Új modellek egy változó világban – interjú Thomas Vonierrel

Földényi Kristófnak gimnazistaként lehetősége nyílt interjút készíteni Thomas Vonierrel, az AIA és az UIA egykori elnökével. Az interjúból nem csak az derül ki, hogyan gondolkodik a szakmáról egy régóta a pályán lévő tervező, de az is, milyen kérdések foglalkoztatnak egy az építészet és az építész-pálya iránt érdeklődő fiatalt.

Sokat gondolkozom a jövőmön, hogy vajon mi vár rám a mai egyre gyorsabban változó világban. Sok szemszögből lehet ezt a kérdést megközelíteni, így az építészet és az urbanisztika felől is. Hogy bizonyos kérdésekre választ kaphassak, megkerestem Thomas Voniert, a neves építészt, az Amerikai Építészek Szövetségének (AIA) és az Építészek Nemzetközi Szövetségének (UIA) volt elnökét, hogy megismerjem az ő álláspontját a jövő városával és általában az építészettel kapcsolatban. Ő nagy örömmel vállalta, hogy egy fiatal magyar gimnazistával beszélgessen.

Földényi Kristóf: Miért választotta az építész pályát? Ha ma fiatal lenne, akkor is ezt a szakmát választaná?

Thomas Vonier: Fiatal fiúként az 1950-es évek közepén találkoztam Frank Lloyd Wrighttal, a nagyszerű amerikai építésszel. Apám filmet készített Wright építészeti iskolájának újjáépítéséről egy tűz után. Lenyűgözött a Taliesin East, ahol Wisconsinban élt, dolgozott és tanított. Ő magas férfi, impozáns figura volt, emlékszem, ahogy beszélt hozzám. Soha többé nem láttam, de sok épületét meglátogattam. Volt egy időszak, amikor a munkáját nem sokra tartották, marginálisnak, meglehetősen furcsának és a mainstreamen kívülinek látták. De az idő múlásával elgondolásai bizonyították értéküket. Igen, arra bátorítanék mindenkit, aki szereti az épületeket és a városokat, hogy tanuljon építészetet.

FK: Hogyan változott az építészet és az építőipar az élete során?

TV: Amikor elkezdtem dolgozni, mindent kézzel csináltak – tollak, ceruzák, vonalzók, óriási mennyiségű papír, sok-sok típusú rajzsablon és írógépek. Mindez mára a múlté. A tervek és dokumentumok előállításának technológiája radikálisan megváltozott. Az épületek bonyolultabbak és drágábbak lettek, de nem feltétlenül jobbak. A helyszíni emberi erővel végzett munka (például kőművesség, ácsmesterség) eltűnt a legtöbb projektben. A nagy projektek külső mérnökök, szakemberek és tanácsadók sokkal nagyobb sorát igénylik: tűzvédelem, biztonság, homlokzatok, energiarendszerek, akusztika és így tovább.

FK: Az elmúlt évszázadban a városok túlzsúfoltak lettek. Ennek egyik oka az, hogy az emberek vidékről a városba költöznek. Sokan közülük nem engedhetik meg maguknak a lakhatást, ezért kénytelenek nyomornegyedekbe – slumokba – költözni. Felmerül a kérdés, hogy vonzóbbá kell-e tennünk a vidéket, vagy költséghatékony lakhatást kell-e létrehoznunk a városokban? Mit gondol, hogyan oldaná meg ezt a problémát?

TV: Az emberek követik a munkalehetőségeket és a körülményeik javításának módját. Különösen a gyerekeiknek akarnak jobb életet. Az agrárkultúrák eltűnnek, az iparosodott mezőgazdaság mindenhol megjelenik. Úgy tűnik, Mexikóban jól működik az, hogy a nagyobb gyártóüzemeket kisebb városokban helyezik el, olyan képzett munkavállalók közelében, akik már jó lakhatással rendelkeznek. Egy másik probléma az, hogy a központi városok telkei túl értékesek ahhoz, hogy munkásoknak építsenek ott lakásokat, így a támogatott, alacsony költségű lakhatást a perifériára tolják. Ez nagyban megnehezíti a közlekedést, és ezeknek a helyeknek a többsége kevés tömegközlekedési infrastruktúrával rendelkezik. Vannak, akik több mint két órát töltenek utazással, hogy eljuthassanak az alacsony fizetésű munkahelyeikre. Olyan megoldásokat kell találnunk, amelyek lehetővé teszik a legszegényebb emberek számára, hogy közelebb éljenek azokhoz a helyekhez, ahol tisztességes munkát találhatnak.

FK: Bogotá volt polgármestere, Enrique Peñalosa Londoño éveket töltött a tömegközlekedés átalakításával, hogy összekapcsolja a nyomornegyedeket a városközponttal. Úgy vélte, ez a gazdasági megosztottság megoldásának egyik módja. Mi a véleménye a modelljéről?

TV: Bogotá nagyon hasonlít a Sao Paulo-i, Rio de Janeiro-i vagy bármely nagyobb városi központban található mintákhoz, ahol a legszegényebb lakosságot a központból a perifériára helyezték át, legyen szó állami lakásokról, lakótelepekről, vagy bármi másról, de a munkalehetőségek a központban vannak. Ez okozza a lakóhelyről a munkahelyre való eljutás nehézségét. És a fejlődő világ számos országában, különösen Afrikában, Közép- és Dél-Amerikában, szörnyű közlekedési problémák vannak. Nincs igazi állami infrastruktúra, így a buszok, motorok és autók szörnyű forgalmi dugókat képeznek, amelyek szennyezik a levegőt. Tehát bármi, amit meg lehet tenni annak érdekében, hogy megpróbáljuk javítani az összeköttetést az emberek lakóhelye és a munkájuk között, és hogy ez kevésbé megterhelő legyen az emberekre és a környezetre, azt hiszem, nagyon üdvözlendő.

FK: Sok problémáról beszél, amik a városokat sújtják. Mint ismeretes, Bjarke Ingels neves építész és cége, a BIG együttműködik a Toyotával, hogy megtervezzék a jövő városát Japánban. A projekt célja, hogy az összes modern technológia és AI felhasználásával hatékonyabbá tegye a várost. Ön szerint ez működhet? Valóban ez a jövő iránya?

TV: Szerintem Bjarke Ingels figyelemre méltó képességgel rendelkezik, hogy megragadja az építészeten kívüli emberek képzeletét. Nézd meg a munkát, amit Manhattanben végzett a Sandy hurrikán után – és micsoda elképzelései vannak a jövőről! Szerintem nagyon izgalmas. Nagy híve vagyok a mesterséges intelligenciának és a digitális technológiáknak, amivel a dolgokat jobbá lehet tenni. De szilárdan hiszek abban is, amit a városi élet alapjainak neveznék. Például, hogy gyalogosan lehessen közlekedni, hozzá lehessen férni zöldterületekhez, a gyerekek egyszerűen juthassanak el az iskolába, könnyen lehessen találni kikapcsolódási helyeket és egyszerűen lehessen bevásárolni. Mindez megtalálható a 19. században tervezett városokban. És ha megnézzük a városi terveit Bécsnek, esetleg Budapestnek, Párizsnak, London egyes részeinek és más helyeknek, akkor láthatjuk, hogy abban az időben ezt nagyon jól megoldották. Tekintettel voltak arra, hogy milyen messzire kell egy kétgyermekes anyának gyalogolni, hogy elmenjen egy parkba, hány lépcsőfokot kell az embereknek megmászniuk. Az alapvető elképzelések a városi környezetről nem hiszem, hogy megváltoztak és nem is hinném, hogy alapvetően meg fognak. És bár ezek a digitális technológiák és az új közlekedési módok nagyon izgalmasak és nagyon ígéretesek, de ha nem olyan környezetre alkalmazzák őket, ahol alapvető igényeket kell kielégíteni, nem hiszem, hogy teljes potenciáljukat elérik.

FK: Néhány városban fölmerült a gondolat, hogy az üres irodaépületeket alternatív lakóhelyekké alakítsák át. Mit gondol erről?

TV: Párizs példáját említeném, ahol sok-sok lakóhelyet alakítottak át irodahelyiségekké vagy kereskedelmi terekké egy olyan időszakban, amikor az ilyen típusú helyek iránti kereslet nagyon magas volt. Most, részben a járvány miatt, de a dolgok természetes alakulása miatt is nincs akkora kereslet az irodaterület és a kereskedelmi tér iránt, ezért alakult ki egy mozgalom, ami megpróbálja visszaalakítani ezeket a helyeket lakóhelyekké. Ez egy nagyon hasznos pozitív fejlemény, még egy olyan helyen is, mint a La Défense, amely Párizson kívül található. Manhattan francia változataként fejlesztették ki, sokemeletes irodaházakkal, és eredetileg az volt az elképzelés, hogy az emberek ott éljenek, de ez valójában soha nem valósult meg. De most egyre több erőfeszítést tesznek annak érdekében, hogy minél többen költözzenek az irodaterületből átalakított lakóingatlanokba.

FK: Az éghajlatváltozás ellen is lehet küzdeni alternatív építési megoldásokkal, részben alternatív építőanyagok felhasználásával, például beton helyett fa szerkezetekkel. Milyen megoldásokat lát az építőiparban, amelyek hatékonyan elősegíthetik a fenntartható építészetet?

TV: A glasgow-i COP26-on például jelentős befolyása volt azoknak, akik a bambusziparban dolgoznak és a bambusz építőipari felhasználását népszerűsítik. Van egy mozgalom arra, hogy a fát, amely a legtöbb esetben megújuló erőforrás, nagyobb és magasabb struktúrákhoz használják. Ez egy nagyon pozitív fejlemény. Jó néhány épület most Párizs külvárosában épül, 7, 8, 9, 11-12 emeletesek, és a szerkezet fából készült. Ami a betont illeti, létezik egy úgynevezett szén-dioxid-befogási technológia, amely kivonhatja a szén-dioxid mellékterméket a beton termelésének folyamatából, és vagy újra fel lehet használni, vagy el lehet különíteni és tárolni a föld alatt. Nem tudom, ez mennyire biztonságos vagy gazdaságilag hatékony, de jó, hogy vizsgálják ezt a technológiát. A betonipar nagy iparág, sok pénzügyi forrással, ezért érdekük, hogy megpróbálják megtalálni a módját, hogy csökkentsék a beton előállításának a terheit. A beton nagyon rugalmas és jó építőanyag, amelyet széles körben használnak a világ minden táján, így használata nehézségek árán fog csak csökkenni. A versengő anyagok nem igazán rendelkeznek ugyanazokkal az infrastruktúrával vagy előnyökkel, mint amit a beton nyújt.

FK: A COP26-on az építőipar, sok más iparággal együtt, beleegyezett abba, hogy egy adott évre elérje a „net-zero"-t, azaz a szén-dioxid semlegességet. Ön szerint ez jó, fenntartható és reális cél?

TV: Úgy gondolom, hogy az emberek által vállalt elkötelezettségek őszinték, és szerintem bizonyos tervezői szakágak nagyon keményen fognak dolgozni ezeknek az elkötelezettségeknek a teljesítésén, különösen Európában, az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államokban, Kanadában és Kína egyes részein. Azonban az élet megy tovább, és bizonyos mértékig a piac határozza meg, hogy végül mit fogadnak el. Ha sokkal drágább elérni a nettó-nulla célokat, akkor úgy tűnik, hogy a kereskedelmi fejlesztők és mások ellenállnak ezeknek az intézkedéseknek, és ez olyan kihívás, amelyet az építészeknek kezelniük kell. Továbbá, a nettó-nulla ötlet szerintem nem igazán nyújt lehetőséget arra, hogy regenerálja a környezetet, és ténylegesen energiaforrást állítson elő az épületekből, függetlenül attól, hogy ez napelemek vagy zöldterületek segítségével történik. Tehát a nettó-nulla leegyszerűsítése valaminek, ami szerintem átfogóbb, mint amennyit a kifejezés valójában tartalmaz. Úgy gondolom, hogy az épületeket és városokat olyan helyekké kellene átalakítani, amelyek nem egyszerűen csökkentik a környezet károsodását, hanem regenerálják és javítják azt.

FK: Kérem soroljon fel három dolgot, amelyek leginkább aggasztják az urbanizmussal és építészettel kapcsolatban.

TV: Úgy gondolom, hogy a túlzsúfoltság és a higiénia hiánya a legnagyobb megavárosokban több okból is globális aggodalomra ad okot. Az egyiket, azt hiszem, a világjárvány mutatja: ez a betegségek és különösen a fertőző betegségek gyors terjedésének lehetősége, amelyek emberről emberre terjednek akár légi úton, akár más módon. Tehát úgy gondolom, hogy ezek a nagy települések, ahol sok szegény ember zsúfolódott össze az ideálisnál rosszabb környezetben, nagy aggodalomra adnak okot.

Másodszor, azt mondanám, hogy a migráció által növekvő nyomás is aggasztó. Ez egy probléma, amin most Európa keresztülmegy, mint például a lengyel határnál, de nem csak ott. Ezek az óriási tömegek az afrikai, közel-keleti és más helyekről szörnyű körülmények elől menekülnek, jobb életlehetőségeket próbálnak találni. Aggodalomra ad okot, hogy ezek a lakóhelyüket elhagyni kényszerült tömegek nyomást gyakorolnak a jól működő helyi populációra, és közben önmagukat is óriási kockázatoknak teszik ki.

Harmadszor, azt mondanám, hogy a társadalmi szövet és a polgári rend veszélybe kerül, amikor az éghajlati viszonyok szélsőségessé válnak, és olyan tömegek vándorlását idézik elő, amelyek szélsőséges körülményeket próbálnak elhagyni: nagyon magas hőmérsékletet, szörnyű esőzéseket és olyan árvizeket, amelyek különösen az indiai szubkontinensen és a világ más részein láthatók, ahol mindez nagyon megnehezíti az életet. Ezeken a helyeken megfigyelhető a polgári rend eróziója és a társadalmi szerkezet szétesése, amit ezek a körülmények hoznak létre, és ezek mind nagyon aggasztóak.

FK: Kérem soroljon fel három dolgot, amelyek optimizmussal töltik el az építészethez és az urbanizmushoz kötődő problémákkal kapcsolatban.

TV: A COP 26 felfedte előttem, hogy egy globális kihívással állunk szemben, amellyel foglalkozni kell. Úgy gondolom, hogy még a vállalati óriások, az autóipar, a termékgyártók, az anyagokat és árukat előállító emberek is megértik, hogy jobb és kevésbé káros módszereket kell találniuk ezekre a dolgokra. Sok kreatív potenciál van, amit alkalmazni lehet, ezért nagyon pozitív vagyok ezt illetően. Pozitívan látom az olyan embereket is, mint Carlos Moreno, egy kolumbiai gondolkodó, aki jelenleg a párizsi Sorbonne-on van, és népszerűsíti a "15 perces város" ötletét, miszerint az embereknek akár kerékpárral, akár gyalog 15 percen belül kell elérniük a fontosabb helyeket, pl. üzleteket, iskolákat, istentiszteleti helyeket, könyvtárakat stb. Van egyfajta intellektuális mozgalom is, amely újra fogalmazza a városokról való gondolkodást, és megpróbálja fékezni a válogatás nélküli fejlődést, ami még Budapest környékén is előfordul. Emlékszem, hogy jártam itt és láttam ezeket a külvárosi fejlesztéseket, és ha nem tudnád, hogy Magyarországon jársz, azt hinnéd, hogy az Egyesült Államokban vagy. Nem ezek azok a modellek, amiket a világnak követnie kell. A tömegközlekedésre kell összpontosítanunk, és arra, hogy megpróbáljuk csökkenteni a légszennyezést és az értékes mezőgazdasági földterületekre vagy természeti területekre gyakorolt környezeti hatást. A harmadik talán az, hogy az emberek vonzódnak az építészethez és a designhoz, és nem azért, mert elbűvölő vagy valamilyen módon biztosítja számukra a könnyű és luxus életet, hanem mert ez egy módja annak, hogy változtassanak a világon, és javítsák az emberek életkörülményeit - és ez a helyes motiváció.

FK: Végül, mit ajánl a következő generációnak?

TV: Nos, fiatalként ne nagyon hallgass az idősebb generációra, ez lenne a legfontosabb. (Nevet.) Holnap előadást tartok egy egyetemi hallgatókból álló csoportnak, és a tanáruk megkért, hogy beszéljek arról, milyen külföldön, és nem a saját országodban dolgozni. Két ötletem volt, az egyik az, hogy nagyon tudatosnak kell lenni, ami nem csak azt jelenti, hogy tudatában vagyok a környezetnek, hanem meg is értem, és ennek alapján cselekszem. Ez valójában azt jelenti, hogy megpróbáljuk megérteni azokat a globális feltételeket, amelyekkel emberiségünk szembesül, és tudatában kell lennünk a működésben lévő erőviszonyokkal. Beszéltünk a szélsőséges éghajlatról, beszéltünk a szegénységről, beszéltünk a jobb higiénia szükségességéről és így tovább. A második az empátia és az empatikusság, ami azt jelenti, hogy megértjük azokat a feltételeket, amelyeknek mások ki vannak szolgáltatva, és megpróbáljuk a helyükbe képzelni magunkat és megérteni a gondolkodásmódjukat. Úgy gondolom, hogy az empátia egy alapvető módja az, hogy például megértjük és tiszteletben tartjuk más kultúrákban élőknek a neveit, azt, ahogyan azt ejtik és írják. Ha bármit is mondanék a fiataloknak, az az lenne, hogy próbálj meg megismerni minél több másfajta kultúrát, etnikai, vallási csoportot, és más, a tiedtől különböző értékrendeket. Valamint, próbálj meg felülemelkedni a saját kultúrádban rejlő elfogultságokon, hogy empatikusabb és megismerőbb legyél a körülötted lévő világgal.

FK: Nagyon köszönöm a beszélgetést.

Földényi Kristóf

Szerk.: Hulesch Máté