Teamajor 20 - finisszázs

"Major György építész-tanár kiállítása húsz év eredményeit foglalja össze, építészeti és oktatói munkát egyaránt. A bemutatott anyaggal kapcsolatban három dolog jutott eszembe, a közösség, a szakralitás és a kicsi dolgok szépsége." Ezekkel a szavakkal nyitotta meg Cságoly Ferenc a Teamajor 20 kiállítást, melynek finisszázsa április 6-án lesz. 

Nem az első eset, de nagyon ritka esemény, hogy egy tanár, egy mester a hallgatóival, ifjú munkatársaival rendez közös kiállítást. Ritka, mert ez a lényegében több síkon is szerveződő közösségi bemutatkozás éppen ellentétes az egyre inkább individualizálódó világ mozgásirányával, az egyéni szerepléssel, Csányi Vilmos kifejezését használva, az "egyszemélyes-közösségek" fellépésével. Ahogyan általában a művészet területén, az építészet világában is a média és a piac által formált szuperegyéniségek, a sztárok uralják a bemutatkozási lehetőségeket, ahol saját produktumaik mellett, a háttérben és rejtetten, a társtalan magány behatároltságát is megmutatják. Mert a sztárság, az "egyszemélyes közösségek" világa óhatatlanul és szükségszerűen korlátos, függetlenül attól, hogy ezt a szűkösséget a személyesség erejeként próbálja tálalni és eladni. Egyre inkább töredezett korunkban ezért értékessé válik mindenféle közösségi forma, és főleg azok, amelyek közös alkotásokban is képesek megnyilvánulni. Az alkotás, ezen belül a művészeti jellegű alkotás, alapvetően személyes indíttatású, így e folyamat megosztása egyrészt az önzés feladását, másrészt a másikkal, vagy a többiekkel való azonosulás képességét feltételezi. Ez a fajta közösségi alkotás jellemzi a tanulmányi időszakot – esetünkben az egyetemi stúdiumokat – majd ezután és jobb esetben a műhelymunkát, ahol így vagy úgy, hierarchikus, vagy egymás mellé szervezett módon, de közösségben, közösségként készülnek a művek.

Itt, a kiállításon mindkét típusú közös alkotásról képet nyerhetünk, felvillannak a diplomatervek, a hallgatók első többé-kevésbé önálló szárnypróbálgatásai, amelyekben a tanár korrekciói és iránymutatásai még éppen az alapok, a személyes eszközrendszer, az önálló kifejezésmód létrejöttét segítik, és bemutatkoznak azok a tervek, megvalósult épületek is, ahol az immáron munkatárssá váló egykori hallgatók a mesterükkel közösen formálják, alakítják az egyes alkotásokat.

Szavakban ünneplem ezt a közösségi formát, örülök a tanár és mester, Major György önzetlen nyíltszívűségének, hogy a munkáiban nemcsak a saját alkotói szerepét, de a sok-sok kollégája által hozzátett értékeket is meglátja és fontosnak tartja. És örülök az ifjú építészek csatlakozásának is, mert ezek hitelesítik igazán a mester körül folyamatosan meglévő, de összetételében változó közösségek fontosságát és erejét.

A tablókat szemlélgetve feltűnő lehet a szakrális jellegű munkák aránya, templom, kápolnák, szerzetesi, vallási közösségek épületei. Ezek mellett én még ide sorolnám a két könyvtárat is, amelyeket – lehet kicsit paradox – a profán világ kvázi szakrális épülettípusának tartok. A mai közvélekedés, a szinte kizárólagos analitikus és materiális alapú gondolkodás addig boldogul a szakralitás fogalmával, ameddig bizonyos típusok besorolásáról van szó, de ott sem teljesen és maradéktalanul, hiszen a határhelyzetek folyamatos bonyodalmakat okoznak számára. De végképp nem tud mit kezdeni a szakralitás formákon túlmutató tartalmi meghatározásával, azaz azzal, hogy voltaképpen mi is a szakrális jelleg, mi a szakralitás korokon és kultúrákon átívelő közös lényege. S mivel nem képes megbirkózni vele, elveti, mintha ez a fogalmi tartalom valójában nem is létezne, vagy ha igen, akkor csak a ködös képzetek tudománytalan terében. Ez a tagadó jellegű kirekesztés azonban éppen az analízis korlátosságát jelenti, s nem a szakralitás voltát és annak megközelíthetőségét. Mert a szakralitás, a szakrális jelleg nem a racionális énnek tárul fel, hanem éppen az emocionális, érző lénynek, aki tízezer év óta megérzi a szent helyek kisugárzását és megünnepli azt, aki maga is szent helyeket emel, és aki képes megszentelni életének helyeit és eseményeit.
E felől közelítve a szakralitás jelentése kitárul és már nemcsak a templomok hűvös csendjét jelenti, hanem beszivárog a mindennapok történéseibe, cselekedetekbe, helyekbe és tárgyakba is. Nyilván személyes és szubjektív, de ezt a fajta rejtőzködő szakralitást érzem a bemutatott és nem egyházi jellegű munkák részleteiben, a belsőépítészeti munkák megoldásaiban, a kicsi dolgok megünneplésében is.

S ha már kicsi dolgok. A tablókon megjelenő munkák többsége kicsi, kisebb házak, kevésbé látványos megoldások, szerény formák. A mi korunk mindenre kiterjedő dinamizmusában, az adatok felfoghatatlan áradásában, a felgyorsult tempó szükségszerű felületességében valahogy nehezebb észrevenni ezeket a körülöttünk lévő kicsi dolgokat, a halk hangokat, a szerény megnyilvánulásokat, mert a világ nem nekik kedvez. Az egyre inkább vizualizálódó információ képrengetegében csak a legerősebb jelentések, a legharsányabb kifejezések, a legnagyobb méretek maradhatnak meg, de azok is csak ideig-óráig, majd belevesznek a nagy kavargásba, hogy helyettük még újabb, még hangosabb, még hatalmasabb formák köthessék le a figyelmet. Nehéz ettől a folyamatos tűzijátéktól elfordulni, akarat és lelkierő kell hozzá.

A kicsi dolgokhoz, mint a kicsi gyermekekhez, a kis virágokhoz le kell hajolni, hogy közelebb kerülhessünk hozzájuk. Ez a lehajlás nem csak valamiféle közeledési vágy gesztusa, vagy a szeretet kifejezése, hanem egyben a megértés feltétele is. Ugyanez érvényes a kicsi munkák esetében is, le kell hozzájuk hajolni, ami egyrészt alázatot feltételez, a szó nemes értelmében vett tiszta alázatot, másrészt a megértés készségét. És ez nem csak a munkák alkotóira igaz, hanem ránk, a szemlélőkre is. Jobban el kell mélyedni bennük, több figyelmet kell fordítani rájuk, hogy lényegi szerénységük lassan feloldódhasson, és láthatóvá váljanak csendes értékeik.

Ezt a fajta elmélyült szemlélődést ajánlom a kiállítás minden látogatójának.

Cságoly Ferenc