Török kortárs: PAB Mimari Tasarim

A PAB Mimari Tasarım (PAB Építészeti Tervezés) iroda rövid bemutatásával kis betekintést kaphatunk Törökország jelenkori építészetébe. Pálfi Dániel Illés az irodaalapítót, Ali Eray-t kérdezte munkaszervezésről, a török építészek, építészet helyzetéről, lehetőségekről és nehézségekről Isztambulban.

A PAB Mimari Tasarım (PAB Építészeti Tervezés) iroda rövid bemutatásával kis betekintést kaphatunk Törökország jelenkori építészetébe. A fiatal iroda Isztambul szívében, az Istiklal utcában működik és jó kortárs alternatívaként szolgál a megalomán pláza- és hotelépítési őrület, a birodalmi időket visszasajnáló oszmán stílusú házak születése és a folytonos mutyizás-barkácsolás közepette. Az irodát 3 egyetemi barát, Pınar Gökbayrak, Ali Eray és Burçin Yıldırım alapította 2007-ben. Az elnevezés - PAB - is az ő nevük kezdőbetűit foglalja magába: Pınar, Ali, és Burçin. Mindannyian a holland TU Delft egyetemen töltöttek hosszabb vagy rövidebb időt és az Isztambuli Műszaki Egyetemen szereztek diplomát.

A kis csapat az alapítókkal együtt 6 főt számlál: állandó alkalmazottaik Eda Yeyman, Zeynep Ceylan és Çağlar Yılmaz, időről-időre még további gyakornokokkal kiegészülve. Munkáikat a változatos lépték jellemzi már a kezdetektől – foglalkoztak beton burkolólap és papír polc tervezésével, de komplett városrészeket megújító urbanisztikai projektekkel is. Az első megbízásuk egy korábbi tanárukon keresztül érkezett: egy egyetemi campus tervezésében kérték a segítségüket. A sikeres munka ezután referenciaképp szolgált számos további egyetemi épület tervezéséhez, így, habár továbbra is dolgoznak kisebb léptékű, belsőépítészeti feladatokon, lassan elmondható, hogy ezek az egyetemi-oktatási épületek jelentik fő profiljukat. Ali Eray alapítóval az irodánál töltött szakmai gyakorlat befejezése után beszélgettem.

Pálfi Dániel Illés: Számotokra mik voltak a legfontosabb dolgok, amiknek köszönhetően megbízáshoz jutottatok?

Ali Eray: Kezdetben, mikor elindítottuk az irodát, a szerencse egy fontos tényező volt, mert úgy kaptunk megbízást, hogy referenciákat még nem tudtunk felmutatni. Viszont a szerencse önmagában kevés, tudni kell élni a lehetőségekkel: meg kell mutatni, hogy képes vagy megcsinálni jól, amire
felkértek. Fontos emellett persze a szorgalom és a kapcsolati rendszer is. Bizonyos szempontból egy építésziroda is úgy működik, mint bármely cég.
Figyelmet kell fordítani a PR-ra, hogy találkozz emberekkel és, hogy halljanak rólad: konferenciákon, magazinokban, weblapokon megjelenni, díjakra
jelentkezni, a facebookon és a twitteren jelen lenni.

P. D. I.: Hogyan osztjátok meg a munkát egymás között? Hármótok közül mindenki teljes vállszélességgel részt vesz minden projektben, vagy lezárulhat egy munka úgy is, hogy valamelyikőtök teljesen ’kimarad belőle’?

A. E.: Mivel több projekt fut párhuzamosan az irodában, ez azt vonja maga után, hogy valaki hármunk közül nem tud részt venni az egyikben, mert épp egy másik foglalja le. Ettől függetlenül minden munkafázis végén (koncepció, engedélyezési terv, kiviteli terv…) mindenkit tájékoztatunk az adott terv
részleteiről és kikérjük a véleményeket róla. Fontosnak tartjuk, hogy az iroda demokratikusan működjön.

P. D. I.: Egy-egy projekt során milyen munkafolyamatokban és milyen arányban vesznek részt az alkalmazottak?

A. E.: Alapvetően mindenki minden fázisban kiveheti a részét a tervezésből, viszont a kritikus pontoknál mi hárman irányítjuk a projekteket, mert ebben
nekünk van tapasztalatunk. Ezalatt a projekt ütemezését, a költségek kontrollálását, a program összeállítását stb. értem. Gyakran fordul elő például,
hogy a megbízó nincs tisztában a saját igényeivel, és sokkal nagyobb épületet szeretne, mint amire szükség van az adott funkció kielégítéséhez.
Ilyenkor jól kell felülbírálnunk kérését, ehhez pedig tapasztalat szükséges.

P. D. I.: Mi az oka, hogy ti jellemzően sok gyakornokot foglalkoztattok?

A. E.: Mi is voltunk hallgatók és azt gondoljuk, hogy a legjobb dolog, amit egy diák csinálhat az egyetemen az, hogy próbára teszi magát a szakma
különböző szegmenseiben, mert így tudhatja meg biztosan, mivel szeretne később foglalkozni. Ez nagyon fontos, mert ha nem vagy boldog a
munkádban, az kihatással lesz az egész életedre. Ezért örülünk annak, hogy segítséget nyújthatunk a fiataloknak ebben. Emellett agyakornokok új
energiát és gondolatokat hoznak az irodába, ami folyamatosan frissen tart bennünket is. Mi pedig ezt azzal igyekszünk ösztönözni, hogy
felelősségteljes feladatot adunk nekik és motiváljuk, bátorítjuk őket. Mindemellett pedig ez is egy módja annak, hogy megismerjünk új embereket,
megtaláljuk jövőbeni alkalmazottainkat. Például Çağlar is gyakornokként érkezett és utána maradt itt nálunk dogozni.

P. D. I.: Hogyan bántok az időtökkel? Van bármilyen egyedi időbeosztási elvetek, szokásotok?

A. E.: Azt gondolom, mi elég jók vagyunk nem-éjszakázásban és abban, hogy ünnepnapokon ne dolgozzunk. Sokszor azonban irracionálisan rövid idő alatt
kell terveket prezentálnunk; ilyen esetben persze besűrűsödik a munka és a leadás előtt előfordul, hogy bent maradunk. Viszont másnap ilyenkor nem
dolgozunk. Az irodában egyébként mi hetente 5+1 napot töltünk. Mivel hétköznap rengeteg energia elmegy a telefonálással, e-mailekkel,
tárgyalásokkal, nehéz a tervekre koncentrálni. Szombaton van egy nyugodt napunk, amikor lehet normálisan reggelizni, később jönni és rendezett
gondolatokkal dolgozni.

P. D. I.: Törökországot nem érintette olyan súlyosan a gazdasági válság, mint az EU országok többségét. Mit gondolsz, mi ennek az oka?

A. E.: Az országunk gazdasága folyton hullámzik: itt nem hogy 10, de 2 évig sem lehetsz biztos abban, hogy hogy anyagilag biztonságban leszel, ezáltal az
ország és a gazdaság hozzászokott az ingadozáshoz. A bankokat és a közgazdászokat nem érte váratlanul a világválság, tudták, hogyan kezeljék a
helyzetet. Szerintem ezért is volt képes Törökország elkerülni az olyan mértékű gazdasági csökkenést, mint amit EU-ban láthattunk.

P. D. I.: Milyen lehetőségei, reményei vannak egy Isztambulban frissen végzett építésznek és milyen nehézségekkel kell szembesülnie?

A. E.: Azt gondolom, a friss diplomások manapság jó eséllyel tudnak munkát találni, el tudnak indulni az életben, és ez fontos. Isztambul egy nagyon
komplex város és igen sok különböző területen tudnak az építészek elhelyezkedni. Ilyen a kivitelezés, az elöregedő épületek, épületbelsők felújítása, vagy a műemléki felújítás, aminek egyébként nagyon gazdag kultúrája van itt nálunk. Jó eséllyel lehet kapni tervezői munkát is, és tapasztalatot szerezni nagy léptékű projeketben. Negatívumként tudom említeni, hogy elég nagy probléma van az építési-és szakmunkás kultúránkkal, hiába volt az minőségi korábban a történelmünkben. Nehézséget jelent az is, hogy a társadalom nem igazán fordul érdeklődéssel vagy megbecsüléssel az építészet iránt. Idővel viszont azt hiszem, ez is változik, és fontos feladatuk ebben a fiataloknak, hogy az építészet minőségi, jó példáival ismertessék meg az embereket és elültessék az arra való igényt bennük.

P. D. I.: Mik Isztambul legnagyobb lehetőségei és mik a legfontosabb problémái?

A. E.: Ma a legnagyobb probléma, hogy nincs hosszú távú tervünk a város jövőjére. Különböző pozíciójú vezetők különböző dolgokba kezdenek bele, amik eltérő irányokba viszik a várost, vagy félbe maradnak. Lokális beavatkozások történnek, holott Isztambul egy abszolút globális probléma. Én a
Törökországban fennálló földrengésveszélyt a lehetőségek oldalán tartom számon. Amellett, hogy ez persze folyamatos veszélyt jelent, a földrengésre
való felkészülés közben újraértelmezhetjük a fizikai környezetünket és feloldhatjuk a város beépítettségének iszonyú sűrűségét. Ez egy jó esély, amit
jól kell használnunk.

P. D. I.: Mennyit tudsz, hallottál a magyar építészetről?

A. E.: Nem sokat, elég szórványos az ismeretem…Viszont vissza tudok emlékezni pár névre, amikkel korábban találkoztam. Hallottam a Hello Wood
projektről, amit egy jó ötletnek találok. Emlészem a Graphisoft Park épületeire, és a t2a iroda nevére.

P. D. I.: Ha nem számítana se pénz, se hely a lehetőségek oldalán, mit terveznél és hova?

A. E.: Egy olyan nyitott épületet, ami az isztambuli favelákban (gecekonduk-ban) élő embereknek azokat az igényeit szolgálná ki, amelyeket otthon, vagy a
mindennapi életük során nem tudnak kielégíteni, mert nem engedhetik meg maguknak. Nem tudom pontosan, hogy ez egy multifunkcionális tér lenne,
vendégház, vagy kulturális intézmény; nem a funkciója, hanem a szerepe él a fantáziámban. Egy leromlott környezetben álló ’gyógyító pont’ lenne,
ahol az emberek értékes időt töltenek és közelebb kerülnek az építészethez is.

Pálfi Dániel Illés