Közélet, hírek

A modern szakralitás

1/6

?>
?>
?>
?>
?>
?>
1/6

A modern szakralitás
Közélet, hírek

A modern szakralitás

2010.12.17. 12:18

Emlékezés Kunszt Györgyre: Lévai-Kanyó Judit előszava Kunszt György: Értékválság az építészetben és a modern szakralitás c. könyvéhez (Terc Kiadó, 2003). 

Előszó
Kunszt Györggyel tíz évvel ezelőtt ismerkedtem meg. Tudománylogikát és kutatásmódszertant adott elő a doktoranduszképzésen. Szorgalmasan látogattam az óráit, ahol hallgathattam egy kereső, szemlélődő, az életet teljességében látni akaró gondolkodót. Nagyon közel éreztem magamhoz. Több ponton találtam hasonlóságot érdeklődésünkben, ilyen volt a világproblémák iránti érzékenység, a művészet és a filozófia kapcsolata, vagy Kierkegaard. Kierkegaard kamaszkorom óta problémát jelent számomra: hogyan lehet elkülönítetten értelmezni az esztétikai létet az etikaitól és a vallásostól, és miért alacsonyabb rendű az esztétikai a többitől. Hiszen minden kérdésnek fölmerül az esztétikai vetülete, ami nélkül élvezhetetlen, sőt érthetetlen a lét. Az építészeti stúdium csak tovább mélyítette bennem a kétkedést. Egy dolgozatom után, amelyben a saját kutatásunkról kellett beszámolnunk, fellelkesülten megkeresett, s alaposabb megbeszélését kezdeményezte. Ettől kezdődött barátságunk. Végiggondoltan és koncentráltan fejezi ki magát, néha helyesbít egy-egy szóval, hogy pontosan azt az értelmet közvetítse a másik felé, amit ő gondolt.

Lenyűgözően művelt, lelkesítően friss gondolkodású, aki minden új felé csillapíthatatlan kíváncsisággal fordul és megnyugtató, szelíd figyelemmel hallgat. Azt hiszem, megérezte bennem azt a vágyódást a tudás iránt, ami gyerekkoromtól fűtött, és azt a fajta riadtságot is, amit az előttem lévő út bizonytalansága okozott.

Felajánlotta segítségét, hogy az engem foglalkoztató kérdésekről beszélget velem, elmélyítve és kitágítva gondolkodásomat. Most sem tudok megilletődöttség nélkül beszélni erről. Egyszerre éreztem felemelőnek és fojtogatónak is, hogy kiérdemeljem a rám szánt figyelmet. Sok mindenről beszélgettünk az évek során hosszabb-rövidebb szünetekkel. Éreztem, hogy hisz bennem, mégis meglepett, hogy engem kért föl a könyv előszavának megírására.

Nem érzem feladatomnak, hogy elemezzem, vagy részletesen ismertessem az írásokat. A gondolkodó-alkotó embert szeretném magam elé idézni. Belém épült, amit kaptam tőle, önreflexív gondolataim révén tudom csak megrajzolni életműve lényegét.

*

Mindannyian bizonyos hatásokra leszünk azok, akik. Kunszt Györgyöt a háborús évek, a gimnázium, olvasmányélmények, a háborúban megjárt külföldi országok, diákévei a negyvenes években és közvetlen szellemi hatások alakították. Lázasan szívta magába a tudást. Katolikus és evangélikus családból származott, katolikus gimnáziumba járt, de érték református és baptista hatások is, és viszonylag korán megismerkedett a buddhizmus, a taoizmus és a hinduizmus legfontosabb fogalmaival. Nietzsche valláskritikája is megfogant benne, ahogy a vallást az ember önfélreértéseként nevezte. Életre szóló, meghatározó jelentőségű volt találkozása Szabó Lajossal, akit a 20. század egyik legnagyobb gondolkodója. Szabó Lajost „Tábor Béláék lakásán, 1946 nyarán, 22 éves koromban láttam először, Hamvas Béla egyik előadásán, amelyet a védákról tartott, s amelyre Kotányi Attila barátom vitt el…Ezen – s néhány hasonló – vitán Szabó Lajoson és Tábor Bélán kívül jelen volt Fülep Lajos, Molnár Antal, Hamvas Béla, Kemény Katalin, Mezei Árpád, Mándy Stefánia, Veszelszky Béla, Bálint Endre, Jakovits József, Vajda Júlia, Huszár Magda, Antalffy Mária, Biró Gábor, Bíró Endre, Gedő Ilka, Surányi János, Hoszpodár Zsuzsa, Neukum Lea; néhányan a legfiatalabbak közül hallgattunk és jegyzeteltünk" (Lásd Kunszt György: Szabó Lajos szemináriumai. In: ÉLETÜNK kettős Szabó Lajos-száma, 1989/9-10, 862-863. old.). Ebben a szellemi közegben élt a fiatal Kunszt György 1946 és 48 között.

 

1/6

 

 

Szabó Lajos Szókratészhez hasonló diskurzív gondolkodó volt, akinek az élő vita, a beszélgetés volt az éltető közege. Meglehetősen sajátos magatartás egy extenzíven szétfutó korban, amikor minden, a gondolat is megsokszorozódni akar, mindenhová eljutni, beférkőzni, mindent uralni. Egy huszadik századi filozófus, ha nem írt könyveket, s ha írt is, azokat nem fordították le angolra (a német kulturáltság lassan elveszti erejét), nem számít. Szabó Lajos vitairatokat, leveleket írt ugyan, de ezeket sem a reprodukálás szándékával. Legismertebb vitairata a Tábor Bélával közös „Vádirat a szellem ellen", amelyre Kunszt György több helyen utal. Szabó Lajos prófétai filozófus, ahogy Kotányi Attila nevezi, aki kívül áll mindenféle intézményen, akadémián. A Szabó Lajossal való találkozás az arra fogékonyakat egyfajta filozófiai-szellemi pontra emelte, amit mindannyian emberi lényegük, természetük felismerésének élményeként éltek meg. Intellektuális és emocionális élmény lehetett egyszerre. Egy szellemi ember mindig a helyét keresi a világban. Kunszt György érdeklődése elsősorban a középkori misztikára irányult, ugyanakkor azonban azt a modern szakralitást kereste, amely mindennek ma is értelmet tud adni, ami képes betölteni a gótika spiritualitása helyén hagyott űrt. Egy hiteles alkotó vagy gondolkodó egyetlen témát fűz egész életében, azt boncolja, abban kételkedik, azt keresi. 1951-55 között intenzív filozófiai stúdiumot folytatott elsősorban Szabó Lajos nyomdokaiban és Kecskés Pál, a budapesti katolikus Hittudományi akadémia filozófiatörténet-professzorának irányításával. Azért végezte ezt a stúdiumot, hogy keresésének adekvát formát találjon. Három izzó kérdéskör foglalkoztatja máig. „Először, ma is Isten-e a Gondolható Legnagyobb, amint azt Canterbury-i Szent Anselmus majdnem ezer évvel ezelőtt gondolta? Mi állítható helyére ha nem, és mi következik abból ha igen? Másodszor, miként tudja az építészet kifejezni a Legnagyobb Gondolhatót? Harmadszor – Pürrhón és Kant aktuális konkretizálásával –, mit tudhatunk az emberiség jövőjéről, mit tehetünk érte és ettől mit remélhetünk?"

*

 Az ember nem szabadulhat önmagától. Hamvas egy helyen így ír: „egyre nehezebb lesz élni és egyre nehezebb lesz az élettől megválni". Ez a ma emberének legsúlyosabb terhe. Régebben az embernek volt kiinduló pontja, ahonnan körbenézett és szemlélte a világot, ez volt a megítélés alapja. Hol találjuk ma ezt a pontot? Létünk egyre szétfolyóbb. A környezet, ami körbevesz minket már semmilyen módon nem kapcsolódik az elsődleges természethez vagy Istenhez. Egy másik valóság felszínén él, ami mögött üresség van.  Az ember a lét összetettségét ebben a világban már nem tapasztalhatja meg. Kell-e a hit? Erkölcs vagy lelkiismeret nélkül összeomlik világunk. Erkölcsünk azonban mélyen a biblikus kultúrában gyökerezik. Ha nincs Istenünk, önmagunk sem vagyunk többé. Nincs hitünk, nincs erkölcsünk, nincs jövőnk, nincs örömünk, nincs félelmünk, nincs vágyunk, többé nincs értelme a halálunknak és így az életünknek sem. Ez az emberiség totális vége. Ebben a fenyegetettségben élünk és küzdünk.

Az Isten-gondolat intenzíven van jelen a 20. század gondolkodásában. Szabó Lajos nagy jelentőséget tulajdonított Anselmus „Gondolható Legnagyobb" eszméjére építő ontológiai Isten-bizonyításának, amit a lét és érték problémájával összefüggőnek vélt. A misztikusok, mint Eckehart Mester, különbséget tettek a személyfölötti Istenség és a személyes Isten között. Schmitt Jenő (Schmitt jenő Henrik a budapesti gnosztikus kör vezetője volt 1916-ig) a gnózison belül Istent eszménynek fogta föl, Szabó Lajos viszont a személyes Isten-gondolat mellett kötelezte el magát. „Az Isten-gondolatot – hitelesen – csak az egész emberiség tudja újragondolni" – írta Kunszt György 1976-ban. Transzcendencia nélkül végső soron nem képzelhető el emberi lét. Kunszt György a szakralitás-igényt véli az ember alapvető sajátjának, amitől nem fosztható meg.

 

2/6

3/6

 

 

Az állandó kétely, a szkepszis révén tudunk távolságot tartani a jelenségektől. „Minden, ami nyugtalanít minket, módot ad arra, hogy definiáljuk önmagunkat. Az efféle rossz érzések nélkül nem is létezhet identitás" – mondja a szkeptikus filozófus, Cioran. Hogyan juthatunk el önmagunkhoz? Mindenki számára a Lét kihívásával való szembenézés élete feladata. A nagy kérdés: mivel azonosítom magam? „Szabó Lajos alapkifejezése: azonosulás, azonosítás, identifikáció…Mi végett vagyunk a világon? Hogy önmagunkat azonosítsuk. Mi az élet értelme, célja? Az önazonosítás" (in: Kunszt György: Nihil és ámen (Nietzsche-reflexiók), Gond-Palatinus Kiadó, Budapest, 2002, 20. old.). Az ember önmagát csak Istenhez mérten tudja definiálni.

Miközben Kunszt György a tudomány és a technika eltökélt kutatója, benne munkál az állandó kétely. Elemzi a világkríziseket, a megoldási javaslatokat. Intellektuálisan és morálisan teszi nyugtalanná a kérdés, hogy újrateremthető-e a jaspersi „tengelykor", ami a katasztrófa feloldása lenne. (Karl Jaspers – akit Kunszt György is többször említ – a Krisztus előtti első évezredet nevezi „tengelykornak", ehhez tér vissza az emberiség újra és újra. Ez az a kor, amikor az ember tudatára jut a lét egészének s ebben felismeri önmagát.) Tudja-e bármi pótolni a biblikusságot, hiszen mindenki, aki a nyugati világban gondolkodott, a Biblia talaján tette ezt. Hogyan tudjuk magunkat identifikálni? „Korábban a szakralizált kulturális emlékezethez való viszonyunkban" – mondja Flusser. A tudomány és a technika modern előretörése azonban megváltoztatta az ember viszonyát Istenhez és önmagához.

*

Kunszt György gondolkodásának gyökere Szabó Lajoshoz és Veszelszky Bélához hasonlóan a „történelmi gnózis gondolataival és a jelen korban mozgósított Biblia". A keresztény spiritualitás kiteljesedését a gótikában látja, a gótika iránti lelkesedés inspirálja. Saját bevallása szerint az építészethez a gótika iránti csodálata vezette.

Egy épület nyilvánvaló elsődleges használati célján túl vele szemben egy másik igény is megfogalmazódik, hogy a látott „küszöbön túli" világra tudjon utalni. De létezik-e bármi a küszöbön túl? A nem látható az építészet transzcendenciája. „Schmitt Jenő szerint a tér nem űr, hanem végtelen telítettség. Nem a testben van a lélek, hanem a lélekben a test" – írja Kunszt. A tér megértése hasonló a hitproblémához. Erős a sejtelem, hogy a tér léte a szakralitáson múlik, a tér lényege a transzcendencia. Kunszt György túláradó lelkesedése a dekonstruktivizmus és elsősorban Eisenman iránt éppen ebből fakad; ezekben az épületekben véli meglelni ezt a szakralitást.

Az építészet az ember és a világ konfliktusából születik. Abból a feloldhatatlan konfliktusból, hogy az ember a végtelen űrből kiszakít egy piciny darabkát, az örökké létezőből egy mulandó és törékeny valamit, amelyben mulandó és törékeny ember-voltát szeretné látni. Az építészeti tett Isten megkísértése. Az építészet arról is szól, hogy mi végre vagyunk ezen a világon és kik is vagyunk. Az építészet nem pusztán kognitív reakció, önmagunkat is érezzük benne. Az ember minden korban megalkotta felfogását a térről, amely nem más, mint a létről való tudatának térbe fogalmazása, azaz a tudható birtoklása. Az építészet nem narratív diszciplína. Beszélni is nehéz róla anélkül, hogy a szavak és fogalmak ne térítenének el a tér valódi jelentésétől és lényegétől. Ez egy problematikus része lehet Kunszt György építészeti írásainak. Valóban, az építészet mindig a transzcendens terek létrehozásával lelt önmagára, ezt keresi ma is. A tér azonban nem ideológiákból, szavakból, hanem anyagból, fényből épül, valódi élménnyé a forma közvetlen érzéki megtapasztalása teszi. A tér megélése nyilvánvalóan nem helyettesíthető semmilyen elméleti diskurzussal.

*

Ahogy az információ tárolása egyre könnyebb, a tudáshoz való eljutás, a megértés tűnik egyre nehezebbnek. Az ismeretek felhalmozása eltorlaszolja a megértéshez vezető utat, amely nem belátható többé. Azzal, hogy a mérhetetlen tudás birtokosaivá váltunk, a birtoklás maga leértékelődött, s a valódi megtapasztalás vált irigylésre méltóvá. Az a mérhetetlen tudás, amit összegyűjtöttünk, az embereket árnyakká változtatta, „a modern ember meggyengült személyiségben szenved" (Nietzsche), mindene van és semmije sincs. Már nem él bennünk a hit, hogy a nyugati civilizáció a legfejlettebb és a legalkalmasabb az egyetemes emberi értékrend hordozására, vagyis nem jelenti többé a jövőt. Lineáris nyugati gondolkodásunk mondott csődöt.

Kunszt György gondolkodásában a végletek szellemi kihívásként transzformálódnak. A világ globális problémáin való töprengés nem csupán egy értelmiségi érdeklődése, hanem mintegy erkölcsi parancs, hogy hozzájáruljon a megoldáshoz vezető utak megtalálásához. Ehhez lehetőséget is talált: a hetvenes évek közepétől dolgozott ENSZ szervezetekben, számos nemzetközi konferencián vett részt, több cikket és tanulmányt írt. Szabó Lajoshoz hasonlóan ő is pozitívan viszonyul a technikához. Lelkesedéssel tölti el az új, akár a magfizikáról, akár az építészeti dekonstruktivizmusról van szó. Az új mindig lelkesít és elborzaszt egyszerre. Az iszony a benne lévő veszélyből fakad. De Kunsztban erősebb a hit, hogy az új révén az emberi világ mindig esélyt kap arra, hogy jobbá váljon. Hisz a technika humanizálhatóságában. Bár a technológia betöltötte a helyet, ahol korábban Isten volt, a vak technika-ellenesség helyett az egyetlen járható út valószínűleg a technika pozitív oldalát tekinteni, és ennek humanizálását a feladatnak állítani. Kérdés persze, hogy az emberiség képes-e a jobbá válásra. Az új és a hagyomány közötti intenzív, feszült kapcsolat egy szellemi ember számára igazi kihívás.

Kunszt György szinte megszállott vizsgálója a nyugati kultúrának, amit közelről és távolról egyaránt szemlél. Sokat foglalkozott a világvallásokkal is. A keleti vallásokba való belemélyedés lehetővé teszi a zsidó-keresztény kultúránk jobb megértését. A keleti gondolkodás megismerésének vágya Schopenhauer óta jelen van a nyugati gondolkodókban. Nem szakadhatunk el ugyan kultúránktól, csak a saját kultúránkban ismerhetjük föl utunkat, más vallások mélységét megérezni viszont fontos. Kunszt György a szintézis megteremtésében látja a nyugati kultúra jövőjét. De vajon képesek leszünk-e valaha, a hinduizmushoz és a taoizmushoz hasonlóan, az emberi és természeti jelenségeket egyetlen transzcendens igazság kifejeződésének látni?

*

Filozófus, építész, művész, a műszaki tudomány doktora, író tanár, de mindenekelőtt ember. Saját breviáriuma négy írást tartalmaz: a János-evangéliumot, Platón Phaidonját, a Tao-te-kinget és a Bhagavad-gítát. „Bármekkora legyen is az intézeti egzisztenciával járó elnyomorodásom, és bármekkora legyen is az a biológiai elesettség, amely egyre jobban nyirbálja a lehetőségeimet, gondolkodásom tengelyébe mindig belehelyezhetem azt a breviáriumot, amit ez a négy szent írás jelent, s a legsivárabb vagy legszorongóbb nap végén is találhatok 10 percet, amelyben ebből a breviáriumból olvasva magam elé idézhetem, hogy mit jelent embernek lenni "(Vallásos érzéseim és gondolataim felülvizsgálata, in: Kunszt György: A hagyomány jövője, Pannon Panteon, Veszprém, 1995). Minden nap egy harc – önmagunkkal. Kunszt György közelről ismeri racionális énjét, tudósként gyakorolta a technika fejlődésének eredményeit. A betontechnológiai kutatások azonban nem hozhattak számára teljes megnyugvást, másik énje tiltakozott. Az elragadtatott, a puszta ráción túli élményt keresi szüntelen a másik én. „Az utóbbi években modern hangsúlyú és bizonyos értelemben végső állásfoglalásszerű koncentrálódás ment végbe a forrásaimban, s társult a régi hagyomány-breviáriumom mellé. Ennek centrumában John Henry Newman (akit az egyik magyar fordítója, Balázs Zoltán, „a modern vallásos ember archetípusának" nevezett) hitpozíciója (Apologia pro Vita Sua) és elfogadásgrammatikája (A Grammar of Assent) áll, szüntelenül konfrontáltatva Nietzschével és Heideggerrel illetve erősítve Meister Eckeharttal és keresztes Szent Jánossal. Ezt az állásfoglalást egyben elhatárolódásként élem át az utolsó évtizedekben világszerte elharapózott éretlen, sokszor giccses spiritualitástól."

 

4/6

5/6

 

 

Kunszt Györgyre gondolva egy szó jut eszembe mindig: a szabadság. Látszólag korlátozott, merev és lehetőségektől megfosztott kor szorításában egy nagy, gazdag és szabad szellemi utat járt be. Az ember a szabadságot valójában nem kívülről kapja, szabadsága abban áll, hogy a számára adott keretek között hogyan gondolkodik, viselkedik, választ. Tulajdonképpen végtelen a szabadsága. A legnagyobb börtön mi magunk vagyunk, ez Dante Poklának valódi iszonyata. Az állandóan elvágyódók, akik mindig a másik „szigeten" keresik az üdvösséget, sosem találják meg.

Biológiai létünk, gyermekkorunk, a kor, amelybe születtünk, a véletlen és egyéb tényezők alakítják életutunkat. De létezik egy másik utunk is, amely gyakran független ettől a fizikai alaphelyzettől és a szabadság élményével ajándékozhat meg. Ez a szellem útja, az intellektusé. Bizonyos élethelyzetekben, úgy hiszem, egyedül ez vértezhet föl bennünket. Kunszt Györgyben nincs csillapíthatatlan düh vagy gyűlölet mások, a kor vagy a történelem iránt. Számomra személye példa arra, hogyan őrizhető meg az emberi integritás. Valódi védelmet csak egy belső, önreflektáló magatartás nyújthat bármiféle külső erőszak, szellemnyomorító befolyás vagy elsekélyesedés ellen. A felgyülemlett emberi tudás tanulmányozása bölccsé, mértéktartóvá teheti az embert, és megóvja személyiségét a kisstílű indulatoktól. Ez a jutalma annak, aki ezen az egyébként nehéz úton jár. A gondolkodás nem az embertől függetlenül létező, hanem átjárja mindennapi szomatikus életét, s csak néha ajándékoz meg a felismerés misztikus érzésével, ami fölemel a napi élet szintjéről. Kunszt György vallásos neveltetése, kötelezővé tett módon ateista környezete, amelyben felnőtt élete nagy részét élte, hihetetlen szorgalommal megszerzett filozófiai műveltsége és a modern világ globális problémái, amikre érzékeny volt mindig, összegződve egy állandó belső vizsgálódássá váltak: az én nyugtalan önmaga keresésévé. Azt hiszem, nem csak a magyar irodalomra jellemző a „mégis-morál" (Király István irodalomtörténész Ady kapcsán alkotta ezt a fogalmat), hanem a gondolkodókra is. Kunszt Györgyben is munkál a „mégis-morál", nem hagyja magát a környezetétől eltiporni abban a hitben, hogy a gyötrő szellemi létben van mégis a legfőbb érték. Egy szellemi ember számára a kétkedés ad lehetőséget, hogy definiálja önmagát, mint ahogy minden valódi alkotás a kétségből születik. Folyamatos, megszakíthatatlan folyamat ez, a legfőbb és legmegrendítőbb emberi cselekvés, amely nem a pénz és az ismeretek halmozására szolgál, hanem valami sokkal fontosabb a célja: a megismerés. Az életnek ez lehet az értelme.

*

Jelen kötet elsősorban építészeti írásait gyűjti össze, de röviden elidőz önéletrajzi ihletettségű szövegrészleteken és helyet ad Kunszt György képzőművészeti írásainak is. Hasonlóképpen bekerültek a világhelyzetet elemző tanulmányok, tudományelméleti dolgozatok, mert építészeti esszéi ezek fényében olvasandók. Persze minden íráson átsüt az az intenzív filozófiai irányultság, ami életútját kísérte. Kunszt György életművének egyedisége éppen abban rejlik, ahogy a műszaki tudományok fegyelmezett kutatási módszere és az építészeti tanultság és érzékenység eggyé épül a filozófia által lehetővé vált felismerésekkel.

Lévai-Kanyó Judit

(Megjelent Kunszt György: Értékválság az építészetben és a modern szakralitás c. könyv előszavaként, Terc Kiadó, Budapest, 2003.)

Vélemények (0)
Új hozzászólás

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk