Emberek/Interjú

"Van egy ősállapot, amire mindent vissza lehet vezetni"

1/3

?>
?>
?>
1/3

Emberek/Interjú

"Van egy ősállapot, amire mindent vissza lehet vezetni"

2008.05.07. 08:09

...amikor elkezdtem a fiatal építészhallgatókat tanítani, megdöbbenésemre rájöttem, hogy mindegyik hallgatónál ragaszkodnom kell ahhoz - és ezt következetesen végre is akarom hajtani -, hogy az általa hozott ötleten dolgozzon tovább. Tehát ne én kezdeményezzem az alapkiindulást...Janáky Istvánnal Vargha Mihály készített interjút

3/3

Janáky István elsősorban építész - építész és gondolkodó, a XX. század magyar építészetének markáns képviselője, aki 1962-től nyugdíjazásáig az IPARTERV, a legendás tervezővállalat alkalmazottja volt. Két, ott megvalósult munkája 1993-ban bekerült egy angol kötetbe is: A legszebb ipari építmények (London, 1993). Két legjelentősebb középülete Schaár Erzsébet szobrász kiállítóháza, az "Utca" (1986, Pécs) és az ELMŰ-sportcsarnok (1989, Budapest, XIII.). Bizonyára sokan emlékeznek még győztes pályázati tervére, a sevillai EXPO-ra kitalált Lepkeházra, melyet azután a "bársonyos" rendszerváltozás elsodort, megépítésére nem került sor. Azóta legjelentősebb munkái főképp magánvillák, amiket a szaksajtó bőségesen publikált, ám kevésbé ismerheti a nagyközönség. Mostanában pedig, miközben élvezettel folytatja a tanítást, megtalálta őt egy nagyon "személyes" megújítási feladat: öccsével, Janáky Györggyel közösen rekonstrukciós tervet készítenek édesapjuk, idősebb Janáky István hódmezővásárhelyi művelődési házához.

Vargha Mihály: Milyen hangsúlyt kap építészi pályafutásában a tanítás, a professzorság, amit tavaly címzetes egyetemi tanári címmel honoráltak a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen?

Janáky István: Nem olyan régen tanítok, eddig két alkalmam volt a tanításra. Az építész Mesteriskolában kezdődött, amelyik nem is építészeti tanítás volt, hiszen néhány pályázatban való részvételen kívül csak beszélgetések végtelen sorozatából állt. Nem közvetlenül építészeti tervek fölött való szenvedés, rajzolás és elmélkedés volt annak a valósága. Azután viszont hat vagy hét éve az Iparművészeti Egyetemre kerültem, mai nevén a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre, és itt kezdődött az igazi tanítás. Ebben nem is annyira a DLA a fontos, a Doctor of Liberal Arts címet adó posztgraduális képzés, ahol idősebb, már diplomás, a gyakorlatba alaposan belesüllyedt emberekkel kell foglalkozni, akik már sokat tudnak. A fiatal, tizenkilenc-húsz év körüli építészhallgatók tanítása az érdekesebb, akik még nagyon befogadóak, de azért van már némi képzetük az építészetről. Nekem ez örömteli foglalkozás, és először nagy újdonság volt.

V.M.: Mi a különbség a két korosztály tanítása között?


J.I.: Amikor ezt kezdtem, volt egy elhatározásom, ahogy tanárként párba kerültünk Göde Andrással. Vele kezdettől fogva össze voltunk kapcsolva, szinte úgy, ahogy az A megbilincseltek című filmben látható, amikor a rabok egymáshoz vannak bilincselve, és úgy menekültek - mi is össze voltunk bilincselve már kezdettől fogva a tanításban. András nagyon szerény, mindig magában gyűjtögeti a mondanivalót, és egyszer csak kitör. Jó érzékű ember, kitűnő, majdnem tévedhetetlen ízlése van. Mindig erre támaszkodva korrigál, ami borzasztóan hasznos. Szóval amikor elkezdtem a fiatal építészhallgatókat tanítani, megdöbbenésemre rájöttem, hogy mindegyik hallgatónál ragaszkodnom kell ahhoz - és ezt következetesen végre is akarom hajtani -, hogy az általa hozott ötleten dolgozzon tovább. Tehát ne én kezdeményezzem az alapkiindulást, amiből ő programot farag, és fél év alatt tervet alakít ki, hanem ő hozzon mindjárt a kezdet kezdetén vázlatokat. Ezekben a vázlatokban próbálok azután meglátni valamilyen ösztönös dolgot. És ez bevált, mégpedig szerintem azért, mert ahogy a gyakorló építészeknek a fejük tele van az építészettel, ugyanúgy ezeknek a hallgatóknak is van róla fogalmuk, hiszen állandóan mindenhol az építészetről lehet hallani. Kinyitja az ember a tévét, könyveket, folyóiratokat - pláne, ha olyan egyetemre jár, ahol jó könyvtár van -, és mindenhol az építészet bukkan elő, mint valami rém. Olyan ez, mint valami sűrű erdő, ahol a fák alig ötven centire vannak egymástól, nem nagyon lehet járni benne, nemhogy tájékozódni.

V.M.: S akkor hogyan lehet őket szabadon engedni ebben az erdőben?


J.I.: Érdekes dolog, hogy e telítettség ellenére, amikor a hallgató egy feladatot kap, akkor elkezd rajzolgatni, s azok a vacak kis vázlatok, amik néha rettentő gusztustalan papírdarabokon jelennek meg, mintha függetlenek lennének bizonyos mértékben ettől a telítettségtől. Tudom, hogy erre mindenféle fontos kifejezések vannak, archetipikus kép és hasonlók... Rájöttem, hogy amihez nem értek, abba nem avatkozom bele. Viszont amihez értek: meglátni ezekben a vázlatokban, hogy van-e valamilyen jövőjük. Ez alapvető dolog, akinek nincs ilyen érzéke, az ne tanítson építészeket. Ekkor elkezdünk a fiatallal rajzolni és ókumulálni azon, hogy az ötletét vagy a nagyon sovány gondolatát továbbdolgozzuk. S ahogy hozzák sorban az újabb és újabb ötleteket, az embernek folyton át kell állnia egy másik vágányra, mint Záhonynál, amikor át kell rakni a vagon alatt a kerékzsámolyokat. Első pillanatra ez rémítő dolognak tűnhet a pedagógus szempontjából, mert egyrészt valami megbecstelenítésszerű érzése támadhat, hogy neki fel kell adnia valamit, ami az övé, másrészt pedig kétsége, hogy mindenféle utat ismer-e az építészetben. Én bizonyos utakat már bejártam, de rengeteg utat nem, s nem tudom, hogy bizonyos utakon hogyan kell járni. Mint ahogy bizonyos utakon biciklivel, másokon autóval, esetleg repülővel kell - azaz lehet. Mindegyiken más technikákat kell alkalmazni, egészen másképp kell végigmenni az egyiken, mint a másikon.

V.M.: Miképpen lesz ebből építészet?

J.I.: Vigasztaló az, hogy az építészet egy. Hiába van ez az építészeti zavar, és a hallgatók sokfélesége, valahogy van egy ősállapot, amire mindent vissza lehet vezetni. És ha az ember visszavezeti - persze nem annyira didaktikusan, mint ahogy az elsőre hangzik - és onnan indul el, akkor minden út hasonlít egymáshoz. Akkor könnyűvé válik a dolog, és az építész - mint egy színész egy darabból - szemrebbenés nélkül átlép egy másikba, és el tudja játszani a hivatalnokot is meg az utcalányt is.

V.M.: Ez elsősorban rajzban jelenik meg, vagy inkább a nyelvben?

J.I.: Ez gyönyörű kérdés... Igen, mindez furcsa módon rajzban is és szóban is megjelenik, és a két dolog közt óriási különbség van. A rajzban való kapcsolatteremtés a hallgatóval, az egy külön dolog. Az valahogy jobban hozzá van ragadva ahhoz a tervhez, amely majd később létrejön belőle. A szavak, amelyek persze elhangzanak folyton- folyvást - tehát a szavak között és a rajzban megjelenő dolgok között nagy a különbség. Szerintem egy építészpedagógusnak - de általában egy építésznek is - érzékenynek kell lenni erre, hogy a szavakat megkülönböztesse a tárgyaktól. Pontosabban, ha beleburkolja szavakba az épületeket vagy a készülő vázlatokat, rajzokat - a tárgyakat -, akkor legyen valamilyen repedés vagy módszer arra, hogy a szóbeli burkot le lehessen hántani, és meg lehessen látni, mi van a szavak burkának a belsejében. Ez nagyon fontos dolog. Talán úgy mondhatnám, hogy tele lehet beszélni egy fiatalembernek a fejét mindenfélével, s a végén, mint egy részeg ember elmegy, és nem tud semmit. Ha viszont jó szavakat, mondatokat kap, akkor jól tud továbbhaladni az építészeti úton - ha van ilyen -, mehet előre. Mindez nem olyan, mint az Óz filmben, hogy az út végén van egy kastély, amit el lehet érni. Ennek az útnak nem lehet látni a végét, csak megy-megy az ember, és a menetelés önmagában meg az út perspektivikus képe nagyon érdekes. Oda akarok kilyukadni, hogy ez a tanítás visszahat rám is - nem tudom, mások hasonlóképpen vannak-e vele. Én egyre inkább vágyom arra, hogy mondjuk kétszáz évig éljek, mert most már egyre többet tudok az építészetről, és ha megbíznának feladatokkal, vagy több feladatom lenne, akkor jobb dolgokat tudnék csinálni, mint fiatal koromban.

1/3

2/3



V.M.: Végül is az IPARTERV-ben voltak jelentős feladatai, például Százhalombattán a Dunai Kőolajfinomító kutatóintézete...

J.I.: Igen, igen, és a legnagyobb feladatom a Ganz-gyár rendbeszedése volt. A gyár nyomai egyébként a Kőbányai úton még most is megvannak, ezt hívták törzsgyárnak. Negyvenkét telep tartozott hozzá, amiben volt három nagy gyár, más városokban is, például a kiskunhalasi, ha jól emlékszem, meg a zalaegerszegi, és ezeken kívül voltak mindenféle horgásztelepek, raktártelepek... Megbízták az IPARTERV-et, ahol dolgoztam, és azon belül engem, hogy ezt a negyvenkét telephelyet, beleértve a hihetetlenül nagy Kőbányai úti törzsgyárat, szedjük rendbe. A társaimmal, Meditz Lászlóval, Mátrai Péterrel meg néhány fiatal kollégával nekiláttunk, és végigjártuk, felmértük az összes telepet. A legfőbb feladat abból eredt, hogy a törzsgyárnak a helye, beleékelődvén a város belsejébe, egyre értékesebb terület lett, így egyre jobban ambicionálták a megrendelőink, hogy magát a Ganzot kitelepítsék onnan, és mondjuk lakóépületeket telepítsenek a helyébe. Mi ehhez már hozzá is kezdtünk, először egy óriási telket kellett keresni. Egyébként azért is ki kellett telepíteni, mert az üzem akkori helyzete, ahogy csupa kisméretű csarnokkal volt összevissza telepítve, tarthatatlanná vált. A vagongyártás egyre inkább szalagszerű technológiát igényel, ahol két-háromszáz méter hosszú csarnokokban folyik a termelés. Az elején bemegy az anyag, a végén pedig kijönnek a motorkocsik vagy a különböző típusú vagonok. Ehhez nem volt hely a törzsgyárban...

V.M.: Azóta nagyobb munkája nem is adódott?

J.I.: A nyugdíjazásom óta megpróbáltam megcélozni néhány nagyobb munkát, de nem jártam túl nagy sikerrel. Az IPARTERV-nél ugyanis, amint elértem a nyugdíjkorhatárt, nyugdíjaztak is. Az igazgató, aki most is irányítja a meglehetősen összezsugorodott céget, szisztematikusan eltávolított a cégből minden tehetséges embert, mert azt gondolta, hogy ő majd rányomja az építészeti bélyegét az IPARTERV-re. Ám ehhez erős építészeti karakter kellett volna, mondjuk olyan, mint Finta József vagy Makovecz Imre vagy Cságoly Ferenc. Nekik sikerült olyan cégeket alakítaniuk, amelyek önálló munkákkal aratnak sikereket a piacon, a mi emberünknek közel sem annyira. Az IPARTERV az lett, ami, ez nagyon fájt nekem. Azóta persze megcéloztam néhány nagyobb munkát. Janesch Péterrel csináltunk például egy tervet, amit szerettünk nagyon, a HVG új székházára a Szépvölgyi úti telepen. Ez személyes megbízás volt, de furcsa kaland lett belőle. Kész volt a tervünk, aztán marha fejjel, homo eticusként, azt mondtam a HVG-seknek, hogy itt van a terv, de ha gondolják, írjanak ki rá pályázatot. Erre kiírtak egy pályázatot, amit nem mi nyertünk meg. Nem voltam valami ügyes.

V.M.: Ráadásul a magánmegbízó nem is köteles pályázatot kiírni.

J.I.: Persze, persze. Azért voltam ennyire gyakorlatlan, mert hozzá voltam szokva az IPARTERV-ben ahhoz, hogy hivatalból kapom a feladatokat, és nem voltam járatos abban, hogy egy nagy munkát hogyan lehet megszerezni. Most viszont van egy nagyon érdekes feladat, apám, idősebb Janáky István hódmezővásárhelyi művelődési házának a korszerűsítése, amit az öcsémmel csinálok, Janáky Györggyel. Ez nagyon élvezetes dolog, mert gyönyörű az épület, sokat tudnék róla beszélni. 1949-ben épült, ami szerintem az egyik legjobb éve volt a magyar építészetnek, amikor már nem volt háború, nem volt romeltakarítás, és már nem dúlt ádáz küzdelem az ilyen és olyan modernizmus között, ahogyan a háború előtt. És még a szocreál sem volt jelen. Mintha ózonnal lett volna tele az építészeti levegő, amikor ez a ház épült. Jánossy György hozta magával Dániából a skandináv építészet szeretetét, ami nagyon jól feküdt apámnak. Valahogy a hódmezővásárhelyi építészeti hagyaték hasonlít a dánhoz, nincs benne semmiféle csikorgás. Ezt az épületet kell korszerűsítenünk, mert főleg a színháztechnikája elavult, nyilván, mert azóta mindenféle gépezetek, világítási berendezések és egyéb más dolgok jöttek használatba. Ráadásul nem egyszerű az eset, mert uniós pénzből történik a korszerűsítés. Az Unió nagyon szakszerűen előír dolgokat kultúrházakra, például, hogy miket kell teljesíteni a házon belül ahhoz, hogy a pénzügyi segítséget megkapják az építkezésre. Belül nagyon átrendezzük a házat, viszont kívül teljesen érintetlenül hagyjuk, egyetlen csigalépcsőt tartalmazó tornyocskát teszünk hozzá, és a szomszédságában egy kisebb új épületet emelünk...

Vargha Mihály

a teljes interjú az ÉS 52. évfolyamának 18. számában olvasható

Vélemények (0)
Új hozzászólás
Épületek/Ipari és kereskedelmi épület

TRANZIT ART CAFÉ // Egy hely + Építészfórum

2020.09.30. 19:04
00:06:46

Farkasfog? Lepkeszárny? Milyen alakja van a XI. kerületi Bukarest utcában lévő volt buszpályaudvar tetőrendszerének? Az Egy Hely következő állomása a Tranzit Art Café, amelynek eredeti épületét 1963-ban tervezte Félix Vilmos (Uvaterv).

A buszpályaudvart az éppen akkoriban lendületesen fejlődő budai városrész és az Érd környéki települések között ingázó emberek számára tervezték, és nagy forgalmat bonyolított. A világ változott: csuklós Ikaruszok már nem kanyarodnak arra, a pályaudvar bezárt, majd 2005-ben Borsay Attila építész vezetésével ez a hely is átalakult. A hajdani utasváró mára kultikus terében és a könnyed betontetők alatt egy nyári este italt kortyolgatva bárki maga is elmerenghet a nagy kérdésen: akkor tehát farkasfog vagy lepkeszárny?

Az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozatában tehát egy kis budapesti várostörténettel és egy izgalmas épülettel ismerkedünk meg.

A videósorozat megvalósítást az NKA támogatja.

Farkasfog? Lepkeszárny? Milyen alakja van a XI. kerületi Bukarest utcában lévő volt buszpályaudvar tetőrendszerének? Az Egy Hely következő állomása a Tranzit Art Café, amelynek eredeti épületét 1963-ban tervezte Félix Vilmos (Uvaterv).

A buszpályaudvart az éppen akkoriban lendületesen fejlődő budai városrész és az Érd környéki települések között ingázó emberek számára tervezték, és nagy forgalmat bonyolított. A világ változott: csuklós Ikaruszok már nem kanyarodnak arra, a pályaudvar bezárt, majd 2005-ben Borsay Attila építész vezetésével ez a hely is átalakult. A hajdani utasváró mára kultikus terében és a könnyed betontetők alatt egy nyári este italt kortyolgatva bárki maga is elmerenghet a nagy kérdésen: akkor tehát farkasfog vagy lepkeszárny?

Az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozatában tehát egy kis budapesti várostörténettel és egy izgalmas épülettel ismerkedünk meg.

A videósorozat megvalósítást az NKA támogatja.

Helyek/Infrastruktúra

MOSÓHÁZAK // Egy hely + Építészfórum

2020.09.16. 13:04
00:05:55

Ismét a Balaton környékére, konkrétan pedig a Balaton-felvidék három falvába visz el Torma Tamás az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozatában. Köveskálra, Kővágóörsre és Óbudavárra a három település jó állapotú mosóházai kapcsán a stáb, de persze a nagy hagyományú, egykor a közösség életének központi helyszínét jelentő épületek mellett a korabeli szokások is szóba kerülnek a videóban.

Ismét a Balaton környékére, konkrétan pedig a Balaton-felvidék három falvába visz el Torma Tamás az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozatában. Köveskálra, Kővágóörsre és Óbudavárra a három település jó állapotú mosóházai kapcsán a stáb, de persze a nagy hagyományú, egykor a közösség életének központi helyszínét jelentő épületek mellett a korabeli szokások is szóba kerülnek a videóban.

Támogasd az Építészfórumot most, hogy legyen újabb húsz évünk!

Az Építészfórum minden tartalma ingyenes – és az is marad. De ahhoz, hogy eredeti, értékálló anyagokat hozzunk létre, Olvasóink támogatására is szükségünk van.

Támogatom

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk