Sok bába közt…

Pécs városának alig két és fél éve van hátra, hogy befejezze annak a programnak a megvalósítását, amellyel elnyerte az Európa Kulturális Fővárosa (EKF) 2010 címet. Elérkezettnek láttuk tehát az időt arra, hogy körülnézzünk, hol hogyan értelmezik ezt a feladatot. Összeállításunk Liverpool, Stavanger, Linz, Vilnius, Essen, Isztambul, Turku és Tallin terveinek az építészet szempontjából legfontosabb elemeit igyekszik áttekinteni.

Pécs városának alig két és fél éve van hátra, hogy befejezze annak a programnak a megvalósítását, amellyel elnyerte az Európa Kulturális Fővárosa (EKF) 2010 címet. Elérkezettnek láttuk tehát az időt arra, hogy körülnézzünk, hol hogyan értelmezik ezt a feladatot, mások hogyan szervezik, milyen víziókat fogalmaznak meg, mit állítanak a fókuszba és mit szorítanak háttérbe. Összeállításunk Liverpool, Stavanger, Linz, Vilnius, Essen, Isztambul, Turku és Tallin terveinek az építészet szempontjából legfontosabb elemeit igyekszik áttekinteni, miközben nem hagyjuk figyelmen kívül az átfogó koncepciókat sem.

Zárásként a pécsi projektet vesszük górcső alá, abból a célból, hogy megállapítsuk, a többiekhez képest hol is tart a mi Kulturális Fővárosunk?

 

A szürke Ruhr-vidék toposzának vége – Essen 2010
Európa legnagyobb „városhalmaza", a Ruhr-vidék napjainkban lenyűgöző kulturális fejlesztések helyszíne. Egész ipari negyedek alakultak át múzeumokká, kiállítókomplexumokká, színházakká – úgy, hogy közben az építészeti értékek jelentős részben fennmaradtak, megújultak. Az ipari épületek kulturális célú újrahasznosítása széleskörben terjedő jelenség, melynek egyik központja éppen Essen és környéke.

 

A 2010-es események szervezői a térségben elhelyezkedő 53 várost egyetlen egységnek tekintik – a projekt ennek megfelelően a Ruhr 2010 névre hallgat, Essen maga „csak" a központ. A program alapgondolata az, hogy e hatalmas hálót alkotó, sokcentrumú struktúrának mint élő szervezetnek és kulturális rendszernek kell adnia az EKF 2010 helyszínét. A kísérleti művészet paradicsoma lesz a Ruhr-vidék: számtalan experimentális építészeti jellegű installáció, médiaművészeti esemény, environment alkotja majd a program magját. A Flying City Hall nevű különös építményt az építészeti kreativitás csodájának szánják, mely egyetlen év alatt „végiglátogatja" majd a térség összes városát. A mű tehát a Ruhr-vidék mint kulturális megacity ideáját hivatott szimbolizálni. Az építészeti pályázat még ebben az évben lezárul.

 

Ehhez a gondolathoz kapcsolódik a Land for Free projekt is, mely egy az Emsher-folyó és a Herne-csatorna mentén terjedő, s így a Ruhr-vidék legtöbb városát összekötő, azokba mintegy belefonódó kulturális megastruktúra lesz, ahogy a szervezők nevezik: az Új Vadnyugat, az új telepesek utópikus világa.

 

A Folkwang Atoll projekt során húsz úszó szigetként működő roppant műalkotás készül, melyek – mivel a folyón lebegnek – mindig másutt lesznek megtekinthetők. Látható, hogy a szervezők a mobilitásra helyezik a hangsúlyt: nem kevesebbet várnak az EKF címtől, minthogy segít a Ruhr-vidék teljes rehabilitációjának megvalósításában.

 

A négy elem városa – Isztambul 2010
Az isztambuli EKF 2010 program mi mást választana vezérfonalául, mint a város Európa és Ázsia közötti hagyományos hídszerepét. A kultúrtörténet négy olyan kulcsfiguráját helyezték a fesztivál fókuszpontjába, akiket mindkét kontinensen jelentősként jegyeznek. Így Marco Polo, Jules Verne, Piri Reis és Liszt Ferenc személyisége, öröksége határozza meg az egyes eseménysorozatokat. Az évet három hónapos szakaszokra osztották fel, s mindegyikhez a négy őselem – föld (tradíció és transzformáció), levegő („Heaven Sent"), víz (a város és a tenger), tűz (a jövő megalkotása) – egyikét társították.

Az építészet kisebb hangsúlyt kap, bár a szervezők szeretnének rámutatni arra, hogy a 19-20. század fordulóján számos rangos európai építész alkotásai valósultak meg a városban – erősítve a „kultúrák olvasztótégelye" imázst.

Úgy tűnik, hogy a koncepció aktuálpolitikai eszköz lett: hónapról hónapra egyre jelentősebb szerepet kap abban a lobbiban, mely Törökország felvételét sürgeti az EU-ba. Ez némileg sérti az EKF-etikettet, mely szigorú politikamentességet ír elő.

 

„Here comes the sun" – Liverpool 2008
Nem véletlenül idéztem „Liverpool fiai", a Beatles egyik leghíresebb számának címét. A Liverpool EKF 2008 projektre ugyanis a legenyhébb kifejezés, hogy gigászi, s talán nem túlzás azt állítani, hogy mindaz a terv, amelyet e városban megvalósítani igyekeznek, valóságos virágkort hozhat a lakók számára. A vérprofi módon megszervezett, többszáz embert foglalkoztató, s a város politikai vezetésétől jórészt független (!) munkacsoportok célja, hogy az EKF cím kapcsán olyan szinergiahatásokat ösztönözzenek, amely nagy lökést ad Liverpool nagyívű városfejlesztési koncepciójának. Az EKF számukra nem abszolút cél, hanem mindannak a kezdőpontja, amely 2008 után jöhet. Ezek nem csak nagy szavak: a www.liverpool08.org oldalon olvasható tervezetek a konkrétumok szintjén tárgyalják a rehabilitáció programpontjait sok-sok évre előre, természetesen félévekre lebontott pénzügyi kalkulációkkal, egységes turisztikai- és marketingkoncepcióval, a magántőke bevonásával kapcsolatos hatástanulmányokkal, heti (!) szinten részletezett ütemtervekkel. Az átfogó stratégia ezekre az alapokra helyezi a kulturális projekteket: az EKF programjába bevonják a város civil szervezeteit, a kisebbségi érdekvédelmi és kulturális csoportokat, a szociális intézményeket (!) – hogy azok is profitálhassanak az akcióból. A program tehát nem más, mint a város önazonosságának kollektív meghatározása – nem pusztán kulturális fesztivál. Magyarországról nézve mindez szinte utópisztikusnak tűnik, noha valójában csupán az érdekek józan felismeréséről van szó.

 

 

A projekt központi beruházása a város jórészt elszlömösödött dokknegyedének hasznosítását jelenti: ide épül az Arena&Convention Centre, mely egy óriási multifunkcionális közösségi épület lesz. Ez év végére elkészül a Museum of Liverpool új épülete is.

 

Norwegian Wood – Stavanger 2008
Az alcím ezúttal nem a Beatles híres lemezére utal. Annak a nagyszabású építészeti projektnek a neve, amely a norvégiai Stavangerben megrendezésre kerülő EKF 2008 egyik alapját jelenti. A szervezők nemzetközi pályázatot írtak ki olyan kulturális, közösségi és lakóépületek tervezésére, melyek a norvég faépítészet és a skandináv modernizmus egymással összefonódó hagyományait hasznosítják, illetve azok ízig-vérig mai változatát adják. A több tucat épületet magába foglaló projekt az egész régióra kiterjed, központi beruházása a stavangeri Képzőművészeti, Építészeti, Iparművészeti és Design Intézet lesz. A norvég építészkamara közreműködésével zajló akció sejthetően azt célozza, hogy a norvég faépítészet gazdagítása céljából az országba vonzzák a világ legjobb faépítéssel foglalkozó építészeit, hogy szellemi tőkéjükkel erősítsék az ökológikus építészet helyi alapjait. A program tehát az építészet eszközeivel is igyekszik multikultúrális, regionális és hagyományörző lenni.

 

Future Linz / Vilnius Creativity and Vitality – EKF 2009
Future Linz – ez annak a weboldalnak a neve, amely a elkövetkező évek legnagyobb linzi építészeti beruházásaival foglalkozik. Liverpoolhoz hasonlóan ők sem a kezdőnapra, 2009 január 1-re görcsölnek: az egész EKF-programot egy nagyobb ívű régiófejlesztési koncepcióba kapcsolják, a címet a város sikerességének motorjaként fogják fel, nem olyan egyszeri alkalomként, melybe mindent bele kell sűríteni, ha a fene-fenét eszik is. Irígylésre méltóan sok építkezés zajlik: 2007 őszére készül el a városi könyvtár, 2008 végére az Ars Electronica Futurepark nevű tudományos és szórakoztatóközpont, a Kortárs Művészeti Központ, 2009-re a linzi vár kortárs szárnya és a Johannes Kepler Egyetem Science Park nevű új létesítménye. 2011-12-re tervezik az új Musictheatert (Terry Pawson tervei szerint).

 

Gyümölcsözőnek ígérkezik Linz és párja, a 2009-ben szintén EKF Vilnius együttműködése. Rengeteg közös program szervezésébe kezdtek, bár elég furcsa, hogy a EKF Vilnius projekt honlapján szinte csak általánosságokat találunk. Szlogenjük – Creativity and Vitality – nagyon sablonosnak tűnik.

Az örök város, Tallin / Turku on Fire – EKF 2011
Nem, nem kevertem össze Tallint Rómával: 2011-ben valóban az észt főváros lesz az örök város, legalábbis az EKF ottani szervezői szerint. Csupa ehhez hasonló szerény szlogen szerepel a projekt kicsit csipkerózsikás stílusban megalkotott honlapon: „Tallin, a városok városa"; a „Nemzetközi város"; a program pedig maga lesz az „Örök tündérmese".

Komolyra fordítva a szót: a projekt azt hangsúlyozza, hogy 2011-ben a közeli Turku is EKF lesz, s ez az egész kelet-balti régió számára lehetőséget ad arra, hogy a világ figyelmét magára irányítsa. Erős regionális szemlélet jellemző az egyébként egyelőre még nem túl mélyrehatóan kidolgozott programpontokra. Egy, a 20. század elején épült hőerőmű teljes átalakítását tervezik, hogy a kísérleti kultúra „gyára" legyen. Neve – utalva az egykori funkcióra – Kultúrkatlan lesz. 2011-re a Városi Színház új előadóteremmel bővül, a híres Tallini Énekfesztiválnak helyet adó épületegyüttes fejlesztését is kilátásba helyezték, mely új multifunkcionális tömbbel egészül ki. A tallini főtéren (a Vadabuse-n) emlékmű épül az észt függetlenségi háború emlékére.

Turku (Åbo) szintén regionális központtá akarja kinőni magát, a szervezők elsősorban azt hangsúlyozzák, hogy város évszázadok óta a finn, skandináv, balti (észt, litván, észak-lengyel), orosz és német kultúra találkozási pontja. Élénk kapcsolatokat szeretnének kiépíteni a Balti-tenger-menti kulturális központokkal, legfőképp Tallinnal, hogy a két EKF egymást erősíthesse 2011 után is.

 

Íratlan szabályok
Áttekintve a 2008 és 2011 közötti EKF-programokat, jól látható, melyek az alapvető íratlan szabályok. Először is: az EKF cím nem egy, a szokásosnál nagyobb kulturális fesztivált jelent, s mégcsak nem is feltétlenül látványos építkezések sorozatát. Sokkal inkább egy nagy kihívásról, egy gigantikus jövőtervezésről van szó: nem kiváltságot, hanem felelősséget jelent. A munka során élénk regionális kapcsolatokat kell kiépíteni minden téren, s meg kell alkotni a mindenkori helyszín hosszútávú (akár 8-10 éves) kulturális-városfejlesztési-gazdasági programját a civil szféra és a helyi vállakozások bevonásával. Az EKF-programokat a központi politikai irányítástól a lehető legfüggetlenebb, jól szervezett csoportok, civil szervezetek valósítják meg.

A pécsi pályázat véleményem szerint minden szempontból megfelelt ezeknek az elvárásoknak. Fő céljai között a „Bécs-Budapest-tengely" megtörése, a Dél-Dunántúl gazdasági kulturális életének fellendítése, a balkáni régióval való kapcsolat kiépítése, a „kulturális várostervezés" mint kultúrpolitikai elv bevezetése szerepelt.

Aztán valami rögtön az elején megromlani látszott. 2005-2006 telén már olyasmi képezte vita tárgyát, amely egyébként evidens lett volna: többen is rámutattak, hogy a városvezetés napi politikai jellegű feladatairól leválasztva kellene szervezni a programot, független menedzsmentre van szükség, amely nem engedi, hogy az akció belesüppedjen az városüzemeltetés nehézkes és passzív bürokráciájába. A dolog tavasszal sem rendeződött: ez vezethetett Takács József, Pécs városának kulturális főtanácsadója nyári lemondásához. Októberben még mindig felfordulás volt: helyi értelmiségiek nyílt levelet adtak ki, melyben követelték a felelős szakmai irányítást, a politika és a szakmai ügyek különválasztását.

A hírek alapján arra lehetett következtetni, hogy a civil szakmai szféra kezéből az irányítás fokozatosan átkerült a politikai szervezetekhez. Tarrósy István, a Pécs 2010 Menedzsment Központ vezetője idén februárban mondott le, mondván, hogy „nem találta a helyét" a különféle szervezetek kusza hálójában. „Nem lehet pontosan tudni, hogy az irányítási szerkezetben lévő szereplőknek és egységeknek milyen az egymáshoz viszonyított felelősségük, kompetenciájuk." – hangsúlyozta, s rámutatott, hogy sok esetben nem a személyekkel, hanem az egyre áttekinthetetlenebb struktúrával van a gond. A legfelső szervezeti vezetők nagy része ma politikai kinevezett (igaz, ettől még lehetnek jó szakemberek), ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy az építészeti igazgató posztjára pályázati úton jutott. A Pécs 2010 projekt elmúlt két évének feszültségei – úgy tűnik – éppen annak a szervezeti kultúrának a hiányára vezethetők vissza, amelyre főként a liverpooli, stavangeri és esseni projektek adnak példát.

 

Félő, hogy a sok bába közt elvész a gyerek, mert bár időközben lezajlottak az építészeti pályázatok, s megtörtént a horvát-magyar kétoldalú kulturális együttműködésről szóló szándéknyilatkozat előkészítésnek első tárgyalása (2007 áprilisában!), illetve az Essen-nel való kapcsolatépítés első csírái is kihajtottak, a – nem is olyan távoli – múltbéli események és a jelenlegi viszonyok alapján kénytelenek vagyunk kételkedni abban, hogy az eredeti pályázati elképzelések lényege valaha is megvalósul-e? Erőtlennek tűnnek a mostani próbálkozások: a valódi kulturális-gazdasági szinergiahatások a civil szféra szintjén, a szakemberek között végbemenő érdekegyeztetések útján bontakoznak ki – ehhez a politikai-diplomáciai lépések legfeljebb hozzásegítenek, csak lehetőségeket nyitnak meg, hiszen azok ezen a téren önmagukban semmilyen konkrétumra sem képesek.

A szóban forgó civil szféra azonban mintha teljesen eltűnt volna, nem érezni azt az élénk készülődést, amely a Bécs-Budapest-tengellyel konkuráló új kapcsolati háló kiépülését célozná. Sajnos nagy a csönd Pécs körül: ha igazi korszakváltás előtt állnánk, naponta látnának napvilágot újabb és újabb nyilatkozatok, hírek. Sokan a politika hatalomátvételéről, a viszonyok vállalhatatlanságáról beszének, arról, hogy a politika a pécsi projekttel kapcsolatban „fordítva ül a lovon". A civilek kiszervezéséért azonban nyilvánvalóan nem a mostani – alig néhány hónapja hivatalban lévő – projektvezetők a felelősek.

A helyzetet Sólyom László, köztársasági elnök ekképp jellemezte: „ A civilekben rejlő óriási lehetőség mutatkozott meg abban is, hogy az Európa Kulturális Fővárosa címet Pécs olyan pályázattal nyerte el, amelyet a helyi értelmiségiek alkottak meg. Ennek lényege azonban nem pusztán a városi beruházások és rendezvények voltak, hanem a kísérlet arra, hogy a befulladt dél-dunántúli térséget a civil szféra, valamint a városok és az állam pontosan vázolt együttműködési modelljével, átfogó szellemi, kulturális »beruházás« révén kimozdítsák a holtpontról. Szemünk előtt zajlott le, hogyan szorították ki a civileket a tervből. Kérdés, hogy külföldi ötletek és a szigorú minimsztériumi irányítás mivel tudja pótolni ezt a nagyszerű kezdeményezést (…)." (Az alkotmánnyal az égvilágon semmi baj nincs – interjú Sólyom Lászlóval, Magyar Nemzet, 2007. május 12.)

 

Bizonyára elkészülnek időben a nagy építkezések, lesz sok érdekes program, de egyre inkább azt érezni, hogy a szervezők kizárólag 2010. január 1-ére „gyúrnak", s talán nem törődnek eleget azzal, mi lesz 2011-ben, 2012-ben és tovább. Azzal, ami a Pécs2010 igazi célja lett volna. Mindenesetre szimbolikus, hogy a program honlapján az Irányítási szerkezet menüpont a legutóbbi időkig üres volt, csak a napokban töltöttek fel egy – meglehetősen redukált, a legfelső vezetésre szorítkozó és nevek nélküli! – organigrammot. Kár.
 

Haba Péter