Pueblo lakóházak Új-Mexikóban

Szélsőséges klimatikus és extrém domborzati viszonyok között éltek - s élnek - a pueblo indiánok. A velük egyszerre megjelenő nomád népektől eltérően letelepedett életformát folytattak, ami sajátos, máig tanulságos és adaptálható építészeti megoldásokat eredményezett. Medvegy Gabriella írása.

A régi népek építészete számomra a tapasztalat útján születő építészet. Amikor az építőanyagot, a szerkezeti megoldásokat magától értetődő módon, a környezetben fellelhető adottságok határozzák meg. Néhol nehezebben, néhol könnyebben, de olvasható az épített környezetet megélők, a használók életmódja a lakóházak megjelenési formájából, tulajdonságaiból. Az építészet, amivel a pueblo-indiánoknál járva találkoztam, leginkább azért lehet különleges, mert ritka, hogy lakóházakat látunk több száz év távlatában. A falak között járva tapintható az életforma, a klíma, a társadalom. A kép csak lassan áll össze, több helyszínt is meg kell tapasztalni. 

Az első település, mely elindított a téma kutatásán, a Mesa Verde Nemzeti Parkban, Colorado államban - (Utah, Arizona és Új-Mexikó találkozásánál) az anasazi – vagy ahogy a spanyol hódítók hívták őket, pueblo-indiánok elhagyott lakóházaiból áll. A terület ma UNESCO védelem alatt áll, sok turistát vonz. A fennsíkból egyszerre előtűnő kanyonok, szakadékok oldalfalaiba, barlangjaiba, párkányaiba vésett, védett felületeken települések nyomai láthatóak. A kanyon mélyén folyó, vagy időszakos vízfolyás van, mely egyrészről magát a kanyont mélyítette, illetve a letelepedés okát határozta meg.

Az anasazik fokozatosan, körülbelül ezer évvel ez előtt kezdek el a sziklafalra húzódni. A valószínűtlen forróságban nem volt nehéz elképzelni ennek előnyeit. A helyszín védelmet és árnyékot nyújtott, családokat egyesített. Innen indultak a napi munkába, ki a fennsíkra, vagy le a mélybe. Fejlett mezőgazdaságuk, kereskedelmük volt, a sziklateraszok pezsgő életet rejtettek. Épületeik megközelítése létrákkal, függőleges rendszerben volt lehetséges – ezeknek a létráknak még lesz jelentőségük. A nomád népekkel ellentétben lakóházaik fixek, helyhez kötöttek voltak, építőanyaguk a homokkő, és a földből, agyagból készített tégla, egyfajta vályog. Szorosan egymás mellé építkeztek, szinte az egész település egy épületté nőtt össze. A vertikalitás az építészetükre is jellemző, magas, egymás tetejére sorolt, lépcsőzetes épületeket, vagy tornyokat építettek, ezek általában egy-egy családnak adtak otthont.

Ez a vertikalitás negatív irányban is működött, a vízszintes felületbe vájt termeket – kiva-kat – a klán férfitagjai használták szertartásokhoz, tanácskozásokhoz, a földhöz való ragaszkodást is szimbolizálhatta. A kiva valószínűleg még a fennsíki életforma hozadéka, ott terménytárolás helyszíne lehetett. Itt, a sziklapárkányokon a kiva kör alaprajzú, járható tetejű, és ide is létrával, egy nyíláson keresztül lehetett leereszkedni. E sziklaházak között a legjelentősebb a Sziklapalota (Cliff Palace), mely az e típusú lakóhelyek lakóépület- építészetének elért legmagasabb szintjét jeleníti meg. Az épület több mint 150 szobás, körülbelül 400-an laktak benne; egy valódi klánnak adhatott otthont.

A párkányokat i.sz. 1300 körül lakói váratlanul elhagyták, a mai Arizona, Új-Mexikó irányába vándoroltak. Titokzatos módon mindent hátrahagytak, bútorokat, eszközöket, személyes tárgyakat. A települések feltárása és konzerválása folyamatosan zajlik, legnagyobb problémát a betörő víz okozza. Ma apacsok és navahok élnek a környéken – a felszínen.

Kis kitérőt megérdemel a felszíni rezervátumokban kialakulni látszó kortárs építészeti kezdeményezés, a Salt Lake Cityből és Denverből érkező építészhallgatók alkotótábora – Nemes András korábban itt közölt cikkéhez csatlakozva. Nem lehet kikerülni a monumentális és lenyűgöző természeti környezet hatását, azt az erőt, amit a heroikus sziklák, kősivatagok sugároznak. 

Az építészet magától érthető anyagokat keres, visszanyúl a kezdetekhez. A kortárs építészet találkozik a vályoggal, az újrafelhasználás igényével, az ökologikus szemlélettel. Az emberi jelenlét leginkább ideiglenességet sugall. Az építészhallgatók évről évre egy-egy lakóházat építenek fel – saját terveik alapján, egy konkrét személynek a rezervátumból. Véleményem szerint a magas design találkozik itt egy nagyon hagyománytisztelő világgal – és semmiképpen nem válik erőszakossá. A programhoz képzőhelyek csatlakoznak, nemzetközi publikáció kíséri, példaértékű és általam nagyra tartott kezdeményezés. A projektről további, bővebb információ a saját honlapjukon. 

Később, délebbre innen, Santa Fe környékén, Új-Mexikóban a Bandelier National Monument Nemzeti Parkban hasonló településformát és építészeti eszközöket találtam. Frijoles Canon Village, Los Alamos, az amerikai atomváros mellett (Manhattan Project), 1966 óta védett, és szintén pueblok lakták. A völgy egy igazi archeológiai aranybánya, többféle beépítéssel, 10.000 éves emberi jelenléttel. A kőzet itt is könnyen véshető, megkövesedett vulkáni hamu, tufa, homokkő, a függőleges sziklafalak mentén jó körülmények adódtak lakóépületek kialakulásához, a völgyben az állandó vízhozamú folyóvízzel.

Számomra két nagyobb településnyom rajzolódott ki; az egyik a kanyon alsó részén, a vízszintes felületen egy kör alaprajzú építmény, a Tyuounyi, a korábban már említett ceremóniahelyszín, a kiva itt szintén jól megfigyelhető – eredetileg három épült, a feltárás után egyet mutatnak be. A korábban leírt, szinte összenőtt lakóegységek itt gyűrűként bezáródva épültek, a kör belső és külső íve hálós alaprajzot mutat. Ezek voltak a lakócellák (összesen kb. 400), melyeket lépcsőzetesen telepítettek egymás tetejére, a bejáratok mindig függőleges irányból, létrákon keresztül voltak elérhetők. A lépcsőzetes keresztmetszetű építmény körben összeépítve egyben egyfajta erődítményként működött, védelmi funkciót is ellátott, míg az ablaktalan lakóegységek elviselhető klímát biztosítottak. A hatalmas komplexum két helyen volt áttörve, gyakorlatilag ma is ezen a két nyíláson lehet keresztülmenni. A tömegformálás révén az épület felső, vízszintes felülete is belakható volt, környezetében és rajta valódi, nyüzsgő élet lehetett. Az itteni lakók is fejlett mezőgazdasággal, és kerámiakészítő iparral rendelkeztek, gazdagon díszített tárgyaik, falfestményeik ma is több ponton megfigyelhetők.

A másik jól tetten érhető építészeti forma a Hosszú Ház lakóegységei. Ezek a meredek sziklafal mentén, abba belevésve és azt kiegészítve épültek. A sziklafalba beeresztett fa gerendák nyomai és vésett fülkéi értelmezni engedik a korai szerkezeteket, a 2-3 szintes építmények eredeti geometriáját. E lakóhelyek egy 1,6 km-es útvonal mellett helyezkednek el, több összekapcsolódó, vagy néhol egymásról leváló építménnyel. A lakók itt is váratlanul, a Mesa Verde-hez hasonlóan tűntek el i.sz. 1466 körül.

A Nemzeti Park e helyszínen kettős szempontból van bemutatva, a korai indián lakhelyek mellett a kanyon élővilágáról is tájékoztatnak a hely jelenlegi fenntartói. Bevallom, miután kiderült – szerencsére csak a túra végén -, hogy csörgőkígyók is élnek itt, már sietősebben mozogtam, annak ellenére, hogy a pueblok a feljegyzések szerint békésen megfértek mellettük, a közös lakhelyen osztozkodva. A Nemzeti Park fenntartóinak profizmusa mellett nem lehet elmenni szó nélkül, egy külső helyszínről saját buszjárattal hozzák fel ide a látogatókat, két kortárs, és ökologikus szemléletű fogadóépületük van. A tájékoztatás teljes körű és kulturált, a komfort a hely nomád volta ellenére maximális.

Ezek után a pueblo indiánok lakóhelyének kutatása során a legkézenfekvőbb állomás következett, Taos Pueblo, Új-Mexikóban. Szerencsére ekkorra már jól feltérképeződtek a feltételezett építészeti megoldások, de a meglepetésem mégis nagy volt – egy valódi falu! Az 1992 óta UNESCO által védett település 1000 éve folyamatosan lakott, és az „USA legrégebben folyamatosan lakott városa" jellemzéssel is dicsekedhet. Az épületek egy patak két oldalán helyezkednek el, léckerítéssel körülvéve.

Taos Pueblo fontos kereskedelmi központ volt évszázadokon át, a falon kívül voltak a legelők, a megművelt területek - és ma a bejárati épület, ahol a belépőjegyet és a fotóengedélyt pueblo emberek árulják, akik a települést autonóm jogukból kifolyólag – ily módon is - működtetik. Éreztem ebben némi disszonanciát, ahogy a cím elnyerésével járó előnyök érezhető urbanizációhoz juttatták az őslakosokat. A falu könnyebben elérhető házaiban shopok működnek, igen tág színezetű iparművészeti árukkal. Egy-egy ilyen üzletben beszélgetve kiderült, hogy a települést ma már mindössze 4 család lakja (a wikipedia szerint 2006-ban 150 fő), a többiek a komolyabb bevételi lehetőségek megjelenésével folyamatosan kihúzódtak a környék magasabb komfortú házaiba, farmjaiba – a településen arculati okokból nem lehetséges például a közművek bevezetése. Úgy sejtem, ez a cím a maradék négy itt lakó családot már végleg rabul ejthette.

A falu házaiban és szerkezetében a korábbi és időközben elképzelt épületeket láttam viszont. Lépcsősen egymásra épült cellák, felső megnyitások, létrák. Az épületek szigorú funkcionalitással, kizárólag az alvás és ételkészítés helyszínei, ablak és átmeneti terek nélkül. A külső tér a patak két oldalán valaha hangos(abb) lehetett az élettől. Itt lécekből épített szárítóépítményeket és tapasztott kemencéket láttam. A sajátosan kék szín, a türkiz itt újra felbukkant, ezt itt a környéken már több helyen észrevettem. Valószínűleg a pueblok által bányászott ásványok színéből következik. Egyébként minden földszínű, és kiegyensúlyozott árnyalatú.

Az építőanyag ez esetben anyag, föld. Vastag, rakott, tapasztott falakkal építkeztek, fa gerendás lefedéssel, szintén betapasztott vízszintes, járható tetővel. A falak végül egy agyagos, szalmával kevert vastag simítást kapnak, mely lekerekített éleket, finoman ívelhető felületeket eredményez. Az itteni épületek ősi jellege és kora innen következhet – a házakat folyamatosan javítani, karbantartani, újrasimítani kellett, így lehetnek több száz évesek is akár, sok generáció által lakva. A legfiatalabb épület, a templom 1850-ben épült, egy korábbi pótlására, egyébként elődeit az erőszakos katolicizáció alatt egy lázadás alkalmával a falu lakói leromboltak – utóbb a területért folyó Mexikó - USA közötti harcoknak esett áldozatul.

Az épületek egymáshoz közel, akár 5-6 szint magasan épültek. A létrákkal elérhető tetőkön néhol fű nő, néhol sárral simítottak. A lépcsős keresztmetszetű épület külső helyiségei védelmi célokat is el tudtak látni. Egy lakóegységhez általában két helyiség tartozott – az egyik az alvás, a másik az ételkészítés színhelye. Jellemzően állati bőrökkel letakarva, bútorozás nélküli terek voltak. A falu egyes részei a közönség elől le vannak zárva, privát helyeket engedve így a még itt élőknek. A törzsi összetartás élő – mondhatjuk lokálpatriotizmusnak? -, e helyen is megvannak a kiva-k, használatban, tehát az eredeti fedéssel, a létrás lejáróval.

A település tehát komoly előnyöket szerez múltjával és további helyi privilégiumaival – mellyel tulajdonosai tudnak élni. Beszélgettem egy pueblo nővel, aki iparművészeti tárgyakat árult. Azt mondta, óvónő „civilben", és járt már Európában, egy nagyobb szervezett körúton, Ausztriáig eljutott. Azt figyelték meg, milyen oktatási módszerek léteznek még az övéken kívül. Azt mesélte, az úton a legemlékezetesebb az volt, amikor egy szokatlan naplementét látott, úgy emlékezett, olyan nagy volt a napkorong, hogy ha kinyújtotta a kezét, szinte meg tudta érinteni. Remélem, nem az európaiak standard sztoriját hallottam, bár az kétségtelen, eddig nem sokan tudták, hol van Magyarország.

A pueblo lakóházak kérdését felgöngyölítve kerültem Santa Febe és Albuquerquebe. Új-Mexikó legfontosabb városai, igazi építészeti csemege a „santa fe style" kedvelőinek. Megdöbbentő építészeti folytonosság illetve keveredés figyelhető meg itt a Mexikóhoz köthető spanyolos és a pueblo emberek építészete között.

Az építőanyag, a vályog továbbra is kedvelt a lakóházak szerkezetében – igaz, néha a fa könnyűszerkezetre szerelt OSB lapok elé hordják fel, majd simítják el az éleket. A földszínek, a diszkrét, tájba simuló házak szintén megmaradtak – legfeljebb a korszerűbb festékek megjelenésével árnyalatokban különböznek. Almazöldre senki nem pingálja ki a házát, a tulajdonosoknak nem az önmegvalósítás a szándéka lakóháza által. Nincs utólag szerelt redőnyszekrény, hanem jó tájolás, földből készült falak, és légkondicionáló készülék van. A lényeg továbbra is ugyanaz – csakúgy, mint ahogy mindenhol és máshol is - lakni. 

Medvegy Gabriella

A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése országos program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.