Visszaépített múlt? – Péterffy Miklós és a kolozsvári art deco

2020 márciusában indítottunk útjára egy cikksorozatot, hogy különböző nézőpontokból vizsgáljuk meg a visszaépítés és az örökségi helyzetek témáját. Péterffy Miklós építész egy kolozsvári magánház tervezése kapcsán megfogalmazott gondolataival járul hozzá a közös gondolkodáshoz.

Ősszel az Építészfórum „21. századi art’deco" címmel publikálta az egyik Kolozsvárra tervezett házamat. Az elemzést Stefan Ghenciulescu, a Zeppelin című bukaresti építészeti lap főszerkesztője írta: az írást pontosnak és gondolatébresztőnek tartom. Amit most írok e házammal kapcsolatban, azzal a döntéseim gondolati környezetét szeretném megmutatni. A tervezés folyamatát ellentmondásaival, dilemmáival és paradoxonjaival együtt kívánom érzékeltetni.

Keretként adottak voltak az eredeti 1937-es tervek; egy épület, ami nem teljesen az engedélyezési terv szerint épült meg; és a rendkívüli, jelenkori környezet. Megbízóm PJ 2014 április elején keresett meg a megbízással. A fotók és tervlapok átnézése után ezt az emailt küldtem neki:

16/17
PJ-háza Kolozsvár, utcai homlokzat, megtalált állapot - áttervezés: Péterffy Miklós 2014

„Kedves J!

Elnézést a késlekedésért. Morfondírozásomat meg-meg zavarta ez-az... Méregettem a házat és lehetőségeit...

A házról: különleges adottságú helyen és telken épült. Magán viseli azokat a jegyeket, amelyek a két világháború közötti Kolozsvár építészetének útkeresését jellemzik. Ez viszont érték. Ebből nagyon egyedi dolgot lehet csinálni, anélkül, hogy túlságosan megváltoztatnánk hamvas, esendő karakterét...

A telepítése, tömegképzése, kompozíciós elvei már a modern és art´deco elveinek, formálási logikájának ismeretére vallanak, de sajnos nem következetesen, sokkal inkább festőien. Ezeknek az elveknek ismerete főleg lendületes tömegképzésében látszik meg. Ennek a tömegképzésnek a lendületét részben a tető nem adekvát kialakítása töri meg, valamint a nem egyértelmű tömeg-forma-funkció egységének részleges hiánya. A ház tereinek a tájolása is hagy kívánni valót maga után. A hátsó kertre (nyugat) és a déli oldalkertre nyíló terek-helyiségek a kertkapcsolatra fittyet hánynak, illetve nem igénylik (járulékos helyiségek). A ház fő lakóterei az utcára tájoltak, vagy részben a két oldalkertre (amelyek közül egyik északi). Ez a tájolási rendszer (utcára rendezni a reprezentatív tereket-a modern előtti periódusokban gyakori volt, de már az 1860-évektől Angliából indulóan kezd ez megváltozni) épp a ház építésének ideje tájékán kezd megkérdőjeleződni a kor erdélyi és közép-európai villaépítészetben (lásd. a Gio Ponti által tervezett Tataru-villa, amelyik mer az utcának „hátat" fordítani, vagy az Andrei Muresanu negyed számos e periódusban épült villája).

A lépcső elhelyezése szinte elzárja a déli-délnyugati kertrésztől az amúgy elegáns földszinti hall–szalon téregyüttest. Az emelet lakószobái szintén a lépcső, illetve a fő funkciókat kiszolgáló járulékos terek által lettek az értékes tájolási lehetőségtől elzárva. …

A lényeg: jó háznak és különlegesen jó tervezési feladatnak, a negyed egyik hamvasan szelíd lírai épületévé alakíthatónak tartom e házat.

Rövidesen jelentkezem.

Üdvözlettel: Péterffy Miklós, 2014. április 8."

17/17
PJ-háza Kolozsvár, nyugati homlokzat, megtalált állapot - áttervezés: Péterffy Miklós 2014

Gondolkodásmódom megértéséhez elsőként pár mondat a helyről és megbízásról: PJ 2014-ben vásárolta meg Kolozsvár talán legjobb fekvésű villanegyedében és annak is talán legtöbbet emlegetett utcájában egy sokat nézegetett, a ’30-as évekből származó családi házat, rendkívül kis telekkel. A Görögtemplom utca Kolozsváron fogalom. Úgy része a belvárosnak, hogy közben már kertváros is. Észak felé a Fő tér irányába lejt, tengelyét – mondhatni – a Szent Mihály templom tornyának látványa adja, keleti oldalán a villák kertjei a házsongárdi temetővel határosak. A Fő tér jeles templomával, híres Mátyás szobrával alig öt percnyi járásra van onnan. E kiváltságos adottságok miatt nem meglepő, hogy a kolozsvári magyar és román kultúra jeles személyiségei laknak ma is ott, és ez korábban sem volt másképp.

Érthető módon a környék műemléki övezet. De a megvásárolt ház nem az. Annak ellenére sem, hogy egy fontos periódusban épült: ez a ház is olyan láncszemnek tekinthető, amely építészettörténeti, eszmetörténeti szempontból összekapcsolja a város és a régió építészetét és művelődéstörténetét a nemzetközi irányzatokkal. Kolozsvár a két világháború között különleges házak sorával büszkélkedhetett. Nem is messze megbízóm házától Josef Hoffmann irodája tervezett villát Diamant Izsónak, majd az egykori Szentegyház utcába az aranyosgyéresi Sodronyipari Művek irodaházat szintén őneki. Kós Károly is számos, méltatlan módon elfeledett, különleges házat tervezett, pl. a Kovách-házat vagy a Séta téri Műcsarnokot; a milánói Gio Ponti és Lázár Elzy a Tataru-villát, vagy  a Párizsban építésszé lett kiváló tervező, George Cristinel is több jelentős villát.

A 30-as évek új ívású épületei jelentős hatással voltak a kivitelező mesteremberekre is. Ahogyan egy ügyes szabó elleste a nagy divattervezők fortélyait, és külsőségeiben átvette azok stiláris jegyeit, úgy kisebb megbízásaiknál a kivitelezők is a maguk módján alkalmazták a nagy építészek művein eltanultakat. A kornak számos épületében felismerhetők azok a jegyek, amelyek az említett, jeles házak karakteréből merítkeztek, de ezekből a mesterek által készített házakból hiányzik pont az a szemléletmód, ami által a premodern – art deco –modern stiláris és gondolati egységként értelmezhetővé válik. Itt elsősorban arra gondolok, hogy míg ezek a szellemi irányzatok arra törekedtek, hogy térrendszerében, működésében megfeleljenek az új életvitelnek és jövőképnek, ezek karakterformáló hatóerőket ébresztettek, addig a „háztáji modern" (Pásztor István találó megnevezése szerint) épületek esetében ez nem sikerült. Így jött létre az új technológiákat többé kevésbé helyesen elleső, a „nagyok" építészetének eredményeit formalista módon használó vernakuláris modern. Ennek ellenére, ezek az épületek jelentős helyi- kolozsvári karakter hordozójává váltak.

A megbízóm által megvásárolt épület is ilyen vernakuláris modern: egykoron Bartalis János [1] író-költő  tulajdona volt, megbízóm az ő leszármazottjaitól vette. Bartalis ugyanakkor csak a második tulajdonosa a háznak: az építtető Dr. Iuliu Vlaicu volt. A ház eredeti tervezőjének a nevét nem tudtam kideríteni: az eredeti, talán engedélyezési tervrajzon az aláírás olvashatatlan, kivitelező mesterre enged következtetni. Megtaláltam azonban a szalmiákos módszerrel sokszorosított tervlapcsomagot, amely 1:100 léptékben ábrázolta a házat  – ez hasonlított a megvásárolt épülethez, és az általam készített felmérési tervhez is. Ebből az 1937-es tervlapcsomagból derült ki, hogy a tervben ábrázolt lapostető helyett már elég korán döntés született arról, hogy magastető kerüljön a házra. Ennek formáját valaki ceruzával firkálta rá a tervre. De nemcsak ez volt a különbség a terv és a megépült ház között: utóbbi kisebb lett, a hátsókert felé (nyugati oldal) nem épül meg a cselédszoba földszintes, lapostetős tömege, és az északi oldalon, az emeleti szinten a hálószoba északi fala konzolosan egy méterrel túlnyúlt volna a földszinti épületkontúron.

Egyértelmű volt számomra, hogy megbízóm választása a házat illetően nem véletlen. Egy olyan korszak, egy olyan városrész, olyan utca és egészen konkrétan, egy olyan lehetőséget magában rejtő házat választott magának, amely építészeti hozzáállásában egy mindkettőnk számára (mind építészeti, mind kultúrtörténeti szempontból) fontos korszakra hivatkozik. A megvásárolt ház egy gondolkodásmód csíráját hordozta magában, amely meghatározó lehetett volna a város későbbi építészetében, ha a kommunista idők előtörő direktívái nem zavarják meg a nagyrészt belső energiákból táplálkozó fejlődési folyamatot.

E szép adottságain túl azonban sok volt a nehézség, így a ház egy olyan telekre épült, amelynek beépítési mutatói, az oldalkert méretei a mai szabályozásnak távolról sem feleltek meg. Ha az épületet lebontottuk volna (ez meg sem fordult a fejünkben), akkor sem lehetett volna teljesíteni a megbízói programot, a telek méretei okán új ház oda nem épülhetett. Az urbanisztikai bizonylatban [2] a meglévő épület beépítési paramétereivel megegyező felújítást-átalakítást engedélyeztek, a városi műemléki bizottság tervtanácsi állásfoglalására kötelezte a tervezőt. Ez a szabályozás nagy biztonságérzetet adott: papíron voltak a számok, hogy mettől meddig mehetek el, és a sorok között azt is ki lehetett olvasni, hogy az épület karaktere is védett. Adottság volt a beépítettség mértéke, a szintterületi mutató, a kertek méretei, még az épületmagasság is. (Ennek kapcsán volt egy kis szorongás bennem). Nem kerülhetett ezért szóba, hogy megvalósítsuk az egykori terven lévő, a hátsó kert irányba megrajzolt beépítést: az 1937 építés után kialakult kontúron belül kellett maradni. Az épület meghatározó jellegét pont az a telepítés és maga a kontúr adta, ami a hátsó kert irányába szűkülő, derékszögű trapéz, az utca felőli sarkon lekerekítve. Ez a lekerekített sarok az épület földszintjén tömör mellvédes terasszal került megoldásra, de onnan – furcsa mód – a kijárás a kertbe nem volt biztosított.

Az 1937-es terv fontos támpontot jelentett számomra, még akkor is, ha nem az valósulhatott meg, így fájóan elmaradt a lapostetejű, magas attikafalas kialakítás. A tervben ez az attikafal a déli keleti és nyugati oldalakon magasabb volt, mint az északi oldalon. A tervezett tömeg karakteres eleme volt, hogy az utcafronton, a földszinti, íves sarkok teraszbevágását ellenpontozta két emeleti, északra néző nyitott terasz a sarkokon (északkeleti és északnyugati sarkok). Ezek bár megépültek, de a tájolásuk miatt az északnyugati beépült és tároló lett belőle, város felőli oldalon pedig beüvegezték az erős északnyugati szelek és esők miatt. Ez a formailag izgalmas gondolat a tájolás figyelmen kívül hagyása miatt drasztikus átépítéshez vezetett, a korábbi elgondolás kudarcáról árulkodtak.  

Örömömre szolgált, hogy ez a lehetetlen helyzetű (a legjobb kerti megnyitás lehetőségét elzáró) lépcsőház szinte változatlan formában megépült az eredeti terv szerint, a déli és nyugati attikafallal, amelynek magasságát a lépcsőház lapostetős tömege határozta meg.  Az attikafal a zárását szolgáló, egymás fölött párkányzárásként és ornamensként megjelenő, a homlokzat síkja elé domborodó három sávval épült meg. Az eredeti tervben ez ugyan csak egy sáv volt, de valamiért itt három készült. Pont ez az az elem, amiben a Szentegyház utcai Josef Hoffmann ház sáv ornamentikájában meglátott lendületet ismertem fel. Azt az attikafal magasságot és ornamentikát vehettem alapul az általam tervezett átalakításnál!

A tervezés során számos ellentmondás feloldására és probléma megoldására törekedtem, különösen a teljesen hibás belső térszervezés gondjait orvosoltam. Így az 1937-es terven a lépcsőház toronyszerű zárt tömbje az épület délnyugati-hátsókert felőli sarkára került, rossz helyen volt, de karakteresen feszítette ki a trapéz alaprajzú épület elkeskenyedett kerti oldalát. Szinte automatizmusként kérte át magát ez a függőleges közlekedést szolgáló mag az északnyugati sarokba. Ez a megoldás hasonló dinamikát adott a hátsókert felőli oldalnak, de közben a délnyugati sarok ezáltal felszabadulhatott. Ennek köszönhetően az északi oldalra fel lehetett sorakoztatni az összes kiszolgáló funkciót, míg a legfontosabb lakótereket át tudtam helyezni délre, délkeletre, illetve délnyugatra. A függőleges közlekedési mag (lift és tűzlétra) megemelésével közben a fantasztikus panorámájú tetőterasz is megközelíthetővé vált. Kétségtelen, hogy nagy a változásokat vezettem be: mind a tervezett (1937), mind a korábbi, megvalósult állapothoz képest új épületet hoztam létre. De úgy gondolom, sikerült azt a szándékot világra segíteni, amely a kapott anyagból is, de az új épület programjából is kikívánkozott.

Még a tervezés ideje alatt Budán, a Mátyás templom mellett jártam el naponta. Ennek kapcsán tettem fel magamnak a kérdést, hogy nem ugyanaz történik-e az esetemben, mint ami a Szentháromság téren történt Schulek Frigyes és a budai Nagyboldogasszony templom találkozásakor? Schulek nagyrészt formai megfontolásból alakította át radikálisan mássá (Mátyás templommá) a korábbi Nagyboldogasszony templomot. Az is olyan lett, mint amilyen korábban sosem volt  – Guzsik Tamás szerint egy gótikus lázálom. Hosszas gondolkodás után, úgy gondolom, a két eset még is más (részben). Véleményem szerint a Nagyboldogasszony templom esetében Schulek egy egyedi, hiteles és értékes, használatában folyamatosan alakuló, megújuló tér szövetét, minőségét és a Kárpát-medencei gótika fejlődéstörténetének egyik fontos láncszemét alakította át egy meglehetősen hiteltelen, de működő  XIX. századi épületté, amely megfelelt a kor reprezentációs céljainak. A rengeteg formai bravúrt felsorakoztató épület ( példának okáért a torony és tető viszonyának átalakítása során városképileg hangsúlyossá tette azt, magasabbnak látni, mint amekkora valójában) létrehozásával leradírozta pont azt a láncszemet, azt az eszmetörténeti folytonosságot, ami fontos lehetne hiteles nemzeti önképünkben is.

Mit tettem ezzel szemben én? Megtaláltam egy házat, ami bár formai megjelenésében karakteres, stilisztikai értelemben értékes jegyeket mutatott, ezáltal jelentős eszmetörténeti láncszemet képvisel tervezésének korával, de korrigáltam, ami funkcionálisan rosszul működött, megnyitásaiban, kertkapcsolataiban, helyiségeinek tájolásában elhibázott volt. A használatbeli komoly hibák és a nagyon értékes telken való elhelyezkedés okán az épület léte  veszélyeztetett lett. Igyekeztem értékként megmenteni. Egy jól működő, az új hőtechnikai követelményeknek megfelelő, az egykoron tervezett ház formavilágából eredeztetett, ennek okán eszmetörténeti értékeit átmentő lakóház lett belőle. Olyan házat építettem vissza, amely a kortárs szakipari lehetőségeivel igyekszik szerves módon kapcsolódni a 30-as évek stílusához, ezáltal új, de a régiből táplálkozó karaktert kíván kialakítani magának.

Péterffy Miklós    Budapest, 2020_05_05

Hivatkozások:

[1] Erdélyben a két világháború közötti időszakban megjelent című lap Pásztortűz jeles költője, írója. A Pásztortűz Reményik Sándor, majd Dsida Jenő által szerkesztett jobboldali irodalmi-művészeti kolozsvári lap. Érdemes olvasni a Pásztortűz építészetről szóló korabeli írásait, de a Kós Károly által alapított és szerkesztett Helikon, vagy a Korunk (amit Gaál Gábor szerkesztett, és ahol első ízben publikált magyarul  Moholy Nagy László) közéleti kulturális lapok hasonló írásait is. Az impérium váltás miatt a régió építészeti karakterének kérdésköre a sajátos karakter igénye is egyre hangsúlyozottabban vita tárgya ezeknek a lapoknak a hasábjain.

[2] A romániai engedélyezési eljárás úgy kezdődik, hogy a polgármesteri hivatal műszaki osztálya kiad egy urbanisztikai bizonylatot. Ez a bizonylat két évig érvényes, és tartalmazza mindazokat az urbanisztikai és építészeti követelményeket, amelyeknek meg kell felelnie a meglévő háznak.

Szerk: Somogyi Krisztina