Schulek, Schulcz, Steindl és a Wiener Bauhütte

A napokban lesz Schulek Frigyes születésének 175. évfordulója - ennek alkalmából a Lechner Tudásközpont szakkönyvtárának anyaga alapján mutatjuk be a Wiener Bauhütte működését, melynek létrehozásában a fiatal építész is részt vett.

„Működésünk szerény módon kezdődött. A tagok kötelesek voltak szakbeli különleges tanulmányaikról előadásokban számot adni és rajzbeli tanulmányaikat autographikus többszörösítés által a társak közkincsévé tenni." – írta a Wiener Bauhütte elindulásáról Schulek Frigyes, aki 175 éve, 1841. november 19-én született. 

De mi is volt ez a Wiener Bauhütte? A Bauhütte kifejezés eredetileg a középkorból, a 14. századból származik, amikor is a szerzetesrendek (pontosabban a koldulórendek) számára dolgozó építőműhelyeket jelentett. A német nyelvterületen a legjelentősebb műhelyek Strassburgban, Kölnben, Bernben és Bécsben működtek, majd ezekhez csatlakozott a passaui építőműhely. A Wiener (vagyis a bécsi) Bauhüttéhez nemcsak a Stephansdom építése kötődik, hanem sok más templomé is Bécs környékén, a hatása és a befolyása pedig Stájerországig és Nyugat-Magyarországig is elért.

A 19. század közepén aztán a bécsi Képzőművészeti Akadémia (Akademie der bildenden Künste) hallgatói adták ezt a nevet önképzőkörüknek. „Már az első évben Van der Nüll tanár betegeskedése folytán, de még inkább a második évben Siccardsburg tanár alatt – aki az udvari operaház építésével fölötte el volt foglalva – nagyon éreztük elhagyatottságunkat, sóvárgó lelkünk tápra vágyódott; nem csoda tehát, ha collegialis körünkben az önképző egylet eszméje megfogamzott és mindnyájunk nagy hasznára gyakorlati megoldást is nyert." – írta visszaemlékezéseiben Schulek.

Schulek Frigyes mellett ekkor a bécsi akadémia hallgatója volt Schulcz Ferenc és Steindl Imre is. A korra általában véve is jellemző volt, hogy az építésznek készülő fiatalok Magyarországról külföldre mentek ki tanulni, vagy ott folytatták az itthon megkezdett tanulmányaikat, mivel a József Ipartanoda és az Institutum Geometricum nyomdokain 1856-ban megalakult József Politechnikumban az építészeti tantárgyak és órák száma ekkor még meglehetősen csekély volt az általános jellegű tárgyak túltengése miatt.

Hauszmann Alajos, Lechner Ödön és Pártos Gyula a budai politechnikumban végzett tanulmányok után 1866-tól két évig a berlini Építészeti Akadémián tanultak – ahol a „drei wilde Magyaren" (három vad magyar) vagy „die Ungarn mit den feschen Beenen /Beinen/" (a fess lábú magyarok) tréfás neveket kapták –, de voltak magyar hallgatói a párizsi École des Beaux-Arts-nak és Zürich, München, Stuttgart, Karlsruhe, sőt New York felsőfokú építészeti iskoláinak is. A magyar építészhallgatók általában mindenhol jól szerepeltek, díjakat nyertek, részt vettek a mestereik tervezési munkáiban, helyi megbízásokat kaptak. A külföldön szerzett tájékozottságukat és „kapcsolati hálójukat" a későbbi pályafutásuk során is jól tudták kamatoztatni.

Schulek és Steindl ugyancsak a József Politechnikumban kezdték meg felsőfokú tanulmányaikat, innen mentek tovább a bécsi Képzőművészeti Akadémiára. Mestereik többek között a már említett Eduard van der Nüll és August Siccard von Siccardsburg voltak, de ezeknél is nagyobb hatást gyakorolt rájuk Friedrich Schmidt, a neogótika egyik nagy egyénisége.

Schmidt a stuttgarti politechnikumba járt és ezzel párhuzamosan a kőfaragó mesterséget is kitanulta, majd 15 éven át a kölni dóm helyreállításán dolgozott. Ennek során a kőműves és kőfaragó mestervizsgát, valamint a berlini Bauakademie építőmesteri vizsgáját is letette. Tanári pályáját a bécsi kultuszminiszter meghívása alapján először Milánóban kezdte meg, majd 1859-ben, Lombardiának a Monarchiától történt elszakadása után Bécsben folytatta, ahol a város egyik vezető építésze lett. Elsősorban templomokat tervezett, de az ő műve a neogótikus bécsi városháza is. A műemlékek helyreállításának egyik vezéregyéniségévé vált, ennek köszönhetően elnyerte a Stephanskirche főépítészi (Dombaumeister) állását is.

Építészként és műemlék-helyreállítóként komoly szaktekintélynek számított nemzetközi szinten is, azonban még ennél is nagyobb hatású volt tanári tevékenysége. A középkori stílusokat tanította, de nemcsak előadásokon keresztül, hanem gyakorlati tervezés közben is, a hallgatókkal személyes kapcsolatot kialakítva, megelőlegezve a 20. századi mesteriskolák szellemiségét. Így nem csoda, hogy a diákok önképzőkörük, a Wiener Bauhütte tiszteletbeli elnökének választották, ami ebben az esetben nem csupán egy formális címet jelentett, hanem nagyon is intenzív vezető, szervező, iránymutató szerepet.

Schulek, Schulcz és Steindl egyaránt ott bábáskodtak 1862-ben a Wiener Bauhütte megszületésénél, Schulek különböző tisztségeket is betöltött, hol választmányi tagként, hol elnökként vagy pénztárosként. „Csakhamar oly pezsgő élet fejlődött ki az akadémián, aminőt az előbb csendes falak addig még nem visszhangoztattak volt." – emlékezett vissza. „Az idősebb szaktársak siettek, mint működő vagy pártoló tagok részt venni az egylet tevékenységében, az akadémia rektora és tanárai, mint tiszteletbeli tagok adtak az egyletnek erkölcsi nyomatékot. Ily módon aztán az előadások iránti érdeklődés mind inkább növekedett, a publicatiók pedig úgy alakra mint beltartalomra nézve becsesebbekké váltak, úgy hogy rövid idő múltán az egylet helyiségeiben volt a Bécsben lakó nevezetes építészek találkozási középpontja. (…) Az akkor tájban készült tervek mind ott voltak kiállítva először, ami nagymértékben felköltötte az alvó Österr. Ingenieur Verein féltékenységét és arra indította nevezett egyesületet, hogy minket testületileg tagjai közé felvegyen."

Az önképzőkör tagjai Friedrich Schmidt vezetésével minden tanév végén, de néha tanév közben is kirándulásokat tettek Európa különböző vidékeire, ahol műemlékfelméréseket végeztek (többek között felmérték a vajdahunyadi várat is). A gyűjtött anyagot aztán a tanév folyamán feldolgozták és közzé tették a Wiener Bauhütte kiadványaiban, amelyek egyre nagyobb szakmai elismerést vívtak ki.

1866 augusztusában Schmidt Schulek Frigyest küldte Regensburgba, hogy a dóm főépítésze felkérésének eleget téve mérje fel a templomot és a helyreállításhoz szükséges tervek elkészítésében közreműködjön. „Legtöbb fáradtsággal járt a dóm főhomlokzatának az 1867.-i párizsi világkiállításra szánt, 1:50-höz viszonyított (tehát közel 8 lábnyi magasságú)", vagyis körülbelül 2,5 méteres „rajza, melynek minden részletét elébb be kellett szerezni. E munka harmadfél hónapos éjjel nappal tartó teljes erőfeszítést vett igénybe. Fényképezett másolatát még most is előszeretettel megveszik az oda vetődő építészek, én pedig másfél évig tartó szembajt szereztem e munka által." – írja Schulek visszaemlékezéseiben.

De megvolt az eredménye is az erőfeszítéseknek. Schulek így folytatja: „Fáradtságom jutalmának tekintettem azt az általános elismerést, melyben munkám részesült, mert még nem tettem volt meg rajta az utolsó toll vonásokat, amikor már a műkedvelő püspök, a káptalan főbb tagjai, a kerületi építési és közigazgatási hivatalok fő és vezér férfiai, valamint a katonatiszti kar tömegesen sereglettek szerény műtermembe, hogy ott szeretett dómjuknak képét láthassák, ebben az egységes, összhangzatos alakban, melyet a valóság csak a tornyok, ormózatok és egyéb még hiányzó részek megépítése után fog mutathatni. Busásan meg volt jutalmazva amaz elismerő nyilatkozatok által is, amelyben a párizsi kiállítás alkalmával, jeles franczia és német lapok, de még az osztrák kiállítási bizottság hivatalos jelentése is munkámról megemlékezett."

Magyar tanítványai közül Schmidt kedvence bevallottan Schulcz Ferenc volt (1838-1870), akinek a neve korai halála miatt nem olyan ismert, mint másik két honfitársáé. A későbbiekben ő kapta meg a megbízást a vajdahunyadi vár helyreállítására, amit aztán a helyébe lépve Steindl végzett el, és valószínűleg a magyar műemlékvédelmi szervezetnek is egyik vezetője lett volna, ha nem ragadja el idő előtt a halál. A József Politechnikumban Steindllel egy időben kapta meg rendes tanári kinevezését, azonban a katedrát már nem tudta elfoglalni.

Schmidthez hasonlóan Steindl Imre is kitanulta a kőművesmesterséget. A neogótikus mozgalomra általában véve is jellemző volt a kézműves munka megbecsülése és egy bizonyos nosztalgikus kőfaragókultusz. A Wiener Bauhütte név felvétele is minden bizonnyal ezekhez a középkorra irányuló nosztalgikus érzésekhez kapcsolódott.

Schulek és Steindl mesterükhöz hűen aztán egész életükben alapvetően gótikus stílusban alkottak, de nem szolgai utánzókként, hanem egyéni hangot megütve. „Steindl – úgy mondhatjuk – továbbfejlesztette mestere formakörét" – írja Foerk Ernő egy visszaemlékezésében – „mert míg egyrészt szigorúbban alkalmazza a külső architektúra részleteit, másrészt szabadabban, festőien formálja a belsőt, mert jelentős, sőt döntő szerepet biztosít a színnek. (…) Amíg Schmidt minden építkezésében tisztán a forma, az architektúra érvényesül, addig tanítványa, a mi Steindlünk színesen látja, színben érzékelteti a szerkezeti formákat is és így közelebb áll (…) a mi modern felfogásunkhoz."

Steindl tanári működésében is Schmidt nyomdokain járt, amikor nemcsak előadásaival, hanem a hallgatók rajztáblái melletti útmutatásaival adta át tanítványainak az ismereteket, a szünidőkben pedig középkori épületek felmérésére tanulmányutakat szervezett a számukra. A Wiener Bauhütte mintájára megalakult a „Műegyetemi építészet-hallgatók egyesülete", amely a felméréseket publikálni is akarta, de ebből a tervből mindössze egyetlen, 21 táblát tartalmazó kötet valósult meg, amely Erdély és Felvidék néhány jeles műemlékével foglalkozik.

Annál sikeresebbek voltak a kiállításaik a Műcsarnokban 1877-ben, majd a Műemlékek Ideiglenes Bizottságánál 1880-ban, ahol a három terem egyikét Steindl és tanítványai rajzai töltötték meg. A lapokat Steindl a bizottság rendelkezésére bocsátotta, amit Schulek így üdvözölt: „A tanár műszaki, műrégészeti és művészeti kapacitása az ifjú tanítványok pezsgő munkaerejével párosulva a legbecsesebb munkákkal gazdagítja a műemléki bizottság gyűjteményét."

Riedel Miklós, Pesti Monika – Lechner Tudásközpont
 

Sisa József: Magyar építészek külföldi tanulmányai a 19. század második felében. In: Művészettörténeti Értesítő, 1996 XLV. évf. 3-4. szám, 169-186 p., PDF

Wien – Geschichte – Wiki

Foerk Ernő: Steindl Imre emlékezete (A Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlöny 1927). In: Sisa József: Steindl Imre, Holnap Kiadó, 2005

Sisa József: Steindl Imre életútja. Alkotómunkásságának jellemzése. In: Sisa József: Steindl Imre, Holnap Kiadó, 2005

Schulek Frigyes építész önéletírása 1895. február 22-én (BME Építészmérnöki Kar Építészettörténeti és Elméleti Intézete, 1991)

Képek: A Wiener Bauhütte albumai a Lechner Tudásközpont szakkönyvtárában