A város azonban idővel szorosan körülölelte a csarnokot, amely nem tudott tovább fejlődni, egyre kevésbé tudta szolgálni nagykereskedelmi funkcióját, mérete is szűknek bizonyult, a szállítás egyre zavaróbb volt a környékbelinek számára. Az 1910-20-as években már egyértelmű volt, hogy a helyzeten változtatni kell, s szintén európai példákat vizsgálva a városvezetés is egy új, a központtól távolabbi helyen, de jó közlekedési adottságokkal rendelkező új áruközpont létesítésén gondolkozott. Párizsi, londoni és német példák hatására Münnich Aladár építész így foglalja össze a problematikát 1929-ben:

Két évtized előkészítés és helykeresés után a főváros vezetése 1929-ben jelölte ki végül az újonnan építendő, a kor kihívásainak megfelelő új nagyvásárterep helyét azzal az elképzeléssel, hogy ezáltal a Központi Vásárcsarnok is felszabadul, a jövőben csak a kiskereskedelemre, a városlakók ellátására tud koncentrálni, hiszen az áruk elosztása már nem itt fog történni. A nagyvásártelepet tervező Münnich Aladár elismerően szól a Csepel-sziget csücskénél, a jó vízi, közúti és vasúti kapcsolatokkal, kikötői pályaudvarral rendelkező területről, ahova valóban egy olyan modern létesítmény építhető, amely „nemcsak a főváros élelmezését fogja lényegesen megkönnyíteni és megolcsóbbítani, hanem az ország és a környező államok egy részének élelmiszerforgalmát is Budapestre fogja összpontosítani és ezáltal a magyar közgazdaság jelentős tényezőjévé válik."

Az első kapavágásra ugyan még valamennyit várni kellett, de 1933-ban végül felavatták az első világháború utáni legnagyobb beruházásként megvalósult új nagyvásártelepet, amely a már említett Münnich Aladár tervei alapján született modern stílusban. Az új központtal a főváros három célt kívánt megoldani: egyrészt javítani a város élelmiszerellátásán, másrészt lehetőséget nyújtani az áruk tranzitforgalmára, harmadrészt pedig, felszabadítva a Központi Vásárcsarnokot, valamint az ahhoz kapcsolódó vasúti- és raktárkapacitást, a környéken új városrendezési elveket megvalósítani. Az elképzelés az volt, hogy a felszabaduló területen a Soroksári út forgalmát egészen a mai Szabadság hídig kívánták behozni, ugyanakkor új, a Dunáig vezető utcákat nyitnának, ezzel egy jelentős városrész-fejlesztést hajtottak volna végre, ami részben meg is valósult.

A Nagyvásártelep elhelyezkedése valóban ideálisnak bizonyult, és remélték, hogy „által életre kel a nagy költséggel megépített kikötő, mely eddig forgalmat nem tudott felmutatni".  A vasúti áruk a rendezőpályaudvarra érkeztek, ahol egyidejűleg 210 kocsit lehetett ki- és bepakolni. A belső térbe teherautók is behajthattak, amik akár a pinceszintre is lejuthattak. A vasúti- és a közúti szállítás az épület két oldalára volt szétosztva. A 11232 négyzetméter alapterületű, 234 méter hosszú, 42 méter széles és 17 méter belmagasságú csarnok tervezésénél a célszerűség és a praktikusság lebegett Münnich szeme előtt. Az épület vasbetonszerkezetű fedése igen modernnek számított, a szerkezeti elemeket pedig nem kívánták elfedni, hanem önmagában építészeti eszközként hatottak. A földszint klinker téglaburkolatot kapott. „A földszinti falak és válaszfalak mindenütt fehér cementburkolást nyertek, a mozgatható falak natúrszínt deszkákból készültek, az élvédő vasak kék színűek. A különleges olajfékekkel ellátott kapuk ezüstszínűek." A csarnokhoz egy híddal irodaszárnyat is csatoltak, amit szintén a klinker burkolat jellemez, puritán megjelenésén csak az erkélybalusztrádot képező fővárosi címer, valamint a homlokzatba foglalt, Ohmann Béla által mintázott néhány szobor adott némi feloldást. Az épületben szükséges volt a legmodernebb technológia telepítésére, amely képes volt megoldani a nagymennyiségű áru hűtési- és szellőzési igényét. Az irodaszárnyban bérirodák és kiszolgáló helyiségek mellett bank, étterem, posta, vámhivatal, rendőrség is helyet kapott. „A kikötő főút mellett elhúzódó nagy térség a kocsikról való árusításra szolgál. A térség világítását hatalmas kandelábersorra erősített reflektorok szolgáltatják, melyek fényében megkapóan érvényesül az épületek monumentális tömege."

Ahogy persze mindig is lenni szokott, az új létesítmény átadása után hamar megszólaltak a kritikus hangok is. Voltak olyan vélemények, mely szerint az új csarnok kialakítása nem kedvez a különböző típusú áruk mozgatásának, tárolásának, kevés a telefonvonal és gyenge a világítás. Emellett magasabb bérleti díjat kértek a kereskedőktől, ami összességében akár áremeléseket is okozhatott. „Az új Élelmiszer-Nagyvásártelep, amely a konstrukció tekintetében lehet ugyan egyedülálló és hatalmas a maga nemében — kereskedelmi szempontból, sajnos, teljesen elhibázott alkotmány, mert sem az építkezés, sem a hely megválasztása, sem a terep kiegyenlítése, sem az árusítóhelyek elrendezése, sem a vasúti berendezés kiépítése, sem a pince és egyéb raktárak elosztása tekintetében nem felel meg ama követelményeknek, amelyeket a szállítókereskedelem egy modern, új, gyors és közvetlen élelmiszer-kereskedelmet lebonyolító piac tekintetében táplálhat." – kezdi két héttel a megnyitás után a Magyar Hirlap szerzője a részletes és nem éppen hízelgő elemzését. Ugyanakkor arra is panaszkodtak, hogy a csarnok megnyitásával a vidéki termelők számára megtiltották, hogy árujukat maguk vihessék be a belvárosi vásárcsarnokokba, így nem találkozhatnak a vevőkkel, a fogyasztókkal. Az árukat a nagy- és kiskereskedőknek voltak kénytelenek eladni, ami számukra nem volt kedvező, ezáltal újabb lépcső került az ellátási láncba, ami szintén áremeléshez vezetett.

A második világháború során a csarnok komoly károkat szenvedett, a vasúti rakodó pedig szinte szerkezetig elpusztult. Idővel elkészült a helyreállítás, majd az épület állami tulajdonba került, a belső terébe különböző szövetkezeti és értékesítő vállalatok költöztek. A rekonstrukció hiányosságai, valamint a csarnok egyes hátrányai azonban az 1950-es évek végén már határozottan érződtek. Az 1930-as években még hatalmasnak számító csarnok már nem volt képes az idővel megduplázódott lakosság igényeit megfelelően kiszolgálni, a gépesítéséhez nem állt rendelkezésre elegendő villamos energia, ennek következében bizonyos munkafolyamatokat nem lehetett párhuzamosan végezni. Nem volt jó a világítás – mi több, takarékoskodni is kényszerültek vele –, korszerűtlen volt a fűtés, nem volt kellő mennyiségű öltöző- és mosdóhelyiség. A csarnok nem tudott lépést tartani a szükséges szállítókapacitással, a teherautók állandóan feltorlódtak, a vasúti kocsik pedig fölösleges kitérőket tettek a Ferencvárosi pályaudvaron. Épp ezért már 1959-ben arról cikkeztek, hogy a következő ötéves tervben, egy akkor még meg nem nevezett budai helyszínen – ideális esetben Lágymányoson – új nagyvásártelep megépítése szükséges. Emellett megfontolandónak tartották egy harmadik hasonló létesítmény felhúzását is, esetleg a Vizafogón.

A rossz élelmiszerárusítási körülmények a főváros vezetésének is feltűntek, ezért 1958-ban elindították a belvárosi vásárcsarnokok felújítását, elsőként a Központi Vásárcsarnokkal. Egyúttal megrendelték a Nagyvásártelep korszerűsítésének és bővítésének terveit is a BUVÁTI-tól. A tervezést azonban igen lassan követte a megvalósítás. 1964-ben már a felújítás várható megkezdéséről adtak hírt: „600 vagonos hűtőtér, 1000 vagonnyi burgonyatároló — Átrendezik a vásártelep vasút- és úthálózatát — Teljesen gépesítik az árurakodást", ugyanakkor azt is kénytelenek voltak hozzátenni: „de a felújítás hogyanjának egyes részletein még ma is vitatkoznak, még ma is kutatják a lehető legjobb megoldásokat." – írta a Népszabadság.  A várható elkezdés végül két évvel későbbre tolódott: „Az idén megkezdődik a Nagyvásártelep rekonstrukciója, amely a harmadik ötéves tervben valósul meg, s 350 millió forintba kerül." – a Magyar Nemzet 1966-os tudósítsa szerint. A tényleges munkák első üteme azonban csak 1967-ben indult el és négy évvel később készült el. Ekkor jelentősen megnövelték a hűtőkapacitást, zárt rakodót alakítottak ki és megkezdődött a nagyütemű gépesítés, javultak a szociális körülmények is. Az 1975-re befejeződött második üzemben újabb hűtőkapacitás növelés mellett a kiszolgálóterek minősége javult, valamint átadtak egy NDK fejlesztésű számítógépközpontot is.

A rendszerváltás után a privatizált épület egy ideig még az eredeti feladatát látta el, kis- és nagykereskedők számára működött itt élelmiszerelosztó központ, a vásárlók akár a cash&carry áruházban is válogathattak az ipari polcokról. Majd megkezdődtek a különböző tulajdonváltások, ezzel egyidőben pedig a korábbi modern csarnok épületének leáldozása. Az ezredforduló után az akkori tulajdonosa lakóparkot képzelt el az addigra teljesen elnéptelenedett területen. Ehhez meg is kezdte az épületegyüttes egyes részeinek és a belső terek bontását. Ennek hatására a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal vezetője kezdeményezte az épület műemléki védelmét, amit 2004-ben az akkor kulturális miniszter jóvá is hagyott.

Az immár műemléki, de erőteljesen megcsonkult épület elhanyagolt állapota azonban folyamatosan romlott. 2020-ban a területre már hiánypótló diákvárost álmodott a főváros vezetése és a Budapest Fejlesztési Központ, amelyhez nyílt, nemzetközi tervpályázatot írtak ki, amiben új funkciókat kerestek a Nagyvásártelep még megmaradt épületrészeinek. Végül tavaly áprilisban hirdettek nyertest, a bírálóbizottság a BIVAK Tervezőiroda pályaművét tartotta legjobbnak. Az értékelés szerint: „Nagyvásártelep csarnokára készített terv egyszerre friss, trendi, ugyanakkor pontosan érzi a műemléki örökség felelősségét, korlátait, melyben lehetőséget lát és talál. Az épületbe három szinten rendezvénytereket, sportpályákat, kávézó, pub és klub funkciókat tervez. A csarnok így jóval több lesz, mint egy multicsarnok, izgalmas, egyszerre sokak által és egymástól különböző funkciókra használható terek jönnek létre." A legutolsó hírek szerint a Diákváros terve 2021-ben zöldutat kapott, a kivitelezés első ütemét akkor – a gazdasági- és az orosz-ukrán válság előtt – még 2023-ra tervezték. Míg a szomszédos atlétikai stadion építése rendületlenül zajlik, addig a Nagyvásártelep területén ma továbbra is csend és elhagyottság honol.

Bán Dávid

Források:
Esti Hírlap, 1960. május (5. évfolyam, 102-127. szám)
Élelmiszer, 2002 (10. évfolyam, 1-12. szám)
Érdekes kalendárium, 1964. Budapest hatalmas éléskamrája a Nagyvásártelep
Figyelő, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
Friss Ujság, 1932. december (37. évfolyam, 270-294. szám)
Magyar Hirlap, 1932. december (42. évfolyam, 271-295. szám)
Magyar Nemzet, 1966. január (22. évfolyam, 1-25. szám)
Mérleg - a Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendéglátóipari Dolgozók Szabad Szakszervezetének lapja, 1960 (4. évfolyam, 1-12. szám)
Népszabadság, 1964. október (22. évfolyam, 230-256. szám)
Népszabadság, 1972. október (30. évfolyam, 232-257. szám)
Népszava, 1975. augusztus (103. évfolyam, 179–204. sz.)
Régi-Új Magyar Építőművészet, 2004 (1-6. szám)
Tér és forma, 1929 (2. évfolyam) II. évfolyam, 2. szám
Tér és forma, 1933 (6. évfolyam) VI. évfolyam, 1. szám

Szerk.: Winkler Márk