Nézőpontok/Vélemény

Térerő - légvezetékek és emberek

2015.07.21. 09:05

Cikkinfó

Szerzők:
Zöldi Péter

Földrajzi hely:
Magyarország

A mindent eluraló közműhálózatok és –építmények, melyek egyre dominánsabbá válnak a településképben, kívül állnak mind az építésszabályozáson, mind az építészet színvonaláról folyó diskurzuson. Zöldi Péter írása. 

A magyarországi településképre általános rendezetlenség jellemző. A problémát a hivatalok, és az építésszabályozási előírások is érzékelik, javulás viszont nem látható, nem várható – a probléma ugyanis legkevésbé a magán- és középítkezések színvonalában gyökerezik. 

A területen légvezeték nem létesíthető" – áll gyakran a rutinszöveg a szabályozási előírások megfelelő paragrafusánál. Ez azt jelenti, hogy a terv készítője már minimális figyelmet tanúsított az építésszabályozás területén kívül eső jelenségek iránt is – általában hiábavalóan. Az elektromos közművezetékek építésének engedélyezése ugyanis a Magyar Kereskedelmi Engedélyezési Hivatal (ízlelgessük kicsit e név értelmetlenségét) fennhatósága alatt működő Magyar Mérésügyi Műszaki Biztonsági Hivatalhoz (MMBH), mint elsőfokú építési hatósághoz tartozik. Könnyű belátni, hogy e hivatalnak nem az lesz az első dolga, hogy a tervezett (lég)vezeték kapcsán fellapozza az érintett HÉSZ-t, megvizsgálandó, az hogyan rendelkezik e fontos környezeti alkotóelemről. Elektromos és hírközlési vezetékek tehát ott és olyan formában fognak létesülni, ahol és ahogyan azt a mindenkori beruházó fontosnak tartja. Kicsit környezetérzékenyebb beruházás esetén akár még az is előfordulhat, hogy földkábel épül ki.







Ez azonban mellékszál, most nem a légvezetékektől lassan elhomályosodó égboltról szeretnénk borongani, sokkal inkább a jelenség térszervező erejét, az emberi életteret befolyásoló képességét vizsgálnánk meg. Érdemes megfigyelni, hogy az emberi tevékenységek zöme a bolygónk felszíne mentén abban a leheletvékony térszeletben zajlik, melyet a kis- és középfeszültségű energiatovábbítás és a közvilágítás 8-15m magas vezetékei és oszlopai meghatároznak. Naivan remélhető lenne, hogy e hálózatok nagyfokú tervezettsége, sallangmentes műszaki meghatározottsága szükségszerűen fegyelmezett telepítéssel is párosul, tehát alapvető elemeit alkothatnák a rendezett tér-képnek – amelyet városrendezők, építészek elvárásként az egyéb nyomvonalas infrastruktúra-elemekre is unos-untalan megfogalmaznak.

Anélkül, hogy túldimenzionálnánk a tervezettség és a rendezettség jelentőségét életünkben, belátható, hogy a mérnöki létesítmények által megvalósuló keretbe-foglalások az első számú vizuális (és használati) támpontot jelentik az emberiség számára a véletlenszerű és szeszélyes természeti formák között, legyen szó a kínai Nagy Falról, forrásfoglalásról, vagy egy vasúti felsővezeték-rendszerről. E hálózatok dominanciáját magyarázza, hogy a városi építészeti téralakítás általában az oldalirányú dimenziókat határozza meg, egy összetett közműhálózat viszont a tér minden irányában kiterjedve öleli körül életterünket. Kézenfekvő példa lehet erre egy vasúti pályaudvar: a munkahelyként és részben fontos közösségi térként is szolgáló területet lefedő vezetékek és tartószerkezetek a legbonyolultabb építészeti műnél is összetettebb és nagyobb méretű rendszert alkotnak, kivitelezésük viszont – kevés kivétellel – kívül áll az építészeti téralakítás igényességén.




Több évtizedes húzd meg – ereszd meg után túl vagyunk már azon, hogy azon rágódjunk, miért sötétítik el egünket a légvezetékek, vagy miért áll három oszlop egy négyzetméteren. Fogadjuk el, hogy errefelé ez a dolgok rendje, optimális működés esetén a rendszer ezt képes produkálni. Ennek belátása után keressük meg azokat a pontokat, amelyeken még a rendszer szabályait elfogadva, annak alapvető felforgatása nélkül lehet beavatkozni, hogy a hálózatok hatékonyabban szervezhessék életterünket. Némi történeti visszatekintéssel megtapasztalhatjuk, hogy az elektromosság és a telefónia tömeges alkalmazásának kezdeteitől Magyarország mindig is hagyományosan légvezeték- és oszlopország volt.







Igazolják ezt a postahivatalok huzaltornyai, a vasútvonalak mentén néha több sorban húzódó távíróvezetékek, vagy akár a széles terpeszben álló, falusi közvilágítási faoszlopok, melyek olyan jóízűen hozzátartoztak a településképhez, akár a fényképész lencséjébe levett kalappal tekintő fekete-fehér emberek.





A strukturáltságnak nem fokmérője az, hogy valami a felszín alatt, vagy afölött helyezkedik el. A jelen térbeli zűrzavara csak egy tudati zűrzavar leképződése, így, ha most egy váratlan belátás hatására megpróbálnánk felszín alá söpörni vezetékhálózatainkat, valószínűleg ugyanazt a zűrzavart termelnénk újra a felszín alatt – immár jóval nagyobb beépített értéket tönkretéve. Akinek volt már dolga úgynevezett „közműgenplánnal", az ismerheti a föld alatt uralkodó, kibogozhatatlanul kaotikus állapotokat, melyet a rendszerrel, mint integráns egésszel megbirkózni képtelen, felszínes takarítási törekvés és a folyamatos, visszacsatolások nélküli „ráfejlesztés" hozott létre. A felszín alatt jelenleg uralkodó rendetlenséggel szemben a korabeli fotók rendezett, érhető felszíni hálózatokról szólnak, melyek a cél nagyságrendjével arányos társadalmi és anyagi erőfeszítéssel árán születtek, nem csak működő hálózatokat, de markáns arculatot is teremtve.




A nyomvonalas fejlesztésekkel való párhuzam továbbra is áll: a városrendezés is ugyanazokon a területeken kerül elvi konfliktusba a közútfejlesztésekkel, ahol a települési (és azon kívüli) élettér a közműhálózatokkal: a „ráfejlesztéseknél", kooperációhiánynál, az aránytalan megoldásoknál és a csomóponti helyzetekben. A vizuális kultúra szűk látókörű értelmezése már csak könnyű üledékként telepszik rá ezekre az alapproblémákra.


Ráfejlesztések

A közműfejlesztés drága és igénykövető műfaj. Az igények folyamatos változásának (növekedésének) megfelelően kell újra és újra bővíteni a hálózatot, sűríteni a hozzáférési pontok számát. Bizonyos teljesítményhatár és sűrűség felett logikusan a rendszer teljes cseréje következne, bontása és az új követelményeknek egészében megfelelő új rendszer kiépítése, ám ennek költségessége miatt a csak a párhuzamosságok szaporítása a járt út. Közútfejlesztési hasonlat: hálózatracionalizálás helyett az elkerülőút elkerülőútja épül meg.





A közterületek láthatóan mindent elbírnak, a párhuzamosságok okozta konkrét pénzügyi pazarlás nem jelenik meg hiányként a társadalom zsebében. Egy áttört vasbetonoszlop ára magasságtól függően 100 és 300 ezer Ft között mozog felállítás nélkül, ugyanez egy faoszlop esetében 45 ezer Ft, ez alapján csak ámulhatunk, hogy életterünk tönkretétele milyen drágán történik.


Kooperáció hiánya

A közműépítésnél csak az útépítés drágább. A földutak szilárd burkolattal való kiépítése sáros-poros országunkban népszerű, jó hívószó, de az anyagi források az igényekhez képest elenyészőek. Milyen hivatalnak, vagy politikusnak lenne tehát kedve azt még tovább drágítani földkábelekre való átállással, az egyes ingatlanok rákötésének hercehurcájáról nem is beszélve?





Így épül meg az olcsó légvezetékek alatt akár a gyakran igényesnek szánt térkőburkolat is és konzerválódik egy szűk látókörű döntés következménye az örökkévalóságig. Egy hosszan kanyargó, megfelelő alépítménnyel ellátott aszfaltcsík egyik oldaláról a másikra a pár méteres út kényszerűen már csak a levegőben vezethet.


Aránytalan megoldások

A vezetékhálózatok nagyon sokféle igényt elégítenek ki, egy faluvégi gyalogút megvilágításától kezdve egy település központi trafóházának ellátásáig. A szolgáltatók eszközparkjuk egységesítésében, egyszerűsítésében érdekeltek, univerzális megoldásokat keresnek és találnak. A sokféle igény számukra nagyon körmönfont fogalom, a saját műhelyben legyártott, rendszer-betonoszlop viszont nem az, hanem a gazdaságosság netovábbja.










Korábban a tömeggyártás nem volt rendszerszintű tényező, az egyedi tárgyak közül alárendelt helyszínekre alárendelt tárgyak, kiemelt helyekre kiemelten kezelt-formált tárgyak kerültek. A faoszlop – mint egyszerű, igénytelen, de helyenként arányos megoldás – visszaszorulásával így válik a rendszer egyik alárendelt, kiszolgáló eleme a településkép domináns részévé.


Csomóponti helyzetek

Itt méretik meg, mit ért renden az úttervező és a közműtervező (valamint hogyan értelmezi mindezt az oszlopállító és keresztvasbilincselő brigád). A „folyópálya" a rendszerek legkevésbé kritikus szakasza, a csomópontokban viszont többrétű problémák lépnek fel.





Nem csak elágazásokat kell létesíteni, hanem hierarchikusan egymás alá- és fölérendelt alrendszereket is csatlakoztatni kell egymáshoz. Az elektromos rendszerek üzembiztonsági és életvédelmi előírásai egyértelműen utat mutatnak az ilyen helyzetekben, melyet – ellentétes irányú érdekek híján – maradéktalanul érvényesíteni lehet.





Az utcák és terek kéretlenül „berendeződnek" a szükséges attribútumokkal, sok esetben ezek térszervező erejét sem lehet megkérdőjelezni. Nélkülük fájóan üressé válnának településeink azon terei, amelyeknek most valamiféle központi szerepet tulajdonítunk mentális térképünkön – és nehezen tudatosodik, hogy tulajdonképpen csak az ott álló oszloptranszformátor miatt teszünk így. A térszervezőerő tehát a csomópontokban maradéktalanul érvényesül és ráüti bélyegét viselkedésünkre is.












Vizuális kultúra

Régi igazság, hogy amit engedünk, azt megteszik velünk. A közműszolgáltató nem egy rosszindulatú pusztító, mely akaratunk ellenére alakítja életterünket, pusztán egy, a tapasztalható igények és érdekek közötti virtuális tér törvényszerűségeire optimalizált szereplő. További szereplők a közönyösek, a kényelmesek és azok a tanultak, akik késhegyre menő vitát folytatnak egy építészeti jel mineműségéről, miközben nem veszik észre, hogy a jelet a váratlanul eléje állított betonoszlop nem csak teljesen más kontextusba helyezte, de ki is takarta, elejét véve ezzel a további vitának. Addig fel sem fog tűnni, mekkora romboló, sorvasztó, mindennapi kár ér minket, amíg a vizuális kultúrát a maga szentségesen magas trónjáról le nem cibáljuk ide, legalább szemmagasságba. E törekvésben is segítenek a fotóarchívumok.




Az ott látható szerkezetek minden egyszerűségük ellenére arról beszélnek, hogy az oszloptámasztást tervező és kivitelező, a porcelán szigetelők tartóvasán dolgozó kovács együttesen olyan részletgazdag tárgyat alkottak meg, mely testközelből és a településkép felől egyaránt értelmezhető volt, formájuk évtizedeken át is továbbélt, ma pedig a rekvizitum gyűjtők célpontjaivá váltak. Gondoljunk majd erre, ha a legközelebbi betonoszlop mellett próbálnánk elsurranni!




 

Zöldi Péter


 

 

Vélemények (0)
Új hozzászólás

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk