”Holisztikus szemléletet szeretnénk közvetíteni” – interjú Csapó Balázzsal, a BÉK elnökével

"Azt is érdemes megnézni, mi vezet oda, hogy egy átlagembernek a Várban lévő Jánossy-Laczkovics ház értékei nem egyértelműek." Csapó Balázzsal, a Budapesti Építész Kamara elnökével a szakma helyzetéről, az építészek közéleti szerepvállalásáról, kamarai tervekről és a FUGA jövőjét érintő kérdésekről is beszélgettünk interjúnk során.

Második elnökségi ciklusodat töltöd jelenleg a Kamaránál. Mi vezetett idáig, mi motivált a kamarai „karrierre"?

Csapó Balázs: Kezdjük azzal, hogy miként keveredtem a kamara közelségébe. Már pályakezdőként, a küszöböt kaparva azt gondoltam, hogy mielőbb be kell lépnem a kamarába. Hogyha valaki építészként képzeli el az életét, akkor annak szerintem szerves velejárója a kamarai lét. Tehát engem nem a kötelező kamarai tagság kényszere vitt a kamarába, a tagfelvételemet egy nemes dolognak tartottam, ami fontos mérföldkő az életemben.

Kamarai tagként az ember négyévente megkapja azt a levelet, hogy menjen el a taggyűlésre, mert tisztújítás van. Elmentem, beleszagoltam és azt követően mindig valamiféle fontos pozícióra próbáltam jelentkezni. Ennek az első mozdulata az a Gödörben tartott tisztújítás volt, ahol egyfajta palotaforradalmat próbáltunk csinálni több fiatal építésszel közösen. Ennek az eredményeként végül Mónus János mondta ki, hogy nem hülyéskedni kell, hanem ha ennyi ötlet van, akkor be lehet jönni dolgozni. Így kerültem be a szakmafelügyeleti bizottságba. Nagyon komoly, jó építészek után kaptam lehetőséget, hogy egy fontos kamarai feladatot végezzek, később a szakmafelügyelet elnöke lettem.

Ezt követően jött el az a pillanat, amikor az a generáció, amelyik több cikluson keresztül vitte a kamarát Bálint Imre elnökletével, letette a lantot, és én ott találtam magam egyedüli jelöltként az elnöki pozícióra. Ami azért volt ambivalens érzés, mert amikor a történet elején mi felszólaltunk, akkor épp azért szólaltunk fel, hogy miért nincsen alternatíva, miért nem lehet több jelölt közül választani. Amikor én odaértem, ugyanezt kellett megélni a másik oldalról. Ez a helyzet részben azért is alakulhatott ki, mert nehéz a kamarai létet vonzóvá tenni külső szereplőknek, nehéz úgy becsábítani az embereket, hogy valós, aktív közreműködést vállaljanak a kamarában, ezért szakadozik az utánpótlás is.

Engem a közösségi lét az, ami motivált és azóta is motivál. Azt látom, hogy a legtöbb építész egy idő után valamiféle közéleti szerepvállalást odatesz a saját praxisa mellé. Van, aki oktat, van, aki főépítész lesz. Nekem meg ez a kamarai dolog jött szembe és ezen az úton indultam el.

Nemrég indultál az országos kamara elnökségi posztjára, mi motivált erre, mi lett volna ezzel a cél?

CsB: Több helyről érkezett hozzám kérés, hogy alternatív jelöltként vállaljam el a megmérettetést. Úgy érzékelem, hogy a Magyar Építész Kamara messze van és egyre messzebb kerül a korszerű működéstől. A területi kamarák, különösen a budapesti kamara kénytelen átvállalni a MÉK egyes feladatait. Olyan missziókat valósítunk meg önerőből, melyeknek országos szinten van helye. Nagyon szerettem volna ezért a Budapesti Építész Kamara elnökeként elért eredményeimet minél szélesebb rétegekkel megosztani.

A jelöltállítás sajnos nem szokott nagyon átgondolt folyamat lenni, de ezt a Budapesti Építész Kamarában most megpróbáltuk kinyitni egy kicsit, két értelemben. A Magyar Építész Kamara többször fölgyűrte az ingujját, de igazából nincs egy kidolgozott stratégiája. Mi egyrészt ennek a stratégiai gondolkodásnak próbáltuk lefektetni az alapját egy többalkalmas workshopon, ahova olyan szereplőket is behívtunk, akik nincsenek jelen kamarai szinten. Nagyon eredményes volt, jól sikerült a beszélgetésfolyamat. Szakmai támogatással sikerült összerakni egy programpont javaslatot, ami nagyjából a legfőbb stratégiai kérdéseket érinti.

A másik dolog, amit kinyitottunk, hogy próbáltunk ugyanebből a külső körből jelölteket találni. A kudarc oka az lehetett, hogy a kamara belterjes rendszere ezt a fajta nagyon határozott és hirtelennek tűnő nyitást nem tudta befogadni. Mindezek mellett mi azt látjuk, hogy ha máshol nem, budapesti kamarai szinten ez az együttgondolkodás értékes volt. A megfogalmazott stratégiai pontokon a budapesti kamarának is vannak előrelépési lehetőségei és ezeket fogjuk idén egy kicsit alábontani. Összességében tehát elég ambicionáló volt a folyamat és a Budapesti Kamara elnökségét is megmozgatta, úgy érzem, van még lendület nálunk.

Mondtad, hogy nehéz bevonzani az embereket, hogy aktívan részt vegyenek a kamarai életben. Ez miért van így szerinted?

CsB: Ezen sokat gondolkozom. Az okokat részben abban látom, hogy sok szervezet van párhuzamosan, és ez az építészek fejében is összekeveredik. Csak az Ötpacsirta utcában három szervezet székel, és amikor valaki bejön a kapun, sokszor nem tudja megmondani, hogy a Magyar Építőművészek Szövetségéhez, a Magyar Építész Kamarához, vagy a Budapesti Építész Kamarához jött-e. Ezen kívül egyéb szervek, szervezetek is működnek vagy jöttek létre az elmúlt időben. Tehát annyi szereplő mozog, hogy aki elér az életében arra a pontra, hogy közéleti szerepet akar vállalni, nem biztos, hogy tájékozott afelől, hogy pontosan ez mit jelent, mik a területhez kapcsolódó szervezetek, és egyáltalán ennek az egész rendszernek mi az értelme.

Ha már említetted ezeket a szervezeteket: milyen a BÉK kapcsolata ezekkel a különböző szakmai szervezetekkel?

CsB: Az egyszavas válasz, hogy kiterjedt. A sokszavas válasz, hogy partnereinkből csoportokat lehet képzeni. A legfontosabb és legközvetlenebb kapcsolat a Magyar Építész Kamarával és a Magyar Építőművészek Szövetségével áll fönn. A BÉK a legnagyobb területi kamara a MÉK-en belül, a MÉK pedig a MÉSZ-szel egy nem teljesen definiált párhuzamos rendszerben mozog. Az elmúlt évtizedekben teljesen leromlott az Ötpacsirta utcai épület állaga, úgyhogy most azon dolgozik első sorban a MÉSZ, hogy egy átfogó felújítást készítsen elő. Nemrég sikerült tető alá hozni egy háromoldalú együttműködési megállapodást, hogy a három szervezet próbáljon meg legalább ebben az egy kérdésben közösen fellépni. Úgy gondolom, hogy ez mindenkinek az érdeke.

Vannak olyan szervezetek, amelyek a támogatóink. A Főváros támogatja például Budapest Építészeti Nívódíját, amelynek kezelését már magához is vette, amivel újra megfelelő rangra került a díj, de mi vagyunk a szakmai lebonyolítók. Ez is egy támogatási szerződés keretében történik. De ugyanígy az MMA vagy a Lechner Tudásközpont is szokott minket támogatni, és még az is lehet, hogy valakit kifelejtettem a felsorolásból.

Az önkormányzatokkal elég szoros kapcsolatban állunk. A Budapesti Kamara szakmafelügyeletet működtet. Minden kerületben van egy kerületi biztos, aki amennyire éppen az adott jogi keretrendszer engedi, próbálja felügyelni az építészeti szolgáltatások szakszerűségét.

Kiemelném még a HuGBC-t, akikkel egy társult tagsági megállapodás keretében jelenleg nagy erőkkel dolgozunk egy közös online képzési sorozaton, ami várhatóan az év elején fog elkészülni. A Construmával szeretnénk egy minél élőbb közreműködést kialakítani, mert azt látjuk, hogy a tagjaink döntő többsége, kb. 70-80%-a kilátogat a vásárra, ehhez mérten kell megjelennünk. Hamarosan megrendezzük a Share Budapest konferenciát, amit a járvány miatt el kellett halasztani, ennek szervező partnerei vagyunk. A MOME és azon belül az Innovációs Központ egy fantasztikus hely, mert bármilyen szakmai fejlesztést indítottunk, ők mindig megkereshetők és jó partnerek voltak.

Végül, hogy máshova ne rohanjak, szeretnénk az Építészfórummal is minél jobban együttműködni, akár az előbbi események kapcsán, de más ötletek is felmerültek már.

Mik a célok, hosszabb és rövidebb távú tervek?

CsB: Most a második ciklusnál tartunk és meg is tettük egy jelentős részét. Azt látom, hogy nem elég új ötleteket bedobni, hanem a különféle folyamatokat kell tudni állandóan működtetni. A legelején magasztos feladatként éltem meg például egy díjátadón megtartott beszédet. Most az a nehéz, hogy ezt sokadjára is meg kell tenni úgy, hogy ne legyen unalmas, és valami újat, valami aktualitást mondjon az ember. Ez nem könnyű, hiszen nagyon hamar bele lehet csúszni az egyértelmű állítások ismételgetésébe.

Ha az ember az ügyeit úgy hagyja, ahogy voltak, akkor azok egy idő után ellaposodnak és kikopik belőlük az igazi spiritusz. Úgyhogy arra figyelünk, hogy mindent folyamatosan próbáljunk meg gondozni és fejleszteni.

A legfőbb célunk most az Építészek Házának a rendberakása: ez lehet egy olyan döntő fordulat a magyar építészközösség életében, amire szerintem nagyon régóta várunk. Kedvenc példám a Román Építészszövetség székháza: ott fantasztikus megújuláson esett át az épület. Ezzel szemben a magyar építészek székházát teljesen vállalhatatlan helyzetek jellemzik. Ezekből kell valahogy kiszakadni, és fontos cél, hogy az Építészek Háza olyan minőségben képviselje a szakmát, amire azt lehet mondani, hogy bátor vagy vagány.

Miben kell a legtöbbet fejlődnie a BÉK-nek?

CsB: Három fókuszterületünk van. Az egyik, amivel nagyon el vagyunk maradva, az a kommunikáció kérdésköre. Sokszor jön vissza abszolút jogosan, hogy nem kommunikál megfelelően sem a Magyar Építész Kamara, sem a Budapesti Építész Kamara. A Budapesti Építész Kamara oldaláról ennek elég prózai oka van: a titkárság 200%-on pörög, erőforrásainkból nem futja többre. Ezt felismerve indítottunk el egy erőforrásoptimalizálási folyamatot, ami alapvetően a budapesti kamara leányintézeteit érinti, akikkel kicsit intenzívebben kellene együttműködni, de ugyanígy a kamarai szerveket is el kell kezdeni továbbfejleszteni. Az újradefiniálás a kamarai brand szintjén már megtörtént, de most a szervezet szintjén is össze kéne hangolni a lépéseket. Ennek természetesen minden fájdalmát megéljük, az elmúlt egy-két év már erről szólt.

A másik témakör a képzések kérdése. Itt is azt látjuk, hogy a lehetőségekhez képest hatalmas lemaradásban vagyunk. A covid nagyon rámutatott arra, hogy az online képzések területén alig vannak elérhető formátumok. Az embereket érdeklő kiállítások és konferenciák sokszor elmaradnak, és nincs helyettük semmi, ami a továbbképzést biztosítaná, így igen nehéz összeszedni a kötelező kreditpontokat.

A harmadik a szervezetfejlesztés, ami alatt egy kicsit azt is értem, hogy magának a kamarának is el kell mozdulnia egy szolgáltatóbb irányba. Mi nem a kényszerek, hanem a lehetőségek mentén szeretünk gondolkodni: fontos cél, hogy inkább segítségként legyünk jelen a kamarai tagok életében.

Talán ide tartozik az a kérdés, hogy mi a helyzet a FUGA-val?

CsB: Nyáron lezajlott egy ügyvezetői pályázat, ami eredményes, de sikertelen volt. Ezt a paradoxont úgy lehet összehozni, hogy egyvalaki volt, aki jelentkezett az ügyvezetői pozícióra, de végül ez a státusz nem jött létre. Ennek több oka volt, de egyszerűen be kell ismerni, hogy nem állunk még úgy, hogy az ügyvezetőváltás megtörténhessen. Komoly rendrakás van még előttünk, ami fizikai rendrakás is egyben. Az eszközállomány fele például úgy van a FUGA-ban, hogy valaki otthagyta vagy kölcsönadta. Koszorú Lajos elvállalta, hogy a nyár elejéig, tehát egy fél évig még marad, mint ügyvezető, ami nekünk nagyon nagy segítség.

Több mint egy éve kezdtük el mondani, hogy a FUGA-ban modellváltás szükséges. Az elvégzett munka eredményeként kezd kirajzolódni egy jövőkép: a FUGA praktikusan ma is befogadóhelyként működik, és ilyen értelemben lehet és kell professzionálisabbá válnia a szervezetnek. A FUGA-nak van egy kifele mutatott arca, amit az emberek ismernek, szeretnek és azonosulni tudnak vele, de ez egy külső arc. Az intézménynek van azonban egy belső arca is, ami a szervezeti kérdéseket rejti magában: a BÉK mint fenntartó és a menedzsment közötti viszonyt. Itt voltak elsősorban fehér foltok, ezt a területet kell nagyon pontosan rendbe rakni, ezen dolgozunk most.

És mi lesz így a pályázat sorsa?

CsB: Az egyértelművé vált, hogy pályáztatni nem az ügyvezetői pozíciót kell, inkább a kurátori pozíciókat érdemes egy nyílt pályázaton meghirdetni. Aki kurátorként képzeli el magát, az általában nem érti, hogy az ügyvezetői pozíció micsoda. Az ügyvezető és a tulajdonos közötti szál egy sokkal intimebb kapcsolat annál, hogy teljesen kinyissuk az erről való párbeszédet. Az emberek a kulturális tartalomról akarnak beszélgetni. Mindenkit az érdekel, hogy mi lesz a kulturális tartalom, mi lesz a vízió, mi pedig nagyon határozottan állítjuk, hogy ebbe nem akarunk beleszólni. Nekünk a rendszer egy másik fogaskerekét kell rendbe rakni.

Az év első felében fog eldőlni, hogy pontosan milyen irányban tudunk majd előrébb lépni – ügyvezetői szint hiányában a FUGA jogilag működésképtelen. A mostani ügyvezetőnk ideiglenes jelleggel van ott, ezt a bizonytalan helyzetet nem akarjuk fenntartani.

Hogyan látod a szakma társadalmi megítélését?

CsB: Én elsősorban azt látom, hogy a szakma önazonosságával vannak igazándiból a problémák. Nagyon könnyű a sokszínűségből a megosztottság felé elmozdulni, és ez a fajta szakmai megosztottság ma nagyon is tetten érhető. Azt gondolom, hogy a kamarában a szakma egységét kell tudni képviselni, és ez csak úgy működik, hogy el kell tudnunk fogadni, olyan szempontokat is – olyan stílust, architektúrát – ami alapból nem kézenfekvő.

A közelmúltban volt egy „kerek" (organikus) kontra „szögletes" vita például, amiről nyilván el lehet beszélgetni, de nem szabad sztereotípiák mentén kezelni az építészetet. Meg kell érteni, hogy a különféle építészeti értékrendek társadalmunkban párhuzamosan vannak jelen, és ez az átlapolás adja kultúránk és szakmánk kontinuitását.

Komoly probléma, hogy épített környezetünkre nem jellemző az általánosan jó minőség. Nem lehet azt mondani, hogy a magyar épületek általánosan jó minőségűek, és azon belül van az építészet krémje. Ehelyett az épített környezetünk egészét tekintve általánosan rossz a minőség, és ettől leszakadva vannak nagyon kiugró eredmények, amiken aztán jól el lehet marakodni.

Nem igazán érzem, hogy a mai kornak lenne olyan banális esztétikája, ami zsigerből táplálkozik. Társadalmi folyamatként képzelve az építészetet ez intő jel, nem tudom, hogy a probléma építészeti vagy társadalmi természetű-e. Nagyon látványos, hogy a kifejezetten forráshiányos közegünk nem kedvez a minőségi építészetnek, és az igénytelenség vizuális értelemben is meghatározóvá vált.

Mit tartasz a szakma legfontosabb kihívásának?

CsB: Egyrészt van egy komoly hiányérzetem az építészetelmélet tekintetében. Nagyon kevesen vannak a gondolkodó építészek, még kevésbé látom azt, hogy a szakmát az építészetről való gondolkodás termékenyítené meg. Nagyon hiányzik a gondolkodó, a kritikai vagy a párbeszédet folytató attitűd, és hiányoznak a kutatások is. Technológiai oldalon sincs elég kutatási tevékenység, a magyar egyetemeken ilyet elvétve látunk. Ez megint olyan szakadék, amin valahogy át kéne tudni menni, mert ha már az elméleti gondolkodás is kikopik, akkor tényleg csak követő mentalitásúak maradhatunk. Ma annyira kiélezett a helyzetünk ökológiai értelemben is, hogy a követő magatartásra egyszerűen nincs idő. Meg kell érteni, hogy a nagy rendszer hogyan működik, fel kell tudni dolgozni, és nagyon gyorsan megoldásokat kell adni.

Ezzel itt át is térek a következő kihívásra, a fenntarthatóságra, aminek nagyon sok rétege van. A problémakör a nagy számok oldaláról érthető meg: nem az a gond, ha az egyik döntésem kevésbé környezettudatos, hanem az, hogy ha sok mindenki hoz ilyen döntést. A rossz döntések összessége vezetett oda, hogy mára eléggé elégettük a gyertyának mind a két végét. Nincsenek ugyanakkor megnyugtató kiutak például az építőanyag felhasználásban sem. Mondhatom azt, hogy legyen több fa az építészetben, mint szerkezeti anyag, de ahhoz vágásérett erdő kell. Az erdők meg nem egy nap alatt nőnek ki a földből, és az erdők egészségi állapota sem olyan a klímaváltozás nyomán, hogy azt mondanám, nem baj, majd elkezdünk újraerdősíteni, és minden jó lesz. Holisztikus szemlélet szükséges, és ha ebből az ember kilép, és azt mondja, hogy van egy technikai megoldásom: beton helyett legyen fa, akkor ugyanúgy hibát vét, mert azt nem vizsgálta meg, hogy annak, hogy legyen fa, mik a környezeti feltételei.

Tehát a fenntarthatósági témakör legfontosabb kihívása szerintem az, hogy van egy nagyon lassú rendszer, ami most gyors változáson megy át. Ezt már érezzük. A megoldási javaslataink viszont annyira technikai jellegűek, hogy nem mérhetők össze a nagy rendszer megújulási idejével. Esetenként olyan, kifejezetten technokrata megoldások, amik két éven belül elavulnak. Ebben azért még van hova fejlődni.

A harmadik ilyen problémakör, hogy mindezekkel párhuzamban az építészet nagyon elkezdett aktuálpolitikai síkon mozogni. Nem minősítem, hogy milyen okokból, de a jelenség itt van velünk. Ez irtó veszélyes helyzet, mert ha politikai ideák mentén akarom szétválasztani az architektúrát, ami jobb esetben túlél politikai korszakokat, az önmagában egy tévedés. Ennek a tragédiáját éljük ma meg jobb- és baloldalról egyaránt.

Nyilvánvaló, hogy az elmúlt évtizedek architektúrájával ma nem tud mit kezdeni a magyar társadalom. Lehet kifele mutogatni a politikára, de azt is érdemes megkérdezni, mi vezet oda, hogy egy átlagembernek a Várban lévő Jánossy-Laczkovics ház értékei nem egyértelműek. Ez annak is a kérdése, hogy az építészek az edukációban hova sorolják magukat. Annak is a kérdése, hogy az építészek meg akarnak-e maradni a saját elefántcsonttornyukban, és onnan kiabálnak kifele, vagy kijönnek és elkezdenek élőben kommunikálni a társadalommal. Ha ez nem történik meg, akkor maradnak a politikai ideológiák mentén szerveződő kommunikációs csatornák, és erodálódnak az alapvető építészeti értékek.

Az elmúlt években rengeteg kirakatfejlesztés valósult meg, egyébként jó minőségben. De ezekbe az épületekbe sokszor nem költözik be a valós élet, mert nincs mögöttük valós intézményrendszer. Ilyen helyeken látom, hogy az építészek mindig rossz tanácsokat adnak, mert nekünk az a fontos, hogy az épület legyen kipucolva, nézzen ki rendesen – kevésbé foglalkoztat bennünket, hogy utána mi van. Sokkal inkább örülnék annak, ha a politikai hatalomnak (oldaltól függetlenül) nem az eszköze, hanem az eredménye lenne a jó építészet, ha egy olyan társadalmi közeg tudna kinőni a magyar demokráciából, ami a legtermészetesebb módon tudja fenntartani az épített környezetét.

Fölmerül ilyenkor a kérdés, hogy ebben az egész dologban a kamarának mi a szerepe. Egy problémának vagy egy konfliktusnak nem az a feloldása, hogy bűnbakot keresünk – közös felelősség, hogy merre tartunk. A kamarában annyi energia van, amennyit az építészek beletesznek. Soha senkit nem küldtünk el, ha odajött, hogy van egy jó ötlete, amit a kamarával csinálna meg. A válasz ugyanaz, mint amit nekem is mondtak: ha van elképzelés, akkor tessék megcsinálni. Általában itt véget is ér a történet. Azt kéne megértenie az építész társadalomnak, hogy a fontos kérdéseket be lehet és be is kell hozni a kamarába – nyilvánvalóan azokon a szűrőkön keresztül, amelyeket itt próbáltam felsorolni. Mi holisztikus szemléletet szeretnénk közvetíteni, ha ehhez bárkinek szándéka van csatlakozni, akkor szabad a pálya.

Hulesch Máté