A brit tájépítészet vizionárius női vezetői: Brenda Colvin és Sylvia Crowe

„Nők az építészetben" című sorozatunk mai részében a hagyományos értelemben vett építészettől kicsit messzebbre, ám egy napjainkban is rendkívül fontos téma felé kalandozunk. Dr. Csepely-Knorr Luca írásából a brit tájépítészet két kiemelkedő alakjával, Brenda Colvinnal és Sylvia Crowe-val ismerkedhetünk meg.

Brenda Colvin és Sylvia Crowe a második világháború utáni brit tájépítészet legismertebb és legelismertebb alkotói közé tartoznak. Munkásságuk felölelte a tájépítészet minden tervezési léptékét: terveztek magán- és közkerteket, parkokat, de nem riadtak vissza az erdészeti tervezéstől, erőművek tájba illesztésétől, víztározók vagy éppen települések teljes zöldfelületi rendszerének kialakításától sem. A brit Tájépítészeti Intézet (The Landscape Institute) első, illetve második női elnökeként szolgáltak meglepően korán, az 1950-es években.[1]

Kiemelkedő tervezői sikereiken túl mindketten ünnepelt szakírók is voltak, könyveik mind a mai napig alapvető olvasmánynak számítanak a tájépítészeti szakmában, megjelenésük időpontjában pedig különösen fontosak voltak a fejlődő szakma olvasóközönsége számára. Mindezeken felül példaértékű volt szakmapolitikai tevékenységük is: Colvinnak és Crowe-nak a tájépítészetről alkotott jövőképe meghatározó volt a független Tájépítészeti Intézet evolúciójában. Szakmai karrierjük párhuzamosan haladt a brit tájépítészet fejlődésével. Részesei voltak a szakma kiteljesedési folyamatának a kerttervezéstől a területi tervezés léptékéig, és az Intézet jelentős részben nekik köszönheti, hogy az 1929-ben 12 taggal alapított szervezet fennállásának 90. évfordulójára 5600 tagot számlált.

Brenda Colvin Indiában született 1897-ben, családja több generáción keresztül szolgált a Brit Birodalom indiai közigazgatásában. A kizárólag nőket oktató Swanley Kertészeti Kollégiumba (Swanley Horticultural College) 21 évesen iratkozott be, és ott Madeleine Agar irányítása alatt tanult tervezést, akivel később egy rövid ideig együtt is dolgozott. Saját cégét 1922-ben alapította meg és azt 1969-ig egyedül vezette, ekkor csatlakozott hozzá partnerként Hal Moggridge. Közös cégük, a Colvin & Moggridge tájépítészeti iroda mind a mai napig működik, és ma ez a legrégebben működő tájépítészeti cég Nagy-Britanniában. Colvin a második világháború előtt elsősorban magánkerteket tervezett, stílusa az Arts and Crafts elveit követte. A háború utáni újjáépítés időszakában a szakma szerepe jelentősen megváltozott, és a tájépítészek olyan új projekteken dolgozhattak, amelyek korábban nem szerepeltek a szakmai feladatok között. Colvin elismert munkái közé tartoztak például a szén-tüzelésű elektromos erőművek tájba illesztési feladatai, amiben talán a legelismertebb szaktekintéllyé vált.

Colvin azt vallotta, hogy az erőművek és a hűtőtornyok méretükből adódóan nem takarhatóak el, ezért el kell fogadni őket a változó ipari táj részeként. Terveiben a klasszikus angol tájképi kertek tervezőire hivatkozva tekintetvonzó építményként (’eye catcher’-ként) tekintett ezekre az elemekre, és ennek megfelelően törekedett a nézőpontok kialakítására. Ugyanakkor fontosnak tartotta, hogy ezek a tájak használhatóak legyenek az erőművek dolgozói és a környékbeli települések közösségei számára is. Terveiben szerepeltek sportpályák, haszonkertek és tanösvények is. Talán legkomplexebb ilyen típusú terve a Yorkshire-ben levő Eggborough erőmű környezete, ahol labdarúgó-, krikett- és golfpályákat is tervezett, kiskertekkel, játszóterekkel és üvegházakkal együtt. Colvin előrelátásának és hosszútávú tervezésének élő bizonyítéka a Drakelow erőmű mellett létesített természetvédelmi tanösvény, az első, amit használatban lévő ipari létesítményben hoztak létre Európában, és ami mind a mai napig látogatható, noha magát az erőművet már lebontották.

Tervezési alapelve az volt, hogy a tájat, mint színpadot kezelte, amely lehetőséget ad a közösségi élet kibontakozására. Ezt az elvet vallotta akkor is, amikor víztározókat tervezett, és akkor is, amikor közparkokat. Korát megelőzően harcolt az ökológiai elvek tervezésbe történő integrálásáért, ennek alapvető példája az East Kilbride New Town és Aldershot katonai város zöldfelületi rendszerterve, ahol a honos fák és növények alkalmazását táji léptékben valósította meg. Tervezési elveit a ’Land and Landscape’ című könyvében publikálta, amelynek alapjául a híres londoni Architecture Association School-ban tartott előadásai szolgáltak. További jelentős munkái közé tartozik a University of East Anglia kampuszának terve és a salisbury-i Erzsébet királynő park is.

Sylvia Crowe Angliában, Banbury-ben született 1901-ben. 1920-ban iratkozott be ugyanabba a Swanley Horticultural College-ba, amelyben Colvin is tanult, eredetileg azzal a céllal, hogy átvegye édesapja gyümölcsösének gondozását. Azonban – francia nyaralások által inspirálva – végül úgy döntött, inkább kerttervezéssel szeretne foglalkozni. 1927-től dolgozott gyakornokként a Milner-White tervezőirodában, ami a korszak legnagyobb cégei közé tartozott. Ezután tervezőként helyezkedett el a William Cutbush and Son kivitelező cégnél, ahol a háború kirobbanásáig folytatta tevékenységét.

Crowe a háború után kezdett önálló karrierbe, és évekig Brenda Colvinnal közösen béreltek irodát. Noha mindvégig két külön céget tartottak fenn, közös alkalmazottjaik voltak, akik mindkét cégnek dolgoztak. A háború után rengeteg tájépítész gyakornokot képeztek és készítettek fel a szakmai vizsgákra, többek között John Brookes híres kerttervező is itt kezdte pályafutását. Brookes könyvei magyarul is megjelentek, és jelentős hatást gyakoroltak a magyar kerttervezési ízlés fejlődésére is.[2]

Crowe karrierje Colvinéhoz hasonlóan minden tervezési léptéket felölelt, a kisméretű egyetemi udvaroktól a több hektáros erdészeti telepítésekig. Míg Colvin a szén-tüzelésű erőművek tájba illesztésének szakértője volt, Crowe a nukleáris erőművek táji környezetének tervezésében vált szaktekintéllyé. Az ő tájépítészeti terveinek felhasználásával készült el az első olyan nukleáris erőmű (Trawsfynydd), amelyet kiemelt jelentőségű természetvédelmi területre, mégpedig az észak-walesi Snowdonia National Parkba építettek. Crowe kulcsszerepet játszott abban, hogy az erőmű elhelyezésével kapcsolatos döntések elfogadhatóak legyenek mind a természetvédelem, mind a helyi közösségek, mind a tájépítész szakma számára. A Trawsfynydd erőmű táji környezete az egyetlen olyan második világháború után tervezett ipari táj, amely műemléki védettséget élvez Nagy-Britanniában. A walesi tengerparton álló Wylfa nukleáris erőmű esetében Crowe tereprendezéssel érte el, hogy a főépület ­– amelynek színét a környező táj színvilága alapján határozták meg – a lehető legdramatikusabb hatást keltse, és a kisebb épületek, parkolók és egyéb létesítmények a tenger felől ne legyenek láthatók.

Crowe – Colvinhoz hasonlóan – több víztározó környezetének tervezésével is foglalkozott, ilyen például a Rutland Water, amely építésekor a legnagyobb európai víztározó volt, és a tájépítészeti tervezés sikerét jelzi, hogy ma nem csak rekreációs központként használják, de természetvédelmi területként is jelentős. Crowe visszaemlékezései szerint egyszer megkérdezte ismerőseit, mennyire tartják sikeresnek a Rutland Water környezetének tájépítészeti terveit. Ismerősei visszakérdeztek, hogy milyen tervekről beszél, hiszen azon a környéken csak természetes tájak vannak, amit Crowe a legnagyobb elismerésként könyvelt el.

Nagyléptékű tervezési munkáinak tanulságait a brit Forestry Commission (Erdészeti Intézet) első tájépítészeként is felhasználta. Crowe városi léptékű munkái közé tartozik Harlow, Basildon és Warrington New Town városi zöldfelületi rendszerének kialakítása. A Harlow-ban található 66 hektáros városi park 2020-ban műemléki védettséget is kapott. Crowe könyvei, ’The Landscape of Power’ (Erőművek tájai), ’The Landscape of Roads’ (Utak tájai) és a ’Tomorrow’s Landscape’ (Jövő tájai) saját tervezési elveit foglalták össze, és gyakorlati útmutatóként szolgáltak a tájépítész szakma számára.

Colvin és Crowe tervezőként és szakíróként is egyaránt maradandót alkotott. Nem kevésbé fontos azonban megemlíteni szakmapolitikai munkásságukat. Colvin 1929-ben alapító tagja volt a brit Tájépítészeti Intézetnek (Institute of Landscape Architects, ma The Landscape Institute). Az eredetileg Kertépítészeti Társaságként (Society of Garden Architects) alapított szervezet neki is köszönheti, hogy Tájépítészeti Intézetté nevezték át. Colvin meggyőződése szerint a névváltoztatás alapvető fontosságú volt a szakma valódi szerepének meghatározásában, hiszen:
„A tágabb értelemben vett tájépítészet feladatai közé tartozik a területi tervezés. Noha a tagság jelentős része ma közepes méretű kertek tervezésével foglalkozik, nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a nemzet életében a szakma legfontosabb szerepe a nagyléptékű tervezés."[3]
A háború alatt Colvin ­vezető szerepet vállalt az intézet szervezésében, a szervezet jegyzőjeként és oktatási bizottságának tagjaként meghatározó szerepet játszott az intézet szakmapolitikai fejlődésének irányításában.

Colvin és Crowe 1945-ben harcos ellenzője volt a Tájépítészeti Intézetnek a Brit Építészek Királyi Intézetébe (Royal Institute of British Architects, RIBA) történő beolvasztásának. Érvelésük alapja az volt, hogy az építészek érdeklődése elsősorban formai és nem biológiai, és a vidék fejlesztésének, a vidéki tájak tervezésének kérdése nem foglalna el kellő fontosságú helyet a szakma életében. Crowe meglátása szerint egy olyannyira összetett szakma, mint a tájépítészet, nemcsak külön képzést igényel, de másmilyen képességeket és eltérő mentalitást.[4] Geoffrey Jellicoe, a neves építész és tájépítész visszaemlékezése szerint „nagyrészt ennek a két (görögök iránt barátságos) fúriának köszönhető, hogy [az Intézet] a RIBA szíves ölelésének ellenállt".[5] Az intézet 1951-ben választotta elnökévé Colvint. Ő volt az első nő, aki elnöki szerepet töltött be bármilyen hasonló intézetben Nagy-Britanniában és valószínűleg egész Európában is. Összehasonlításként érdemes megemlíteni, hogy a RIBA 2009-ben választotta meg első női elnökét. Sylvia Crowe 1957-ben követte Colvint a pozícióban. A brit Tájépítészeti Intézet azon kevés önálló szakmai szervezet közé tartozik, amelynek feladatai a Magyar Építész Kamaráéval megegyezőek. Közfeladatokat és szakmai érdekképviseletet lát el, felelős a szakmai minőségbiztosításért, oktatási akkreditálásért, szakmai továbbképzésért is.

Colvin és Crowe nemzetközi szinten is vezető szerepet játszott egy másik, nem kevésbé fontos intézet, az IFLA (International Federation of Landscape Architects) megszületésében. Az IFLÁ-t 1948-ban, Cambridge-ben alapították, a Tájépítészeti Intézet által rendezett nemzetközi konferencia után. A konferencia ötlete Lady Marjory Allentől származott, de a szervezés oroszlánrészét Sylvia Crowe végezte. A nemzetközi szervezet első elnökének a brit Intézet vezetőjét, Geoffrey Jellicoe-t választották meg. Az Intézet képviseletét azonban Brenda Colvin látta el, míg a nemzetközi szervezet titkári pozícióját Sylvia Crowe vállalta és látta el az első két évben, amikor a szervezet alapszabálya megfogalmazásra került. Crowe-t 1953-ban alelnökké, majd 1956-ban az IFLA elnökévé választották. Élete végéig tagja volt az IFLA tanácsának. 1976-ban Colvin, Crowe és Jellicoe közös nyilatkozatban állt ki a britek IFLA-tagságának fontossága mellett. Az IFLA meglátásuk szerint a béke hatalmával bírt, amely a „tájat közös nyelvként használva segítette elő a szakmai tudás és együttműködés terjedését egy háború által meggyötört világban". Szakmai víziójuk nem is lehetne fontosabb napjainkban – gondoljunk akár a klímaváltozás vagy a biológiai sokféleség válságaira.

Colvin és Crowe munkássága meghatározó erővel bírt a huszadik század második felének brit tájépítészetében. Mindketten idealisztikusan hittek a tájépítészeti szakma jövőjében és jelentőségében, valamint a táj megőrzésében, védelmében, és a tervezett tájaknak a közösségek életében játszott szerepében. Munkásságáért Colvin a Brit Birodalom Tisztje (Officer of the British Empire, OBE), Crowe a Brit Birodalom Lovagparancsnoka (Dame of the British Empire DBE) kitüntetést kapta II. Erzsébet angol királynőtől.

Dr. Csepely-Knorr Luca

Szerk.: Paár Eszter Szilvia 

[1] A kutatás az Arts and Humanities Research Council támogatásával készült, a ’Landscapes of Post-War Infrastructure’ és a ’Women of the Welfare Landscape’ projektek keretében.

[2] Példaként említhető: Brookes, John A kertészet mesteriskolája Prága: Ikar; Brookes, John (1993) Kertek könyve Budapest: Officina Nova; Brookes, John (1993) Apró kertek Budapest: Officina Nova

[3]Rettig, Stephen ‘The Creation of Professional Status: The Institute of Landscape Architects between 1929 and 1955’ gépirat

[4] Idézet Sylvia Crowe Geoffrey Jellicoe-hoz írt leveléből MERL SR LI AD 2/2/1/25

[5] Gibson, Trish (2011) Brenda Colvin. A career in landscape. London: Frances Lincoln Limited. 124

A cikk létrejöttét a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.