Tűzfalak

Belecz Péter és B. Nagy Anikó pályázati terve a 10. Velencei Építészeti Biennále magyar pavilonjára

“Kék szikra izzik a hideg palán,
S bibor téglák a tűzfal oldalán."
(Tóth Árpád: Bús bérház-udvar ez…, 1918)

Belecz Péter tűzfalai

A metaváros eleven élménye a tűzfal.

A rontás ellen oltalmazó, a regula szerint rés nélkül rakott fal a házon túl, mellette, és meghaladván a tető héjazat síkját: fölötte áll. Nyilvános homlokzatok mögé zárt titkait csak a legerélyesebb gesztus, a bontás hozza napvilágra.

Metaforikus értelemben menedék az informatikai ártalmak, a kémek, férgek, vírusok, trójai falovak ellen.

A fal két tűz közt is állva marad, porig rombolt városokban is kitart, önmagában is helytáll. Feltárja a történelmi szövet szakadásait, a felszín alatti töréseket, közreadja az eltakarított történeteket. Egymásra hordott rajzolatai a szétdöntött, kibelezett házakban töltött idő tényleges barázdái, valóság vájta metszetei.

Titkon, engedély nélkül bontott nyílásai, felderülő légudvarai fényt, levegőt, reményteli távlatokat ígértek, melyekért senki sem szavatolt. A státusz és a kilátások változnak, a városlakók bontanak és építenek. 

---

---

 

A budapesti tűzfalak némelyike kidől majd, némelyike még kivár a történeti táj és az új akaratok szorításában.  Újabb házak visszarekesztett támaszai, kocsmák, szabadtéri mozik jelhordozó felületeivé válhatnak. A falak Belecz Péter ott járta előtt nem épp így mutatkoztak, s miután elment, megváltoztak, eltűntek, máshol újabb alakzatok fakadtak föl. A kiállításon bemutatott képek ilyen, megismételhetetlen pillanatokat rögzítenek.

Az alkotó értelmezésében a fal ábrázata a város engesztelő kegyképe. Képzeletében a megszaggatott tűzfalak képei a lefokozott, nemegyszer sorsára hagyott, díszeitől megfosztott, elkótyavetyélt velencei magyar pavilon termeiben az architektúra profán szakramentumai a pillanaton túl, mellette és fölötte. Az épület átriumában falbontó daruról belógatott zúzógolyó ing. A baljós mozgás felkavarja, az oltalmazó képek metafizikus ereje megbékíti a szerencsétlen sorsú tér látogatóit. 

Műleírás
Az installáció magva a foghíjként fölfogott pavilon átriuma, melyben a rombolás és a teremtés eszköze, a fölülről belógatott zúzógolyó ing. A belső udvar aljzatára öntött víz a láncon függő golyót tükrözve a nagyobb épületek bontásakor ténylegesen alkalmazott portalanító locsolásra utal. Az átrium befedésére egy motorikusan vezérelt, megadott ritmusban szétnyíló és összezáruló sötétítő tolótetőt - mobil fényadó, fényfosztó instrumentumot rögzítünk.

A négy és fél tonnás zúzógolyót a pavilon főbejáratához tolt daruról lógatjuk be. Ekképp az installáció mintegy nekiront a főhomlokzatnak és a látszatra beszakított födém allúziójaként hat.

---

---

 

A belső terek három nagy falfelületére tűzfalakról készült fotókat vetítünk. A kép a két szemközti fal teljes felületét beteríti, a harmadik falon csak az apszis ívében mutatkozik. Az átrium felé nyitott üvegfelületeket tükröződő transzparens üvegfóliával borítjuk, így a tolótető mozgatásának üteme megadja a vetített képek visszaverődésének intenzitását, illetve az átriumra való kilátás ritmusát. A sötét fázisban a fólián élesen jelenik meg a tűzfal, a derengő fázisban a kép elhalványul, végül áttűnik a napfényes átrium, amelynek víztükre fölött a zúzógolyó leng.

A pavilonbelsőben fölmutatott roppant falak közeli részleteit, a csempézett felületekről, falpótlásokról, légaknákra táruló nyílásokról készült felvételeket az előtérből jobbra és balra nyíló centrális terekben vetítjük. A "toronyalja-szerű" fülkékben a falakra hordott adathalmazból bensőséges emberi történetek, életnyomok, végső soron a tűzfalak poézise tárulkozik föl. Itt a vetített képek váltakozásának taktusát Parti Nagy Lajos ez alkalomra írandó szövegei szabják. 

B. Nagy Anikó
művészettörténész/kurátor
Budapesti Történeti Múzeum, Metszettár

 

Ajánlás B. Nagy Anikó és Belecz Péter koncepciójához 

Belecz Péter munkája egyetlen motívumot, a Tűzfalat állítja a középpontba. A Tűzfal jelen esetben egyfelől konkrét építészeti fragmentum, másfelől az építészeten túlmutató, széles jelentéstartománnyal bíró, több szinten feldolgozható és értelmezhető metaforikus elem. A tűzfal, mint építészeti fogalom az épület szerkezetének meghatározó része, amely kitüntetett szerepet játszik az emberi élet és az anyagi értékek védelmében. Maga a fogalom idővel túlnőtt az építészeti szakkifejezésen, és mint a megsemmisülés elleni védelem legfőbb eszköze az informatika egyik kulcsszava lett.

Belecz Péter munkáiban a Tűzfal olyan információs felületként működik, ahol a feltárás (kutatás) és a "felmutatás" fontos szerepet játszik. Ezek a felületek, "időnyomok" szembesítenek a folyamatosan változó struktúrákkal, szűkebb-tágabb értelemben az építéstörténettel, és ezzel párhuzamosan az emberi történetek dimenzióival is. Ezek a metszetek a legteljesebb mélységben tárják fel ezeket az egyébként rejtett rétegeket, amelyek paradox módon a bontás (pusztulás-pusztítás) következtében válnak láthatóvá. Távolabbi értelemben ide tartozik az az élmény is, amely napjaink világeseményeivel kapcsolatos. Manapság a médiából felénk áradó képek többsége természeti katasztrófák következtében vagy háborús konfliktusok nyomán lerombolt épületek tömegéről szól. Olyasfajta intimitás részeseivé válunk e képek által, amely alapvetően a pusztítás okozta kiszolgáltatottságból fakad. Akaratlanul részeseivé válunk a magánszférának, amelyet normális körülmények között szigorú jogi szabályok védenek. Az intim világnak - konkrétan az épületeknek, az otthonoknak, a legbelsőbb világnak ez a fajta feltárulkozása, az otthonukat elhagyni kényszerülők látványa alapvetően a védelem hiányát és a kiszolgáltatottság következményeinek szociális-társadalmi aspektusait is felveti.

A tűzfal, mint az épület alapeleme, szigorú szabályok szerint megtervezett - láthatatlan - funkcionális elem.

A hozzá tartozó épület nélkül paradox módon mégis úgy jelenik meg, mint egy természeti jelenség, mint az épület "tudattalanja". Az egymásra rakódó rétegek, "időnyomok", struktúrája, a fal- és csempemaradványok, egyszerre "beszélnek" az egyéni és kollektív történelemről és mutatnak fel esztétikai értékeket.

B. Nagy Anikó és Belecz Péter koncepciója leginkább a pályázati kiírás tekintetében olasz pavilon gondolatköréhez áll legközelebb, vagyis "az új létrejötte, és a régi megőrzése, a történeti táj és az új helyzetek viszonylatában járja körül a fenti kérdéseket." A pavilonban megjelenő zúzógolyó radikálisan hangsúlyos motívuma (a lebontásra, egy meglévő építmény elpusztítására szolgáló eszköz) jelen esetben sokkal inkább ennek a feltáró jellegű, szemlélődő és megőrző attitűdnek és ezen túl az "új helyzet" kijelölésének az eszköze, mint a rombolásé. 

Sasvári Edit
művészettörténész  

 

“...sóhajok, párák, sikoltások, ágynyikorgás, zsírszag" 

Mikor Belecz Péter megmutatta a tervezett projekt fotóit, rögtön igent mondtam a kérésére, hogy, mintegy a dolog részeként, írjak szövegeket - tűzfal-tárgyban. Ami megtetszett, az mindenekelőtt a tárgy kézenfekvősége, egyszerűsége, s hogy ezzel együtt kimeríthetetlen anyag, nyom-együttes, önmagáé s a valahai épületé, mely hajdan hozzá tapadt, s melynek lenyomata végérvényesen része a felületnek. Hogy a homlokzattal mit tesz az idő, ismerjük, látjuk, de hogy mit tesz egy épület oldalsó, hátsó, nem a szemnek szánt viszont sokkal őszintébb falaival, erről kevesebbet tudunk. Hogy mit fogok írni, mennyit, s ez miként lesz része a projektnek, pillanatnyilag nem tudom, azt tudom, hogy szépírói eszközökkel, az épülő-romló nyelv eszközeivel kísérlem meg "körbeírni" azt, amit a képek, a belógatott bontás-brutalitás- és múlandóság-metafora sugallnak illetve jelentenek.

Egy tűzfal a hajdan rá támaszkodó lakások nyomaival mindig történetek, történet-fragmentumok sorozata, lichthóf vájatának két oldalán mint egy képregény kockái sorakoznak a még látható és a láthatatlan, de sejthető rekeszek: konyhák, cselédszobák, fürdőszobák négyszögei, hol hajdan emberek, sóhajok, párák, sikoltások, ágynyikorgás, zsírszag - egy ház nyoma, ami nincs többé, s egy másik házé, mely más lett attól, hogy kibontották, egyszerre lett védtelenebb és hatalmasabb.

Egy ajtónyom a semmibe, egy padlásmagas, semmibe vezető kémény-torzó. Megannyi jel, nem arra és azért, hogy lefordítsuk, hanem hogy dolgozzunk vele. Az idővel. 

Parti Nagy Lajos
író