Vissza az emberekhez – Beszélgetés Jeon Jinhonggal és Choi Yunhee-vel, a koreai BARE építész stúdió két alapítójával

Rohamosan modernizálódik Dél-Korea építészete: egyre inkább a társadalmi kérdések felé fordul. A BARE, azaz a Bureau of Architecture, Research & Environment stúdió számára az építészeti folyamat a kutatással kezdődik és a társadalmi beágyazódás vizsgálatával végződik. Az iroda két alapítójával a Kortárs Koreai Építészet Kozmopolita Arca (1989-2019) című budapesti kiállítás megnyitóján Bán Dávid beszélgetett.

A 2014-ben alapított BARE iroda elkötelezetten foglalkozik építészeti kutatással és tervezéssel. Munkáikban arra keresik a választ, hogy az építészet miként tud reagálni az idő és a környezet változásaira. A Londonban diplomázott Choi Yunhee és Jeon Jinhong pár év hagyományos tervezőirodai tapasztalat után alapította meg saját stúdióját, melynek munkáját 2015-ben Arumjing Heritage Tomorrow Prize elismeréssel díjazták. 2018-ban a Velencei Építészeti Biennále Koreai Pavilonjában is bemutatkozhattak. Projektjeikben fontos a társadalmi elköteleződés, a közös gondolkodás és az építészet használhatóságának kérdése.

Bán Dávid: Milyen színtereken zajlik ma Koreában az építészetről való gondolkodás? Van valamilyen kiemelkedő, megfogható, általánosan jellemző trend? 

Jeon Jinhong: Az utóbbi évtizedben számtalan olyan új hely nyílt Korea-szerte, amelyek az építészetről szólnak. Különösen nagy a pezsgés Szöulban, ahol a városvezetés kiemelt figyelmet fordít az építészetre, arra, hogy az a kulturális közeg és a mindennapos párbeszéd része legyen. Mindez, ha lehet még inkább megerősödött a Velencei Biennále hatására, majd 2017-ben megrendezték a Szöuli Építészeti Biennálét. A koreai részvétel köré odahaza is sikerült egy komoly, nagyközönséget megmozgató eseménysorozatot kialakítani, amelynek eredményeként az építészet bekerült a közbeszédbe. Az embereket ma már érdekli az építészet, és ezt számos kiállítás, vita, pódiumbeszélgetés is igazolja. Ha új trendekről beszélünk, akkor nem feltétlenül a megépült épületeket emelném ki, hanem az építészet körül kialakult élénk közbeszédet.

Choi Yunhee: Ha pusztán az építészetet nézzük, akkor látható, hogy széles palettán mozog. Sok lelkes fiatal építész jut lehetőséghez, mert változatlanul nagy az igény az új épületekre, főleg az elöregedő társadalom lakhatása terén. Ugyanakkor nagy arányban újulnak meg a munkahelyek, hiszen meg kell felelniük a megváltozott igényű és javuló munkakörülményekhez - ez rengeteg építészeti feladatot jelent. Tehát párhuzamosan működik a hagyományos értelemben vett építészet és a nagy teret kapott kísérletezés, amely leginkább a meglévő épületek újragondolásával foglalkozik. 1960-as és a 2000-es évek között hatalmas építkezési hullám vonult végig Koreán – számos példája látható a budapesti kiállításon is: az óriás mega-építményektől az irodaházakig, lakóépületekig  –, a válsággal mindez alábbhagyott és előtérbe került a kérdés, hogy mit tudunk kezdeni az elöregedő, életciklusuk végéhez közeledő épületállománnyal. Folyamatosak a viták, hogy megtartsuk-e ezeket az épületeket, kapjanak új funkciót, vagy bontsuk le és a helyükre épüljön valami új és magasabb. Ugyanakkor azt látjuk, hogy sokszor az építészet kezd a kisebb léptékű projektek és a társadalmi kérdések felé fordulni. Sok ideiglenes építmény, pavilon jön létre, vagy a régebbi épületek felújításakor csak a belső teret változtatják meg, abban próbálnak ki új módszereket, lehetőségeket. Az építészet ebben a tekintetben is kitárult.

BD: Ugyanakkor láthatunk nagy volumenű funkcióváltásokat is. Gondolok itt a szöuli Cshonggjecshon patakocskát korábban fedő autópálya elbontására, melynek köszönhetően a megnyíló vízfelületekkel próbálják a sűrű városi közeget lazítani, vagy az autós felüljáró újraértelmezéseként létrejövő Skygardent veszik birtokukba a gyalogosok. Mennyire jellemzőek az ilyen változások?

JJ: Ezek főleg infrastrukturális kérdések, de valóban egyre jobban érezhető egyfajta változás ezen a téren is. Nagyban köszönhető annak is, hogy Szöulban néhány évvel ezelőtt létrehoztak egy főépítészi pozíciót és köré egy városi irodát, ami korábban nem létezett nálunk. A főépítész nemcsak az infrastruktúráért, hanem a város építészeti összképéért, az építészet használhatóságáért is felelős. Irodája részt vesz a nagyszabású építészeti tenderek elbírálásában, tanácsokat ad a futó projektek megvalósításához, a honlapjukon változatos építészeti projekteket és kiírásokat találunk. A Velencei Biennálén találkoztam olyan fiatal európai építésszel, aki heti rendszerességgel nézi meg a honlapot, mert – ahogy mondja – nagyon sok friss gondolatot, inspirációt, jó lehetőséget talál rajta. Ebből is látszik, hogy az iroda jól működik.  

BD: Megnézve a munkáitokat, ti sem a hagyományos értelemben vett építészetet művelitek, inkább kisebb volumenű, társadalmi megközelítésű projektekben gondolkoztok. Jól látom?

CY: Mindketten Nagy-Britanniában tanultunk, az Architectural Associationön végeztünk építészeti tanulmányokat és ott új anyagokat, formavilágokat ismerhettünk meg, kísérletezhettünk velük. Ezt nagyon élveztük, érdekelt minket és tudtuk, hogy hazatérve valahogy ezt szeretnénk megvalósítani az ottani munkánkban is. Folytatni szerettük volna azt, amit tanultunk és ehhez kerestük, illetve építettük fel a megfelelő hátteret. 2014-ben egy építészeti kiállítás megvalósításával kezdtünk a stúdió tevékenységét, majd egyre több hasonló felkérés talált meg minket, számos kiállítást csináltunk külföldön is és részt vettünk a Velencei Biennálén. 

JJ: Szerintünk az építészet nem egy zárt műhelyben kell, hogy megvalósuljon, hanem számos más területtel, problémával kell, hogy találkozzon, reagálnia kell az emberi, környezeti változásokra, igényekre. Sokszor dolgozunk úgy, hogy felvetettünk egy kérdéskört és azokra próbálunk széles körben megoldásokat találni. Műhelyünk neve, a BARE is egy olyan mozaikszó, amely a kísérletezésre, kutatásra, a környezetre, a hatásokra utal: Bureau of Architecture, Research & Environment. Számunkra az építészet a kutatással kezdődik, utána jön csak a tervezési folyamat, majd fontos az is, hogy mindez milyen hatással van az adott környezetre, milyen a társadalmi beágyazódása. 

CY: Korea egy nagyon gyorsan változó ország, az elmúlt harminc évben rohamos mértékben változott a társadalom és az építkezések is óriási tempóban haladtak, lényegében minden pillanatok alatt változott meg. 1979-ben még katonai diktatúra uralkodott, ma már Ázsia legfejlettebb demokráciája, a világ egyik leggyorsabban pörgő gazdasága. Amikor visszatértünk angliai tanulmányunkból, rögtön belecsöppentünk ebbe az őrült tempóba, de tudtuk, hogy ennek ellenére nagyon fontos szerepe van a kutatásnak és az után követésnek, annak, hogy a teret miként használják az emberek. Nem a nagy építkezések, hanem a társadalmi projektek felé fordultunk.

JJ: A budapesti kiállításon bemutatott munkáink is ezt a szellemet tükrözik. Az első, az Eye-book, egyfajta prológus a kiállításhoz az elmúlt három évtized koreai és ázsiai építészetének és társadalmának alakulását, kölcsönhatását állítja párhuzamba különböző tematikák mentén. A második munkánk a környezetről szól. Egy, az 1960-as években épült mega-építmény mai helykeresésével foglalkozik, amit a legújabb ingatlanfejlesztési irányok valahogy elkerültek. Azt kutatjuk, hogy az épületben és a környéken élők bevonásával miként lehet egy elérhető, de élhető területet fejleszteni.

BD: Beszélnétek részletesebben a második munkátokról, a Looping City projektről? 

CY: Ez egy 1 kilométer hosszú épületegyüttes, ami Kim Swoo Geun tervei alapján 1967-ben készült el és ez volt az első ilyen jellegű vegyes funkciójú tömb Koreában. Egyfajta utópisztikus elképzelést valósított meg, ahol az autók a felszín alá kerülnek, a gyalogosok pedig a harmadik szinten kialakított sétányokat használhatják, ezzel párhuzamosan jöttek létre a kereskedelmi terek, a felső öt szinten pedig lakásokat alakítottak ki. Eleinte nagyon virágzott a negyed, ami a maga idejében csúcskategóriájú társasházként működött, majd amikor a folyó túlpartján megindult egy nagyszabású ingatlanfejlesztési projekt, akkor elkezdett leáldozni a negyednek. Az évek során elektronikai eszközök központjává és javítóüzemévé vált, de amikor az ezredforduló után az ipari termelés megváltozásával – és az említett Cshonggjecshon patak rehabilitációjával – az itteni kis üzletek összetett struktúrája megbomlott. Az elektronikai ipar is kivonult a város távolabbi részeire, így megmaradt a magára hagyott hatalmas tömb, a benne kialakult, szétesőben levő kisipari üzemekkel és az azt körülvevő hagyományos műhelyek. Persze kezdetektől érdekelte a várost, hogy mit tud kezdeni a Sewoon Sangga hatalmas területével, mert mindez Szöul központjában található, így elég komoly volt a nyomás, hogy rendezni kell a sorsát. Míg a döntéshozók zavarban voltak a tömb jövőjét illetően, addig sokan védték, hiszen a Korea-szerte híres Kim Swoo Geun legmonumentálisabb munkájáról van szó. 2013-ban csúcsosodott ki a dilemma, hogy miként közelítsünk ehhez a hatalmas struktúrához, miként vihetünk új életet a már meglévő, igen szoros városi szövetbe.

JJ: Úgy gondolom, hogy ez a projekt, az, hogy a társadalom és az építészet miként közelít ennek a tömbnek a kérdéséhez, nagyon jól reprezentálja a kortárs koreai építészeti gondolkodást. Azt, hogy miként ment keresztül azon az folyamaton, amely tíz évvel ezelőtt még az épület bontásában, majd a területén létesítendő park kialakításában gondolkozott, odáig, hogy ma már a társadalom, az érintettek bevonással igyekszik végiggondolni a térség újrahasznosítását. Itt nem csak magáról a mega méretű tömbről, hanem a vele szoros szimbiózisban élő, apró műhelyekkel, üzletekkel telepakolt környékről van szó.

CY: Számunkra az volt a legérdekesebb, hogy ezen a projekten keresztül modellezni tudtuk azt, miként lehet egy alternatív újraértelmezést, fejlesztési elképzelést kidolgozni. A régi kisiparos hagyományokat ötvözzük az új digitális technológiákkal. A tervekből készült kiállítást nemrég mutattuk be a brüsszeli Koreai Kulturális Központban, ahol sokan úgy hitték, hogy az abban látható technológiai rendszerek már a valóságban is léteznek. Számunkra ez igazolja vissza, hogy az elképzelésünknek van létjogosultsága. Mi egy valós, közeli jövőben és nem valami futurisztikus távlatban gondolkozunk, nem azzal spekulálunk, mi lesz 50 év múlva, inkább az 5-10 éves időszakra koncentrálunk. 

JJ: Olyan kulturális, építészeti gyakorlatot szeretnénk felmutatni, amellyel a helyben lakók azonosulni tudnak, ezzel pedig egy mások számára is elérhető és érthető platformot hozunk létre. 

BD: A mai koreai formatervezés, építészet, akár a világszerte népszerűvé vált K-Pop is, európai szemmel extravagánsnak mondható világot képvisel, ugyanakkor szoros a kötődése a természethez kapcsolódó hagyományokhoz is. Miként működik a kortárs építészetben ez a kettősség?

CY: Ahogy már említettük, a koreai társadalom egy világviszonylatban is egyedülállóan gyors változáson ment keresztül az elmúlt három évtizedben. Ma elérhető a legújabb technológia, élen járunk az innovációkban, lehet kísérletezni, ugyanakkor még mindig nagyon domináns a hagyományos ipar, nehéz- és építőipar is. Viszont a digitális technológiát aránylag zökkenőmentesen sikerült bevonni a tradicionális eljárásokba. Ez, a párhuzamosságokon alapuló időszak pedig nagyon izgalmas terepet nyújt a fiatal tervezők számára, hiszen rendelkezésre állnak a legújabb digitális technológiák és a hagyományos kézműves eljárások egyaránt. 

JJ: A projekt, amit a Velencei Biennáléra vittünk épp ezért nagyon jó jelképezi a koreai nemzetet. Elvittünk öt, kézzel fogható, a nehéziparra és kézművességre jellemző anyagot, amit csúcstechnológiájú robot gyűjtött össze és szintén high-tec lézerrel metszettünk el, az abból létrejött úgy anyagot pedig kézimunkával dolgoztuk fel. Így minden olyan hagyomány találkozik ebben az installációban, ami ma a koreai fejlődést jellemzi. De eredhet mindez a földrajzi adottságokból is, hiszen képzeljük el például a magas szinten urbanizált Szöult, amelyben a felhőkarcolók mellett hatalmas zöld kerteket, nemzeti parkot és hegycsúcsokat is találunk. Azt gondolom, hogy ez a kettősség mindig is benne volt a génjeinkben, ez az az alaphelyzet, amiből ki tudunk indulni. Számunkra ez sokkal fontosabb, mintha csak az egyik irányra koncentrálnánk.

Bán Dávid