"Tereket alkotunk a világmindenségben" - interjú dr. Lázár Antal DLA Kossuth-díjas építésszel

"Jánossy György mondta nekem, hogy az építész teret hoz létre, amihez rendelkezésünkre áll a világmindenség. Elvileg nincs határ, az építész nem homlokzatot tervez, hanem tereket. Minden, ami segíti a téralkotást, teljessé teszi az építészeti alkotó tevékenységet, meghatározza a végeredményt."

ÉF: Az apropó, amiért Lázár Antal építésztől, egyetemi tanártól, az Építészmérnöki Kar dékánjától interjút kértünk, hogy a közelmúltban Kossuth-díjjal tüntették ki. Elsőként ars poeticájáról kérdezzük.

Lázár Antal: Nem könnyű, de megkísérlem. Az építészet, amit művelek, nagyon fontos alkotó tevékenység. Mindegy, hogy milyen szinten végzi valaki, ez egy felelősségteljes munka, többek között azért, mert környezetünk sorsát, jól vagy rosszul, évtizedekre vagy akár száz évre meghatározza. Az összes többi alkotó tevékenység eredményei időnként kikerülhetők. Nem veszek a kezembe könyvet, nem kapcsolom be a rádiót, nem nézem meg a festményt, nem hallgatok zenét. Itt ilyen nincs. Azok, akik az épületekben vagy azok környezetében élnek, úgy élnek, ahogy azt meghatározzák számukra az építészek, akarva-akaratlanul alkalmazkodni kell a munkájukhoz. Ha jót tervezett, akkor a következő évtizedben, évszázadban örömet szerez az embereknek, ha rosszat, akkor pedig bánatot és kínt.

Az építészet azért is nagyon felelősségteljes szakma, mert általában nem a mi pénzünkkel dolgozunk, hanem máséval, és sokszor százmilliós, esetleg milliárdos összegek sorsát döntjük el - jól vagy rosszul. Mindenkinek a tehetségéhez mérten arra kell törekednie, hogy a közjónak legjobbat tegyen. Akkor is, ha építészként a katedrán áll, akkor is, ha ceruzával alkotja a jövőt, akkor is, ha másik oldalon, a megvalósító oldalán áll, és akkor is, ha valamelyik bankban a finanszírozást intézi. Amerikában néhány évvel ezelőtt végeztek egy felmérést, miszerint építész vagy építészmérnök végzettséggel száz különféle szakterület látható el. Én magam a százból kettőt-hármat gyakorlok, az egyik az építészeti tervezés.


ÉF: Elsőrendű ezek között bizonyára a tervezés, ami persze legtöbbször nem is egyéni feladat az építészetben.

L.A.: Igen, nagyon sokszor társsal dolgozom. Az építészet évszázadok vagy évezredek óta olyan tevékenység, amely össze van kötve a műszaki-technikai haladással. Egy-két egyszerű példa: négyezer évvel ezelőtt a piramisok olyan technikai megoldások lehettek, amelyekről a mai tudósok könyvtárakat írnak tele. Ha ugrunk az időben a középkori Firenzéig és a Brunelleschi-féle Dóm-kupoláig: ekkora fesztávú teret alátámasztás nélkül ő csinált először. Megnyerte a pályázatot, nem is hitték el neki, de szerencsére megcsinálta, és aki bemegy, csodálja, pedig nem is tudja, hogy mekkora technikai bravúrral készült. Ha az 1850 körüli Londonra tekintünk, a Kristály palotára, Joseph Paxton épületére, ami sajnos leégett, megint csak fontos dolgot tapasztalunk. Ugyanolyan előre gyártott rendszerű volt, mint amiket ma látunk a világban, idegen szóval a high-tech csodálatos ősképe volt. Vagy ha továbbszaladunk a müncheni olimpiáig (1972), a stadion tribünjének kábelre függesztett lefedésével Otto Frei megint egy jövőbe mutató gondolatot valósított meg. És napjainkban Richard Rogers vagy Norman Foster azok, akik visszahozták az építészettel kapcsolatos hitet, és mind-mind össze vannak kötve a technikai haladással. Nem mondom azt, hogy mindenhol világmegújító technikai kísérletekre van szükség, de ez az összefüggés szerintem nagyon fontos.

Amit mi csinálunk Magyarországon, nem hoz annyira különleges, világraszóló eredményeket, de a technikával való kapcsolatot mindig keresi. Bán Ferenc nyaralója Tokajon - sok elismerést és kérdőjelet hoz, nagyon fontos, mert érzelmeket szül. Abban is egy csomó technikai dolog van, ami egy kicsit szokatlan, én mégis örültem, hogy ez a ház megszületett. 1970 körül volt egy nagy kiállítás Mies van der Rohe halála kapcsán, amelyen egy nagyon érdekes idézet szerepelt. Mies mondta, hogy a hármas követelmény az építészetre - a rendeltetés vagy funkció, a szerkezet és a forma - kiegészül egy negyedikkel, ami a flexibilitás, magyar szóval a többcélúság. Azóta is hiszem, hogy ez nagyon fontos. Ha saját magunknak egy hétvégi házat tervezünk, legyen az ötven négyzetméter vagy bármekkora, tereket alkotunk a világmindenségben, s az építész feladata, hogy e tér átrendezhető legyen. Mert az igények mindig változnak, hiszen egy családban megszületik egy kisbaba, egyszercsak lesz belőle gimnazista, aki egészen másképpen él. Én ennek szem előtt tartását nagyon-nagyon fontosnak vélem. Tizenöt-húsz év múlva esetleg egészen más életnek kell környeztet formálni a ma tervezett épületekben.


ÉF: Némileg összecseng mindez a kezdő gondolattal. Flexibilisnek kell lennie magának az építésznek is, ha a száznál több tevékenység közül meg akarja találni azt, amit a legjobban tud művelni.

L.A.: Jánossy György mondta nekem, hogy az építész teret hoz létre, amihez rendelkezésünkre áll a világmindenség. Elvileg nincs határ, az építész nem homlokzatot tervez, hanem tereket. Minden, ami segíti a téralkotást, teljessé teszi az építészeti alkotó tevékenységet, meghatározza a végeredményt. Mi néhányan, akik néha összetalálkozunk egy-egy tervező együttesben - Reimholz Péter mellett említhetem Magyar Péter, Patonai Dénest, Szécsi Zoltánt -, igyekszünk a műszaki-technikai lehetőségeket is segítségül hívni vagy kísérletezni. Persze csak egy határig, mert a költséghatárok, lehetőségek, várható kötbér-árnyak fegyelmezetté tettek minket. Az épületeinkben, amiket az elmúlt tíz-tizenöt évben csináltunk, mindig volt valami technikai jellegű érdekesség számunkra.

ÉF: Néhány megvalósult épületnél pontosabban kifejtve mi ez az érdekesség?

L.A.: Amikor a hetvenes évek első két évében Reimholz Péterrel, aki nagyra becsült építészkollégám ma is, a pesti Domus-szal foglalkoztunk, ott az akkori technikai szintet próbáltuk segítségül hívni, és kicsit feszíteni. Három vasbeton mag között viszonylag nagy fesztávok voltak - huszonegy méter áthidalása ma nem különösebb probléma. De ott mégis szokatlan volt, ahogy a Róbert Károly körúti telken ezeket a gerendákat ki-be tologatták és az egész felépült. Volt egy állapot, amikor már szerkezetkész volt, de a homlokzat még hiányzott. Péterrel akkor arról beszéltünk, hogy jó lenne ebben az állapotban abbahagyni, de sajnos a burkolatot is megcsinálták, és azóta az épület éli az életét. Hogy a vasbetonnal mit lehet csinálni? A székesfehérvári Domus áruháznál, a pesti kisebb, azonnal érkező testvérénél is megvalósult: a vasbetonnal való kísérletezés. Bár aztán hirtelen megszakadt a Domus áruházak folyamata. Ez olyan kísérletezés, amelyik nem volt egyedülálló, hiszen az akkori japán építészetet, vagy Breuer Marcel dolgait említve, sokan foglalkoztak hasonló formai kialakítással. Abban az időben az előre gyártott univáz- és egyéb szerkezetek voltak járatosak, és ha egyáltalán mi eredményt értünk el a hagyományos tartószerkezeti anyagok felhasználásával, akkor az a kísérletünk a vasbetonban és a könnyen formálható acélszerkezetben. Mindezeket persze a téralakítás okán követtük el.

A budapesti szemétégető a hetvenes évek terméke. Ott egyfajta anyaggal lehetett a nagyon hullámzó, kötelező technológiát valamiképpen fegyelmezni és egy nagy térben megvalósítani, talán ez volt benne az érdekesség. Ennek a következő hetekben készül el a folytatása, az úgynevezett füstgázmosó. Formájában annak a gondolatnak a folytatása, ami először elindult, csak most mintha ki lenne fordítva a ruha, mert az teljesen üvegfalú, itt pedig szinte alig van rajta ablak. Ez is a ma elfogadható és elérhető technikai szintet jelzi. Hatalmas méretek: negyven-ötven méter magas épületek, lehet, hogy a Nemzeti Színháznál nagyobb a térfogata, a minősége persze egy más kategória.

Még két példa. Az egyik a Siemens irodaház a Hungária körúton, szintén Reimholz-cal dolgoztam rajta. Ha valaki megnézi az épületet, az alaprajzokat, a metszetet, a legesleghagyományosabb irodaház elrendezést látja. Egy kicsi szellemi többlet, egy gondolat tette ezt a nagyon egyszerű épületet egyedi épületté. Itt is a technikai lehetőségekből eredő egyszerű megoldás alakult ki, egy üvegfal, s mögötte a kicsit elfordított irodaház. Azért van elfordítva, mert a nagy telep koordináta-rendszerébe illeszkedik bele. Akkori elképzelés szerint folytatták volna, de a világ átalakult, 2001. szeptember 11. óta minden más, és ezért most várja az esetleges folytatást. Előtte nem értettem, hogy miért nem szabad pincét és közműalagutat tervezni, a német főépítész még 1993-ban a terrorizmussal indokolta. Azóta eltelt pár év - és már értem.

A népligeti autóbusz pályaudvar nincs messze onnan, szintén a külső körúton. Azt gondoltam akkor, hogy nagyon fontos az érkezés és az indulás a kijelölt helyre, ennek emlékezetesnek kell lennie. Az egyik kritika azt írta, hogy a negyvenes évek repülőgép formáit mutatja. Ez nem volt egyébként tudatos, de körülbelül ez a lényege.


ÉF: A pályafutás szempontjából a megvalósult munkákhoz hasonlóan fontos, hogy kit tekint egy építész a mesterének?

L.A.: A mesterem Gulyás Zoltán volt az IPARTERV-ben. Ő egészen különleges tehetség volt. Nyáron jelenik meg egy könyv róla, Ferkai András szerkeszti. Nem könnyű feladat, mert sajnálatos módon Gulyás Zoli nem volt egy író típus és nem maradt meg annyi rajz sem utána, mint amennyinek meg kellett volna maradnia. Bár ő mindig összegyűjtötte a rajzait, de most mégis nehéz ezeket föllelni. Csodálatosan rajzolt szabadkézzel, szerintem a legeslegjobbak között volt. Ugyanakkor különös ember volt, a munkahelyi jelenlétet, bár ő volt a főnök, nem vette komolyan. A blokkolóórát nem nyomta meg, nem írta be magát, néha hetekig be sem jött, ami irtó nagy bűn volt. A társai pedig kérdezték, hogy hol a terv. És akkor ő, mivel fejben tudott tervezni, leült és lerajzolta.

Apró, de fontos adalék Gulyásról Weichinger Károly véleménye. A hetvenes években bekerültem egy MÉSZ-bizottságba, s egyik feladatunk a Roosevelt téri Átrium szálló volt, Zalaváry Lajos tervének véleményezése. Ez persze szokatlan volt, hiszen az alkotó mindig szuverén... Az ülés előtt volt alkalmam beszélgetni Weichinger professzorral. Megtudván tőlem, hogy az Ipartervben a főnököm Gulyás Zoltán, felcsillant a szeme. Elmondta, hogy két nagyszerű tanítványa volt, ők évfolyamtársak voltak, Gulyás Zoltán és Jurcsik Károly, talán a legjobbak voltak az életében, bár nagyon különböztek egymástól. Mindkettő alkotó építész lett, Jurcsik rendkívül szorgalmas, Gulyás rendkívül lusta. Megkérdezte: mondd, most is olyan lusta ez a Gulyás Zoltán? De úgy emlékezett rá, mint kiemelkedő tehetségre.


ÉF: Ez jó apropó arra, hogy szó essen az oktatásról. Hallhatnánk-e valamit az Alkotóhétről?

L.A.: 1990-ben a hallgatók a rendszerváltás után hatalmas lendülettel azt mondták, hogy az oktatáson változtatni kel, mert ortodox és poroszos. Kifogásuk az volt, hogy a sok ismeretanyag mellett az alkotás nem kap elég szerepet, kérték, hogy változtasson ezen az egyetem. Hofer Miklós volt a dékán, amikor bevezettük az Alkotóheteket, ami azt jelenti, hogy egy héten a hallgató vagy hallgatói csoport semmi mást nem csinál, csak valamilyen témán dolgozik. Hétfőn elkezdik, pénteken befejezik, bemutatják a társaknak és a nyilvánosságnak. Az elsősökkel indult, aztán kiküzdötte a második, harmadik és negyedik év is. Az elsőéveseknek ez az első találkozása az alkotással, hiszen csak elméleti tárgyakkal foglalkoznak korábban. Mindig valamilyen budapesti témát választunk számukra.


ÉF: Az oktatásnál maradva: úgy látom, mintha a hallgatók ma sem lennének teljesen elégedettek az egyetemi tanítással. Az epiteszforum.hu-n magunk is újra meg újra megfogalmazzuk, hogy az építészet a létező világ folyamatos kezelése, gondozása, építése - amiben az "ép" állapoton van a hangsúly. A meglévővel folyamatosan és komplexen kell foglalkozni - azaz nem is az architektúrával, hanem elsősorban urbanisztikával. Nem lehet, hogy erősíteni kéne a humán szemléletet? Mert amellett, hogy megtanul a hallgató foglalkozni a házzal mint fizikai objektummal, megtanulhatna róla írni és beszélni is.

L.A.: Azt hiszem, igen. Az elmúlt hét-nyolc évben teljesen megváltozott a világ. Egy szakmai tevékenységet hagyományosan is végezni kell, de az adott szakterület társadalmi helyzete, a kritikai állapot vagy csupán saját rossz élményeink alapján is foglalkozni kell vele. Az új területek médiajellege megjelent nálunk is és külföldön is. Sok workshop, műhely jellegű tevékenység van különböző egyetemeken vagy művészeti iskolákban, esetleg egyszerű köz-indíttatással, aminek egy célja van, hogy foglalkozzunk a környezetünkkel. Azzal, ami van, ami megépült egy éve, ötven éve vagy száz éve, és azzal, ami lesz. Milyen legyen a belső tartalma, nemcsak a tégla fajtái vagy épp a vasbeton kengyelezési módja szerint, hanem az igazi tartalmát tekintve.

Az oktatásnak, aminek általában nagy felelőssége van, az építészettel az élen, észre kell vennie, hogy a világ megváltozott e tekintetben. Egy ilyen egyetemnek, mint a miénk, ami kétszázhuszonhárom éves, a világon az első olyan egyetem volt, ami polgári tekintetben műszaki tudományokat oktatott - a második egy francia, az három évvel fiatalabb. A műegyetemi építész oktatás százharmincnégy éves, nagy hagyományokkal rendelkezik, ezekre büszke, ezekre épít, de csak akkor felelhet meg igazán a feladatának, ha a megváltozott világot is figyeli. Észre kell venni egy műegyetemi Építészmérnöki Karnak, ami Magyarországon a legnagyobb, hogy már nemcsak ő van, hiszen mellette van még hat egyetem illetve főiskola, Pécstől Győrön át Zugligetig. És friss gondolatok hullámzanak. Meg kell újulnia. Most erős műhelymunkában izzad a Kar, például a kari tanács feladata döntést hozni az építészoktatás jövőjével kapcsolatban, kettős tekintetben is. Egyrészt van egy európai áramlat, lendület, irányzat, elvárás - Bologna a címszava - kérdés, hogy ezzel mit kezdjünk? Pillanatnyilag az az álláspont, hogy Bologna nem kerülhető meg, tehát kétlépcsős formában fogunk építészmérnököket képezni, de egy egylépcsős képzést is kell csinálni, amit úgy hívnak: építész. A kettőt párhuzamosan szeretnénk elindítani.


ÉF: Még egy konkrétum az oktatással kapcsolatban. Van-e szó az építészmérnöki kar épületének megépítéséről a Lágymányosi egyetemi épületek között?

L.A.: Igen, a Műegyetem, ugyanúgy, mint a többi egyetem, igyekszik fejleszteni az épületállományát. Minden egyetem a Közgáztól a Zeneakadémiáig szeretne építeni. Kampuszok épültek már Nyíregyházától, Debrecentől Szegedig. A Műegyetem távlati elképzelései között is szerepel Lágymányoson az informatikai épület mellett lévő sajtszelet beépítése. Varga Levente csinált rá tervet tízezer feletti négyzetméterrel. Az egyetem a minisztériummal megállapodást kötött, hogy építői program keretében új építészkart épít, de csak 8600 négyzetméterest. Azt a tervet tehát már nem lehet leporolni, hanem új tervet kell készíteni. Új Építészmérnöki Kari épület - idáig nagyon jól hangzik a dolog - viszont állami keret most nincs rá, csak magántőke bevonásával, PPP finanszírozásban lehetne. De ezt a pénzt vissza kell adni, és az egyetem kiszámolta: évenként háromszáz milliót kéne visszafizetni. Jelenleg a Műegyetem ezt nem tudja előteremteni, egyéb gondjai vannak, embereket küld el, egységeket szüntet meg.

Vargha Mihály
Fotó: Somlyódy Nóra