Városi Szalon - Városi Szalonná változik a budapesti Pollack Mihály tér

Fiatal művészek és civil szervezetek foglalják vissza a budapesti Pollack Mihály teret a közösségi élet számára a negyedik PLACCC Fesztiválon. A környék a boldog békeidőkre emlékeztető Városi Szalonná alakul át szeptember 28. és október 3. között. A kényelmes nyugágyakon napközben megpihenhet a sétáló, esténként pedig ingyenes kulturális programok, izgalmas beszélgetések várják a vendégeket.

A Városi Szalont az a tény hívta életre, hogy Budapesten kevés olyan belvárosi közterület van, ahol az emberek kényelmesen, kulturált körülmények között tölthetnék el a szabadidejüket anélkül, hogy kötelezően fogyasztaniuk kellene valamit. Az Újirány Csoport ezért létrehoz egy olyan közösségi teret, ahol úgy pezseg az élet, mint egy békebeli kávéházban, de nincs pincér, aki kitessékeli a vendéget, ha még egy szódát sem rendel.   
A negyedik PLACCC Fesztiválon a VIII. kerületi Palotanegyed egyik méltatlanul kihasználatlan részét, a Pollack Mihály teret töltik meg élettel a művészek és a civilek. A téren most csak átmenő forgalom van, mert nincsenek olyan ülőfelületek, amelyek megállásra késztetnék az embereket. Ezen változtat a Városi Szalon, hiszen szeptember 28. és október 3. között naponta 10 és 17 óra között nyugágyak várják a vendégeket. Szép időben napfürdőzés közben lehet uzsonnázni, olvasgatni, a környékbeli iskolák pedig szabadtéri órákat is szervezhetnek a diákoknak. Sőt bevállalós cégvezetők akár értekezletet is tarthatnak a nyugágyakon üldögélő beosztottaknak.  

 

A Városi Szalon esténként valódi kulturális és közösségi központtá válik. A szervezők megidézik az egykori szalonok intellektuális közegét, hiszen a Pollack Mihály téren naponta 17 és 20 óra között összegyűlnek Budapest különböző értelmiségi körei. Az akciósorozat keretében a helyi civilek, matematikusok, filozófusok, építészek vetnek fel a munkájukhoz kapcsolódó témákat, és a beszélgetésekbe bárki bekapcsolódhat.

Szalonkultúra

2008-as esztendônket – ha kicsit megkésve is – a szalon jegyében indítjuk el. A “szalonkultúra" inkább mint közhely él a tudatunkban. Ismereteinket e tárgyban sajnos nagyon kevés forrásból gyarapíthatjuk, és ez annál is sajnálatosabb, mert a magyar kultúrának is jelentôs, ám méltatlanul elfeledett része volt a kisközösségi mûélvezet ezen formája. Népszerûsítése és felélesztése sokban hozzájárulhat a tömegkommunikációban fuldokló ember kultúrszomjának enyhítéséhez. Ha kiváncsi arra, hogyan, kövessen minket most induló sorozatunkban…

A XVI-XVII. századi létforma hívta életre a szalont, mint építészeti teret. Eleinte a fôúri épületekben a “salon" mint fogadószoba a vendégek kihallgatására szolgált. A polgárosodás elôrehaladtával a XVIII. századtól ez a funkció lassacskán átalakult nappali társalgóvá, a hatalmi reprezentáció színhelyébôl a szabadidô eltöltésének közösségi terévé változva. A szalonnak mint társasági létformának manapság többféle értelmezése létezik: a festészeti szalon, az irodalmi szalon és a zeneszalon. Mindegyik a francia arisztokrácia mûvészetpártoló tevékenységébôl sarjadt, mintát adva a késôbb európaszerte kialakult mûvészeti szalonoknak. A szalonok mindig a házigazda(-ák) személyéhez kötôdôen formálódtak, a vendégek és “animátorok" hasonló értékrend mentén képzelték el a világ rendjét, és ezzel összefüggésben a mûvészeti önkifejezésben is kialakultak a közösen ápolt formák. Számos példa tanúskodik arról, hogy milyen mély társadalmi befolyással bírtak adott korszakokban különbözô szalonok: a francia forradalmat megelôzô évtizedek irodalmi szalonjaiban szökött szárba a felvilágosodás, Holbach báró, Melle Lespinasse vagy Mme Geoffrin estjein találkoztak a kor legnagyobb szellemei, akik az Enciklopédia révén megváltoztatták a világ addigi menetét. A XIX. század Párizsában Charles Nodier szalonjában formálódott a romantika eszméje, ahol már együtt látjuk az irodalom, a festészet és a zene legnevesebb képviselôit, Victor Hugótól Balzac-ig, Eugène Delacroix-tól Liszt Ferencig. A szalonokat történelmük során leggyakrabban hölgyek nevéhez köthetjük. Talán ezáltal válhatott a közvetlen hatalomgyakorlás színterébôl a manipulációk és intrikák melegágyává, a mûvészek és mûvészetek befolyásolásának eszközévé. Madame de Pompadourtól George Sand szalonjaiig minden rendû és rangú szellem megtalálta az érdeklôdésének és érdekeinek legmegfelelôbb közeget.

A szalonok több fénykort is megérték: az arisztokratikus szalonok közvetlenül a francia forradalom elôtt fertôzték meg szellemiségükkel a kor minden jelentôs uralkodóját, melynek folytán országaikban bekövetkezett társadalmi felbolydulásokért jószerivel maguk váltak felelôsökké. A napoleoni háborúk végével új fajta szalonkultúra alakult ki: a vagyonától megfosztott arisztokrácia háttérbe szorult, és az idôközben megállíthatatlanul feltörekvô nagypolgárság átvette a kezdeményezést: a szimbolikus hangvételû, hatalmi intrikák körül forgó filozófus szalonok helyett a mûvészetpártolás lett a szalon fô funkciója: a társadalmi rangot a legnagyobb mûvészek “birtoklása", szellemi és mûvészi szimpátiájuk vagy loyalitásuk elnyerése jelentette.
Ez a romantikus eszmény teszi ma is oly nosztalgikussá kortárs mûvészeinkben a szalonok világát: a mûvészt felértékelte az új arisztokrácia szellemi útkeresése, s a közös értékek kialakulásáig kéz a kézben haladt a kisérletezô mûvész és a vállalkozó nagypolgár.

A szalonok alkonyát e szolidaritás kihunyása okozta: az elsô világháború után egyre nagyobb szerepet öltött a tömegek fölötti uralom igénye, legyen szó népmozgalmakról, tömegkommunikációról vagy akár a két világégés halottainak számáról. A mûvészet a századfordulón látnoki erôvel ábrázolta a közösségek szétesését, és az egyén elveszettségét az új társadalmi rendek darálójában. Ezredfordulónkra úgy tûnik, ennek a korszaknak is talán a végére érünk: az európára erôszakolt békék, majd a hatalmi béklyók (látszati?) lazulása ismét elôtérbe hozta a kisközösségek fontosságát. Ismét divat lett társaságokat alapítani, intimebb közösségi tereket építeni, civil életet élni. A szalon mint létforma megújult tartalommal, a tömegkommunikáció és az információáramlás új eszközeinek igénybevételével új tartalmakkal gazdagodva újszerûen fogalmazhatja át a XX. századi polgári komfortérzetrôl alkotott ideáinkat.

Szalon

VIII. Egy női territórium: a szalon

A szalon a felvilágosodás kori Európa kulturális életében kitüntetett helyet foglalt el. Az irodalmi nyilvánosság legfontosabb intézménye, amely a műveltségben, a társas viszonyok fejlettsége tekintetében élenjáró Anglia és Franciaország mellett számtalan európai nagyvárosban megtalálható. A szalon legfőbb jellegzetessége, hogy a 18. századi nyilvánosság más intézményeivel ellentétben a nők körül szerveződött, sőt a főszervezők mindig asszonyok voltak. Igaz: a párizsi, berlini, bécsi, szentpétervári és pest-budai szalonok presztízsüket elsősorban az őket felkereső, híres férfiaknak, íróknak, filozófusoknak, költőknek és tudósoknak köszönhették. Az is vitathatatlan tény, hogy a szalonok szervezői a társas élet eme új fórumán keresztül a férfiak uralta szellemi világgal próbáltak kapcsolatot teremteni. Mégis, a szalon középpontjában a nő állt, méghozzá olyan szerepben, amelyben kibontakoztathatta vezetői és társasági képességeit.

VIII.1. A szalon: „mini köztársaság"
A szalon működésének elsődleges jelentősége az volt, hogy megtestesítette a felvilágosodás nyilvánosság-felfogását. A 18. század folyamán egyre inkább függetlenedett a királyi az udvartól, amely eredetileg életre hívta. Mind térben, mind kulturálisan autonóm intézménnyé vált. Ugyan a központi tevékenység, a gyülekezés célja a művelt társalgás volt, mégsem mondhatjuk azt, hogy kizárólag az orális kultúrához kötődött a szalonok világa. A résztvevő irodalmárok és filozófusok személye miatt és a megvitatott művek kapcsán a szalonkultúra szorosan tapadt az írásbeliséghez, a nyomtatott szöveghez. Végül, s talán ez volt a legfontosabb vonása, a szalon olyan, a politikától független terepet jelentett, ahol a különböző társadalmi rétegekhez tartozók egyenrangú felekként találkozhattak egymással. Ugyan a látogatók meghatározott napokon, általában egy héten egyszer vagy kétszer gyűltek össze, de az etikett a kor normái szerint, s különösen az udvar merev viselkedési kódexéhez képest jóval informálisabb volt. A szalon belső világa élesen különbözött a külvilágtól, mert nem tükrözte a társadalmi rend alapjának számító és az egyes társadalmi rétegeket élesen elválasztó hierarchiát. Éppen ellenkezőleg, inkább az egyenlőség gyakorlóterepének kell tekintenünk, „mini köztársaságnak" ahol az alá-fölé rendeltségi viszonyok érvénytelenek, és a sikeresség kizárólagos mércéje a vitában való részvétel és eredményesség. Nem a születési előjog, hanem a szellemesség és a műveltség jelölte ki a résztvevők rangsorát. A rendi hierarchia mellőzése már az arisztokratikus 17. századi szalonokra is jellemző: legfontosabb funkciójuk a különböző társadalmi csoportok „keveredése", a feltörekvő polgárság integrációja, és a nemességnek az alacsonyabb származásúkkal szemben tanúsított előítéletének megtörése volt.

Az egyenlő megítélés tendenciája a 18. század folyamán tovább erősödött. Jól mutatja ezt a szalonok szervezőinek és vendégeiknek meglehetősen vegyes származása. A berlini és bécsi szalonokban zsidók is megfordultak, a két leghíresebb felvilágosodás korabeli párizsi szalon szervezője pedig Suzanne Necker (szalon1), egy svájci lelkész lánya és Julie de Lespinasse, egy francia grófnő törvénytelen gyermeke.VIII.2.

Előfutárok: az udvari és arisztokratikus szalon
A 16. századi reneszánsz udvar, VIII. Henrik és a híres itáliai d'Este és Gonzaga család körül verbuválódott irodalmi-művészeti társulás a későbbi szalon elődje. A 17. századi Európában az intézményt egyre inkább Franciaországgal azonosították, a francia kultúra termékének tekintették a kortársak. A társas összejövetelek ekkor még erőteljesen kötődtek az udvarhoz, a berendezés egy része királyi ajándék volt és a szervezők gondosan ügyeltek arra, hogy fizikailag közel legyenek a koronához és jó kapcsolatot ápoljanak a Louvre-al. Ugyanakkor a szalonokra jellemző közvetlenség és intimitás éles ellentétben állt a politikai intrikáktól terhes udvari légkörrel. A 17. század utolsó harmadában a szalon az irodalmi és társas élet, a művészi vita és alkotás központjává fejlődött. A korszakban számon tartott irodalmárok körülbelül egyharmada legalább egy, de néha két-három összejövetelnek is állandó vendége volt. Ezzel együtt kialakult a szalon sajátosan női vonása. Az intellektuális és művészi ambíciókkal bíró nők számára a kibontakozás, de legalábbis a megmérettetés egyetlen lehetséges terepe volt, hiszen a felsőbb iskolák és az értelmiségi pályák elérhetetlenek voltak a számukra. A 17. század utolsó évtizedeiben vált a szalon a különböző társadalmi rétegek keveredésének kitüntetett fórumává. A hivatalok és címek kiárusítása új lehetőségeket nyitott az ambiciózus és vagyonos polgárcsaládok előtt. Pénzükért rangot szerezhettek, nemességet vásárolhattak, ez azonban kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a régi kiváltságosok befogadják maguk közé őket.

A parvenüknek meg kellett tanulniuk a jó modor, az illedelmes viselkedés szabályait, s erre páratlan lehetőséget biztosított a szalon. Végül ebben az időszakban alakult ki a dialógusra és egyenlő elvekre épülő társalgás művészete, amely szigorúan elítélte az udvar világára jellemző üres és merev formalitást. A beszélgetés során mindenkinek módjában állt szabadon kifejteni nézeteit, a párbeszéd célja az intellektuális élvezet és a szellem csiszolása volt.

VIII.3.a. A párizsi szalonkultúra a 18. században
 Az első városi szalon, amely már valóban szakított a 17. századi arisztokratikus hagyományokkal a korai francia felvilágosodás központjának számított. 1710 és 1733 között marquise de Lambert hetente kétszer látta vendégül a kor kiemelkedő filozófusait és íróit. Heves filozófiai vitáknak adott otthont és óriási szerepe volt a francia felvilágosodás „nagy generációjának" megszervezésében is.

A szalonkultúra virágkora azonban az 1740 és 1780 közötti négy évtized. Három kiemelkedő egyéniséghez fűződik a párizsi társas élet kibontakozása: a már említett Suzanne Necker és Julie de Lespinasse, továbbá Marie Thérese Geoffrin nevéhez. Szalonjaik a felvilágosodás műhelyei voltak. A találkozások elsődleges funkciója ebben az időszakban már nem az újonnan nemességet szerzettek civilizált viselkedésre okítása, és a felfelé törekvő polgárság asszimilációja az előkelők világába. A 17. századi arisztokratikus szalonok utódaiban igazi intellektuális munka folyt, ahol a résztvevők kapcsolatba kerülhettek „a betű embereivel", illetve lehetőséget kaptak arra, hogy maguk is filozófusokká, írókká váljanak. Az eszmecserék során a filozófusok kollektív identitásra tehettek szert, az ambiciózus írók pedig értő közönségre leltek, és kis szerencsével a munkásságukat támogató patrónusokat találtak.

A társaság hetente egyszer vagy kétszer gyűlt össze és meghatározott munkarend szerint dolgozott. A vitákra általában vacsora után került sor. A szalon meglehetősen exkluzív intézmény volt abban az értelemben, hogy a házigazda maga választotta ki a résztvevőket; a vendégek elhozhatták magukkal ismerőseiket, de az idegeneknek ajánlólevelet kellett hozniuk egy olyan személytől, akiben az állandó tagok megbíztak. Társadalmi származásuk és foglalkozásuk tekintetében a résztvevők nagyon vegyesek voltak: arisztokraták, nemesek, bankárok, művészek, írók és filozófusok egyaránt a meghívottak között szerepeltek. A társalgás pedig a 17. századi előfutárhoz képest még demokratikusabb volt, még inkább egyenlő elvekre épült.

A beszélgetés meghatározó tevékenység, de ez kiegészült versek, levelek, filozófiai esszék felolvasásával és írott szövegek alapos, részletekbe menő megvitatásával. Az újságírók hozzájuthattak a legfrissebb hírekhez, olyan pletykákról és botrányokról értesültek, amelyekről másutt nem hallhattak volna. A Doublet szalonban kifejezetten gyűjtötték a titkos értesüléseket. A vendégek egy külön erre a célra kijelölt könyvbe jegyeztek fel minden érdekességet, amit az előző találkozó óta hallottak. Ezeket aztán hangosan felolvasták és hírlevélbe szerkesztették, amelyet Párizsban és vidéken egyaránt terjesztettek. Így a felvilágosodás kori szalon aktív szerepet játszott a korabeli nyilvánosság alakításában.

A vendéglátó, szervező hölgy különleges helyzetben volt és központi szerepet töltött be a szalon életében. Amellett, hogy a fiatal tehetségek karrierjét egyengette, a legfontosabb feladata a társalgás bonyolítása volt. Ügyelnie kellett arra, hogy ne akadjon el a beszélgetés. Ha csend állt be, az ő feladata volt új téma felvetése. Ha a vita elfajult, neki kellett a társalgást megfelelő mederbe terelni. A diskurzus menetét tehát ő szabta meg és felügyelte az udvariassági szabályok betartását. A versenyszellemű jezsuita oktatásnak köszönhetően, amiben a résztvevő férfiak többsége fiatal korában részesült, a vitatkozási stílus harcias és meglehetősen agresszív volt. A felvilágosodás kritikai eszménye tovább fokozta az amúgy is militáns és polemikus attitűdöt, ezért a szervezőknek gyakran kellett elsimítaniuk a nézeteltéréseket, lenyugtatniuk a kedélyeket. A szalonhölgy feladata volt a harmónia helyreállítása. Kormányzóként felügyelte az eseményeket, és a kortársak pontosan tudták, hogy nélküle a megfelelő társalgási tónus megőrzése lehetetlen volna.

Amellett, hogy ügyelt a civilizált viselkedésre, a szalon szervezője komoly intellektuális energiát fektetett a szervezésbe, a vitavezetésbe. A legújabb kutatások kiderítették, hogy tevékenységét korántsem passziónak, kellemes időtöltésnek kell tekintenünk. A valóságban a szalonhölgyek keményen készültek az eszmecserékre. Rengeteget olvastak, hogy tájékozottak legyenek aktuális irodalmi, művészeti, filozófiai, sőt politikai kérdésekben. Feljegyzéseket készítettek, naplót vezettek a vitákról, munkájukat körülbelül úgy fogták fel, ahogyan manapság egy egyetemi oktató. A szalon vezetése olyan szerep volt, amelyet évekig tanultak a hölgyek idősebb és tapasztaltabb társaiktól úgy, ahogyan egy kézműves inas elsajátítja a szükséges ismereteket mesterétől.

A párizsi szalonok fénykora az 1780-as évek elejéig tartott. A kortársak is érzékelték, hogy a forradalom idejére, az évtized végére a szalon elvesztette korábbi kulturális jelentőségét. Ebben szerepet játszott maga a felvilágosodás: a kulturális termékek körforgása szélesebb közönséget érintett, mint a szalonok elitista és zárt világa. A nyilvánosság új intézményei, például a mind népszerűbb kávéház lett az eszmecsere elsődleges színhelye. A kávéház Londonhoz hasonlóan Párizsban is átvette a szalonok korábbi funkcióját: demokratikusabb volt, nagyobb tömeg részvételét tette lehetővé. Számtalan szabadköműves páholy és vitatársaság alakult, amelyek a társalgás mellett már szervezett keretek között folyó oktatást is biztosítottak az érdeklődőknek.

VIII.3.b. Az angol szalon: független kékharisnyák
Angliában a szalon, mint kulturális intézmény sosem töltött be olyan fontos funkciót, mint a 18. századi Franciaországban é különösen Párizsban. A korábbi évszázadok során, VIII. Henrik és I. Erzsébet  uralkodása idején, sőt később a Stuart uralkodók alatt is élénk szalonélet folyt az angol fővárosban, de ez erősen kötődött a királyi udvarhoz, és mind társalgási stílusában, mind a résztvevők összetételét tekintve meglehetősen arisztokratikus volt. A szalonkultúra elterjedését egyrészt megtörte a polgári forradalom, másrészt pedig már a 17. században is, és ez még fokozottabban igaz a következő évszázadra, a kávéház volt az irodalmi társas élet központja. 1700-ban, amikor a kontinensen még csak a kávékimérések ismertek, de a kávéház még nem, az angol fővárosban már 2,000 „coffeehouse" működik.      

A kávéházakat Angliában elsősorban férfiak látogatták, a női társalgás színhelyévé váltak azonban a 18. század folyamán mind népszerűbb fürdők és pihenőhelyek, például Bath és Tunbridge Wells. Eleinte a szórakozást a bálozás, a színházi előadások és hangversenyek jelentették, az 1700-as évek második felében azonban egyre több kölcsönkönyvtár, könyvüzlet és olyan kávéház alakult, amelyet nők is látogattak. A francia szalonhoz hasonlóan az angol fürdővárosok közönsége társadalmilag nagyon vegyes, így a nemesség és a középosztály képviselőinek lehetősége nyílott arra, hogy találkozzanak és megismerjék egymást.
     

Az angol nők intellektuális élete a kontinensen élő társaikhoz képest jóval nyitottabb volt. A szalonhölgyekkel ellentétben a fürdők vendégei nem függtek a férfiaktól, tevékenységük nem kötődött szorosan a „betű embereihez". Ebben döntő szerepet játszott az eltérő oktatási rendszer is. Míg a francia nemes kisasszonyok és polgárlányok a zárdák zárt világában nevelkedtek, az angol lányokat magántanárok tanították, így jóval nyitottabbak voltak és több élettapasztalat birtokába jutottak, mint a francia lányok.
      

Ennek ellenére a szalon mint intézmény Angliában is ismert volt, de összetételében és funkciójában jelentősen különbözött francia változatától. Az angol szalonok elsődlegesen az ún. kékharisnya nők találkozóhelyei voltak. A kifejezést eredetileg az Elizabeth Montagu és Elizabeth Vesey  körül az 1750-1780 közötti években Tunbridge Wells-ben gyülekező nőkre alkalmazták. Eleinte a szalonok csak a nyári fürdőszezonban működtek, később azonban telenként is találkoztak a tagok. Amint ezt a francia példákon láthattuk, az angol szalonokban is lényeges volt a szervező nő személye, ő is a társalgás irányítója volt, és megpróbálta házába csábítani a kor leghíresebb íróit, filozófusait és művészeit. Az angol nők azonban jóval függetlenebbek voltak a franciáknál, és a 18. század végére már a férfiak jelenléte sem volt alapfeltétele a szalon működésének.

A kékharisnyák legfőbb jellemzője hogy önálló, a férfiaktól, sőt magától a szalontól is független intellektuális tevékenységet folytattak. A párizsi szalonhölgyek ritkán tudtak önálló, független irodalmi karriert felépíteni. Többnyire csak egyengették a férfiak útját és a legfőbb ambíciójuk az volt, hogy vendégül láthassák a hírességeket. Az angol nők azonban sok esetben maguk is a korabeli kulturális élet közismert figurái voltak: novellákat, regényeket, irodalmi és művészeti kritikákat publikáltak. Saját jogon vívtak ki hírnevet és megbecsülést. Nem voltak feministák abban az értelemben, hogy elismerték a házasságban élő nők alárendelt helyzetét, nem követeltek politikai jogokat, de munkájuk mégis függetlenítette őket a férfiaktól.  

                   
VIII. 4. Összegzés
 Szalonok eredetileg reneszánsz királyi és fejedelmi udvarokban alakultak; a művelt társalgást az előkelők világában ugyanolyan készségnek tekintették, mint a lovaglást, a festést vagy a zenélést. A 17. század folyamán Angliában és Franciaországban a szalonkultúra eltérően fejlődött. Angliában a szalonok funkcióját inkább a kávéházak töltötték be, míg a francia szalonok tovább működtek, de ekkor már nem a királyi udvarban, hanem párizsi arisztokraták palotáiban. Ebben az időszakban a művelt társalgás elsősorban azt a célt szolgálta, hogy a gazdag polgárcsaládok ivadékai asszimilálódhassanak a nemességbe.

A szalon fénykora a 18. század, különösen az 1740-1780 közötti évtizedek, amikor a társaságok a felvilágosodás szellemi műhelyeiként a korabeli nyilvánosság alakításában is meghatározóak voltak. Angliában szalonokat elsősorban a fürdővárosokban vendégként időző nemes- és polgárasszonyok szerveztek, akik francia társaikhoz képest jóval önállóbbak voltak, kevésbé támaszkodtak az estélyeiket felkereső művelt férfiakra.