Vargha Mihály: Ex libris

Könyvkritika. Déry Attila: A forma visszaszerzése, Simon Mariann: Valami más, Ferkai András: Űr vagy megélt tér, Kunszt György: Értékválság az építészetben és a modern szakralitás

Világegységesülés az értékválságban? - ez nem lenne rossz összefoglaló címnek a négy könyvhöz egyetlen sorozatból: építészet/elmélet. Csakhogy itt a cím adott, és koncentráltabb, egyidejű olvasást-áttekintést kíván, még akkor is, ha egyébként folyton ezt tesszük, s tudjuk, hogy minden mindennel összefügg(ésbe hozható). A kvartett most könnyedén összejön, mert a Terc Kiadó, egy építőipari szolgáltató cég leányágazata - vagy inkább melléküzemága? - egyszerre három kötetet dobott piacra, a nagy hiányokat pótló építészet/elmélet sorozat 6., 7. és 8. tételét. Mindössze egy kötetet kell választani tehát a korábbi ötből, hogy összejöjjön a naprakész EX LIBRIS. A sorozatról pedig előbb még annyit, hogy jön a folytatás. A közelmúltban a Trafóban nemzetközi szimpóziumot rendezett a Terc Kiadó, és ennek előadásait Átmenetek II. címmel e sorozatban teszik majd közzé, várhatóan ősszel.

Déry Attila: A forma visszaszerzése

Kezdjük a választottal, úgyis ennek a címe a legizgatóbb. A sorozat 2. kötete a szerző - egy személyben építész, építészettörténész és műemlékvédelmi szaktudós - építészettörténeti tanulmányait gyűjti egybe. Ám aki régi korok nagyra becsült értékeiről akar olvasni, annak mégsem ezt ajánlanám. Csakis a kortárs építészet művelőinek és használóinak szabad kézbe venni, vagyis bárkinek és mindenkinek. És nem azért tukmálom szívesen az olvasóra, mert ez a legvékonyabb a négy közül, hanem mert van benne gyúanyag bőven. Persze mindvégig az ősi/műszaki ténykedésről van benne szó, vagyis az archi/tektúráról. Ezt nevezzük leggyakoribb kifejezéssel építészetnek, mert sem az építőművészet, sem a műépítészet kifejezés nem vert - nem verhetett? - gyökeret. Miközben, hogy nőjön a félreérthetőség, jött még a műemlék és annak védelme, mint szakszó és -terület. Viszont az építés, ami nem oly régen még személyhez köthető mesterség volt, annyira iparszerűvé vált, hogy az architektonikus érték mára szinte teljesen elveszett.

Diktál az ipar az építésznek, és persze mindkettő fölött ott tam-tamozik az üzlet, ami miatt az építész egyre faramucibb ötleteket dob be. Művészetre úgyse nagyon ér rá. Rögtön a kötet elején, A tervező építész szerepe című fejezetben Déry kifejti, hogy már a XIX. század elejére mennyire differenciálódott az építés folyamata és differenciálódtak a feladatok. Azóta a helyzet, például az építési szabályzatok megjelenése és szinte átláthatatlan szövevénnyé alakulása miatt, csak tovább bonyolódott. Különösen mifelénk, ahol politikai viharok is igen gyakran törtek ki, főképp a következő, a XX. évszázadban. Bár a "műszaki színvonalat, mint igényhez igazított, relatív követelményt, viszonylag könnyű objektívan vizsgálni. Rutinos tervező - például a bíráló szerepében - valamely terv láttán végigpergeti magában a tervezési folyamat lépéseit." Miért olyan a beépítés, miért akkora a parkoló, miért olyan az épület belső beosztása, miért vannak ott a lépcsőházak, miért ott van a vizescsoport, teszi fel a kérdéseket Déry, és röviden megadja a válaszokat meghatározó követelményrendszerek alapképletét is. De persze ez csak a műszaki alap, ezt kell megtölteni úgy tartalommal, hogy művészet buggyanjon ki belőle.

"Ha végigtekintünk építészetünk történetén, szó sincs megszakítatlan fejlődésről. Stílusok és irányzatok sora "állt ki a sorból": gótika, romantika, szecesszió, modern építészet... Mégis, épített környezetünk, régi épületeink maradványai, és múltbéli építészetünk emlékezete együttesen az a humusz, amelyből jelenlegi építészetünk táplálkozik. Olyan termőtalaj ez, amely minden újabb épülettel gazdagodik." S mindeközben "az építészeti tervezés folyamatát két irritáló érzés kíséri. Az egyik a felelőtlenségbe hajló könnyedség, a döntés szabadságának átélése, a másik a tervezés során érzett azonnali kielégülés. "A rajzolás (vagyis az építészeti tervezés) anális élvezet" - mondogatta néhai Molnár Péter (1925-2000). Ô csak tudta; nehéz ember volt, de jó tervező" - idézi Déry Attila azt a mestert, aki jelentős egyénisége a magyar építészet utóbbi ötven évének. Máshol meg arról ír, hogy a tényeket az anekdoták túlélik - telitalálat tehát az előbbi idézet, jól rávilágít arra, hogy a hagyományokból táplálkozunk, de mindig meghaladva és meghalasztva a múltat. Ezért annyira ellentmondásos, ami például a Széna téren történt: "Hattyúház. A ma is élő dzsentri forma."

(Terc Kiadó, 2002. 88 oldal, 1000 Ft)

Simon Mariann: Valami más

Ha terjedelem szerint haladunk, akkor a Beszélgetések építésznőkkel alcímű kötet következik. Két, egymástól élesen elkülönülő részből tevődik össze, és ebből a második tíz önálló fejezet, maguk a beszélgetések: a kötetet jegyző Simon Mariann a szerkesztő/kiadóvezető Lévai-Kanyó Judit jelenlétében készített interjút tíz, gyakorló építészként (is) tevékenykedő, hölggyel: Benkő Melindával, Csomay Zsófiával, Dankó Zsófiával, Juhari Katalinnal, Kravár Ágnessel, Magyari Évával, Páll Anikóval, Somogyi-Soma Katalinnal, Szőke Zsuzsával és Z. Halmágyi Judittal. Kényes téma: lányok-asszonyok-hölgyek a fejes vonalzóval. Csak azért írom e párosítást, mert fejes vonalzót már tényleg nem használ a mérnök, ahogy logarlécet sem - a kötetben pedig kizárólag nőkről esik szó, sehol egy lány, asszony vagy hölgy elnevezés. Lehet, hogy nem is a téma kényes, csak egyszerűen másképp kellett volna hozzányúlni? Így a kötet túl zártkörű.

Alapkiindulása, hogy mennyire kevés nő van a tervező, a háztervező építészek között, holott az egyetemen a hallgatók fele hölgy. Csakhogy ha jobban megnézzük, az urbanisztikai tervezők között például manapság már több a nő, mint a férfi, és például a fővárosi kerületek főépítészei között is számos nő dolgozik. Tehát félő, hogy továbbfut a szakterületi szétaprózódás, miközben eleve tudjuk, hogy a tanulmányokat folytatóknak csak kisebb hányada, jó, ha tizede lesz (ház)tervező építész. Ezt mintha - most már évtizedek óta - szemérmesen elhallgatnák a hallgatók elől, sokaknak saját kárukon kell megtanulni. Az egész felsőoktatásban túlképzés van, az építészeti zavar pedig, ha lehet, még zűrösebb. S nem segít tisztázni a helyzetet, ha a kötetben például várostervezésről csak egyetlen interjúalany, Benkő Melinda beszél.

Persze a könyv végül is hasznos, mert megismertet tíz pályaképpel, s ebből összességében majdnem olyan tarka egyveleg bontakozik ki az építészekről, mint ami az összesre jellemző. De közben mégis feminista beütése van, s ráadásul a két rész túl határozottan bomlik ketté. Simon Mariann bevezető tanulmánya egyszerre próbál tájékoztatni az építészet és a társadalmi nem (a gender) elméleti irodalmáról, nagyon tiszteletreméltó tájékozottsággal. Mindehhez a jegyzetek után még két lapon hozzáteszi az említett külhoni szerzők (nem csak hölgyek!) rövid szakmai életrajzát. Arra viszont már nem futotta, hogy a közelmúlt hazai építészetéből legalább említést kapjanak a már nem élő jelesebb asszonyok, például Pécsi Eszter, Spiró Éva, Mináry Olga vagy Pázmándi Margit - aki talán a legismertebb. Ő az egyetlen, aki kétszer is megkapta az Ybl-díjat, s munkásságát éppen most mutatja be egy kiállítás a HAP Galériában. De ez tényleg csak véletlen egybeesés - viszont tény, hogy önálló alkotásai mellett főleg pályázatokon Pázmándi sokat szerepelt együtt férjével, Virág Csabával. Apropó, építész-(házas)pár - fontos kötelék, mégis elsikkad a kötetben. Pedig az építészet gyakran nem egyéni műfaj, sőt az esetek többségében csapatmunka. A régi nagy tervezőirodák, a tervgyárak szétrobbanása után valamennyire érthető, hogy most az egyének több ismertséget, megbecsülést szeretnének kapni, meg egyébként is az egyénieskedés dívik a világban. Mégis jellemzőnek tartom, hogy a legfiatalabbak már gyakran külön névvel fellépő formációkat hoznak létre, sokszor hölgyek és urak vegyesen. A kimondott női interjúk csokorba gyűjtésénél fontosabb lehetne e jelenség vizsgálata, esetleg ezzel is újabb esélyteremtés a fiataloknak.

(Terc Kiadó, 2003. 116 oldal, 1200 Ft)

Ferkai András: Űr vagy megélt tér

A sorozat 8. számú kötete a slágergyanús, legnagyobb érdeklődésre számot tartó könyv. Szerzője az Iparművészeti Egyetem tanára, akinek többek között két kiváló képes adattár-könyve jelent meg korábban Buda és Pest építészetéről, a két világháború közötti korból. Új könyvét tekinthetjük egy életmű fontos állomásának abból az alkalomból, hogy Ferkai András nemrég ünnepelte ötvenedik születésnapját. A jól eltalált, nagyon visszafogott kritikát hordozó cím itt is, mint Dérynél, az egyik tanulmány címe. Mégpedig olyan tanulmányé, Gondolatok az építészeti térről alcímmel, mely korábban nem építészeti lapban, hanem a Pannonhalmi Szemlében jelent meg. Vannak a kötetben eddig nem publikált előadások vagy korábban más nyelven megjelent tanulmányok is, melyekkel a szerző következetesen közelít az architektúra lényegéhez. Percekre bomló, értékválságot naponta felmutató korunkban ritka teljesítmény Ferkai Andrásé, aki az előszóban nagyon pontosan, néhány jól megfogalmazott mondatban helyezi el saját - soha nyugvópontra nem jutó - történészi munkásságát. A kötet írásait jól eltalált altémákra bontja, például Házak és lakóik, amin belül a legérdekesebb A társasház mint a budapesti lakóházépítés megújításának egyik módja című írás. A Közép-kelet-európai témák fejezetből a Szakmagyakorlás és szakmai szervezetek című tanulmányt emelném ki, nemcsak azért ajánlva az olvasók figyelmébe, mert eddig nem jelent meg nyomtatásban (egy angol nyelvű kötetből terjedelmi okokból kimaradt), hanem mert különleges aktualitása van. Az igen alapos írásból, mely főképp a Monarchia-béli és a felbomlás utáni helyzetet vizsgálja, számos tanulság levonható - miközben a magyar építészek rettegve várják, hogy mi fog történni, amikor csatlakozunk az EU-hoz. Tarolja-e majd a piacot a többi országból idepattanó, sok másod-harmadvonalbeli építész, aki otthon régóta munkanélküli, de tőkeerős céggel érkezik?

Molnár Péter e kötetben is fölbukkan, mégpedig a Széchenyi rakparti, eklektikus házak közé illesztett foghíjbeépítése kapcsán, mely 1960-ban készült el Mühlbacher Istvánnal közösen készített terveik alapján. Kép is van róla a kötetben. Sőt a ház Déry Attila könyvében is felfedezhető az egyik fotón, azt a kötetet ugyanis egy közeli kettős telek felújított, illetve új beépítésének képsorozata illusztrálja. A forma visszaszerzésének kísérlete fölismerhető rajta, még talán több is. A Molnár-féle épületre inkább illik, ami Ferkai könyvének végén olvasható, egy külföldi példa alapján: "Ahhoz, hogy ilyen színvonalú alkotások szülessenek, tehetségre, elmélyült munkára, lényeglátásra - és alázatra van szükség. "Nem valami elragadtatott magatartás, hanem két lábbal a földön álló, mégis a szellem szolgálatába szegődő elkötelezettség" kellene hogy irányítsa építészeinket, írta nemrég Jelenits István. Hogy ne ágáljanak, ne hangoskodjanak épületeink, hogy ne helyettünk beszéljenek..."

(Terc Kiadó, 2003. 216 oldal, 2500 Ft)

Kunszt György: Értékválság az építészetben és a modern szakralitás

Kunszt György válogatott írásai 1962-2003: a legvaskosabb, legsúlyosabb kötet, a legfontosabb és egyben a legszomorúbb. Ez utóbbi jelző persze magyarázatot kíván, de majd később. Előbb szögezzük le: Kunszt György - közel s távol az egyetlen építészként - különleges helyet foglal el a magyar gondolkodók között. Nagy esemény, hogy kötete megjelent a sorozatban. Kell, hogy egyre többen értesüljenek értelmiségi körökben, és legfőképpen az építészek között arról, hogy sziszifuszi teljesítményével mélyreható, szélesen sugárzó életművet hozott létre. Ebben az évben tölti be életének nyolcvanadik évét, ennek ellenére - attól tartok - sokkal nagyobb hatással, ismertséggel rendelkezik külföldön, mint itthon. Ha nem is filozófiai, művészettel és építészettel foglalkozó írásai nyomán, de az építészet értékválságát és jövőjét fürkésző tanulmányai kapcsán. Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének barátai, tanítványai, hívei itthon is. Számosan vannak, de mégsem annyian, amennyi munkássága alapján már sok-sok éve megilletné Kunszt Györgyöt.

Gondolkodására, nagyon mélyen gyökerező hitére, emberszeretetére és emberféltésére jellemző, ahogy kérdései, kételyei, kritikai észrevételei szinte csak a legfinomabb csomagolásban kapnak formát, esetleg csak idézetekben, hivatkozásokban érhetők tetten. Most mégis Értékválság az építészetben címmel adja ki írásainak válogatott gyűjteményét. Tehát ő, aki eddig a dekonstrukcióban, a legújabb - stílusirányzatnak nevezhető - gondolati és térformálási módozatban látta a reménysugarat, a szakralitás friss és megnyugtató térnyerésének esélyét, olyan címet választ, ami kiemeli a sokunkból gyakran előbújó éles bírálatot - nem csak az építészetről.

Kötelező olvasmány akadémikusoktól kezdve a legfiatalabbakig. S hogy miért a legszomorúbb? Két okból. Olyan - gondolatilag jól kifejtett, szokás szerint alapos - Finta-tanulmány van a kötetben, ami most e hazában, látva a fejleményeket - átdolgozás nélkül - szerintem tarthatatlan (eredetileg a Mundus Kiadó műhelysorozatának Finta-kötetében jelent meg). Finta József - építész-mesterségbeli tehetsége és tudása, no meg tapasztalata mellett - már a korábbi rendszerben is a hatalom totális kiszolgálója volt, és ezen nemhogy változtatott volna, de arcpirítóan teljesítette ki azóta is, igazodva a "változásokhoz". Pont ugyanúgy, ahogy esztétikai értelemben mindig divatkövető volt és maradt.

A másik a szerkesztői munka, ami sajnos hagy kívánnivalót maga után. A névmutató hiányosságai feledhetők, eleve öröm, hogy van, ebben és a Ferkai-kötetben (Déry Attiláéban nincs). Kunszt egy régebben keletkezett önéletrajzi vázlatából viszont feltétlenül ki kellett volna gyomlálni azt a mondatot, ami rögtön az első írás második bekezdésében olvasható, a 15. oldalon: "Voltak mégis néhányan, akik nem engedelmeskedtek, elsősorban olyanok, akik kisebb vagy nagyobb mértékben zsidó származásúak voltak."

Kunszt György tájékozottsága a szellemtudományok tengerében lenyűgöző, és szinte fölfoghatatlan csoda. Egy rövid idézettel szeretnék erre rávilágítani. A Peter Eisenman-könyvben (1999) említi Surányi László matematikus könyvét, és ennek kapcsán írja: "Surányi tanulmánya igen behatóan tárgyalja a pneumatológiai centrum és a hozzá fűződő viszony problémáját is, és ez lehetőséget ad arra, hogy Sedlmayr építészeti centrumvesztési koncepcióját egészen más oldalról is megközelítsük és megvilágítsuk. Az a véleményünk, hogy ezen a nyomon a modern, a posztmodern és a neomodern (mindenekelőtt a dekonstruktivista) építészeti tér szubjektív hátterének és szubjektív relevanciájának (jelentőségének - V. M.) rendkívülien termékeny vizsgálatához juthatunk, ez a vélemény azonban egyelőre a jelen monográfia szerzője számára is csak ígéretes munkahipotézist jelent, amelyet még nem támaszt alá elvégzett adekvát elemző munka." Sajnos a "pneumatológiai" szóra nem találtam szótári megfejtést - őszintén szólva nem értem, hogy pontosan miről van szó, csak annyi derül ki a korábbi mondatokból, hogy a Bolyai-geometria alkalmazása időszerű az építészetre az euklideszi mellett. Mindenesetre köszönöm, hogy tudósíthattam a kérdés fölvetéséről, egyáltalán tudós emberek fontos munkásságáról, és az értékválság világegységesüléséről - nem csak az építészetben.

(Terc Kiadó, 2003. 378 oldal, 2500 Ft)

Nyomtatásban megjelent az Élet és Irodalom 2004/12. számában, március 19-én.