Nézőpontok/Kritika
A háború megnyerhetetlen
2013.04.24. 11:43
Ekler Dezső opponensi véleménye Barna Bettina diplomamunkájához.
Opponensi vélemény
Barna Bettina 'HatárHáz' diplomatervéhez
Botrány, persze. Kettévágni egy falut. No meg egy országot. Elfogadhatatlan. Barbárság. Az igazi botrány mégsem ez, hanem hogy nem akarjuk tudni, látni, hogy miért is van mindez, hogy egyáltalán miként lett ez lehetséges.
Mióta is használunk útlevelet? - kérdezném a diákoktól. Meg kötelező személyi okmányokat? Igen, helyes a válasz: az első világháború első éveitől. Ma már meglepőnek tűnhet, hogy azelőtt szabadon jöhettek és mehettek a világ polgárai. Ady Endre Párizsba, a megélhetés nélkül maradt hazánkfiai Amerikába, szabadon.
Az összeurópai háború első éve hozta a "technikai meglepetést", ahogy Paul Virilio írja. Hiába volt a logisztikai túlhatalom valamennyi szemben álló fél részéről, a háború megnyerhetetlennek mutatkozott. Hiába tudták frissen épült vasútjaikon milliószámra frontra vinni a fiatal férfiakat meg az egyre nehezebb fegyvereket, meg a lőszert, a kötszert, az izgalommal várt geopolitikai mérkőzést a politikus- és katonaurak nem voltak képesek többé maguk lejátszani. Ehhez most már az egész társadalom kellett. A gazdaság egésze és a teljes populáció ereje. A civil társadalmat tehát militarizálni kellett. A gyárakból hadiüzemet, a nőkből gyári munkást majd hadiözvegyet kellett csinálni, a gyermekeknek kisdedóvót, katonai mintára. S ha valaki tovább akart állni, távozását biztonsági kockázatnak nyilvánították, s az idegenek jelenléte is annak minősíttetett. Párizsban kezdték összefogdosni és internálni, mint ellenséget, az ott lébecoló idegen művészeket, a határokat őrizni kezdték, majd lezárták. Az európai hatalmak szinte egyidőben túszul ejtették saját nemzetüket. A háborút így vélték megnyerhetőnek.
Tévedtek. Mifelénk nem csak a háborút, de részben a nemzetet is elvesztették. A túszejtés olyan jól sikerült, hogy a társadalom nem kis hányadát zsákmányként, a megszerzendő hadtápi készségek részeként kellett átadni...
Nem folytatom. Ma már ez nem számít botránynak, még ha barbárság is, akárhogy vesszük. A botrány már csak az, hogy még most sem értjük, miért lehetséges ma is mindez.
A fiatalokra vár, hogy feltegyék a kérdést, miért vagyunk ma is az államok túszai? Miféle háborút is akarnának velünk megnyerni? Nem volna-e figyelmeztető jel, hogy a kényszerű fogyasztói létbe, azaz a haditársadalom szolgálatába belefáradt populáció rohamosan kihalni látszik, mint a rabságban tartott állat, melynek nincsen már elég kedve utódot nemzeni? A fiatalok, ha látni nem is, érezni talán érzik, hogy a nagyapáinktól örökölt háború megnyerhetetlen. A 20. század logisztikai meglepetése után (most) a 21. század demográfiai bomlása fogja ezt megmutatni. A túszok menekülnének, ha máshova nem, akár a nemlétbe is.
Barna Bettina érzékenyen és okosan tapint rá életünk e fájdalmasan botrányos pontjára. Amit művel, régebben úgy mondtuk volna, civil építészet. Vagyis a hadi építészet ellentetje. Félő azonban, hogy mára civil lehetőségként nagyjából annyi maradt a társadalom számára, mint ez a repedésszerű határsáv a két állam határa között, amelyre Bettina jó érzékkel rátalált. Amit itt látunk, talán inkább szociális építészetnek kellene hívnunk, ahogy a fiatalok szeretik ma mondani, ha az együttérző hozzáállásról beszélnek. A 10 méter széles határsáv építészeti értelmezésében Barna kolléganőt ez a részvéttel teli hozzáállás vezeti. Az emberi közösség elfogadhatatlan és feldolgozhatatlan szétszakítottságát értelmezi, és a lehetőségek szerinti orvoslás módját keresi.
A kaland nem várt felfedezésekkel jár. A drótkerítések közé zárt mezsgye, amit nyomok ültetésére szántanak akár naponta, magában véve elgondolkodtató. Alakjáról, "vonalvezetéséről" messziről süt, hogy vonalzóval húzták. Zik-zak-jainak merev esetlegessége ma is felidézi a toll hegyét, mellyel cinikus nemtörődömséggel végighúzták a tájon. Azért ilyen széles a sáv, mert a térképre húzott tintavonal méretes nagyítása. Voltaképpen az absztrakt vonal-semmi megvalósult mása, a semmit nagyító metafora. A katonás bürokrácia a rajzolathoz nagyvonalúan még hozzátette, ha már ilyen széles a toll nyoma a valóságban, legyen a mérete a rend kedvéért pontosan 10 méter.
A 10 méternyi senki földje alighanem metafora, a tájon átrobogó vonalóriás képe. Sem nem Szlovákiáé, sem nem Ukrajnáé. Repedés a térképen, a senkié. S mert a honukat vesztett magyarok a szó szerinti senkiháziak itt, gondolhatnánk, hogy a zóna a magyaroké. Ha odafigyelünk, jól látható, ahogy a széthasadó térkép alól a régi Magyarország földje tűnik elő. Egy álombeli út hazafelé. Álombéli? Hiszen ha valaki elindulna, elindulhatna rajta, mint a határőrök dél-nyugat felé, valóságosan Magyarhonba érkezne... Megint csak nem folytatom.
Bettina a gigantikus tintavonal űrjének egy darabját teszi láthatóvá három dimenzióban. Jól érzékeli a különös hely metaforikus természetét. A vonalszerű hasábforma épület falait hajszálra a határvonalakra illeszti, kitöltve ezzel a monumentális vonal tinta-testét. A HatárHáz és az épülettestből továbbfutó udvarok is a képzeletben hazavivő államközi hasadékot telítik élettel. Ide engedi be a vámosok mellé a magyarokat együttlenni. Erős morális és formáló tehetségre vall, hogy a HatárHázat, bár határátkelőnek épül, nem elsősorban összekötő kapuként, hanem elválasztó falként meri megfogalmazni. Hát még az, ahogy az egészet monumentális drótkerítések közé zárja, a valóságban és képzeletünkben is felnagyítva a szögesdrót kerítés képét, amit akár a 20. század esszenciájának gondolhatnánk. Ezen a gigászoknak szánt kerítésen nyit kaput, akárha várfalon tenné. Kérdéssé fogalmazva, vajon melyik fél az, aki a kapuhoz kintről érkezik, s melyik, aki a lágert lakja?
Az épület többi elemét és térhasználatát helyesen, a külső látvány metaforikus fogalmazásából vezeti le. A hosszfalak nyílásai és a lépcsők is a nagyított drótkerítés hálógeometriájának lesznek alárendelve. A végfalakon a csoportos együttlétek helyiségei nagyméretű nyílásaikkal a senki földjére nyílnak. A határkapu két oldalára szervezi a hivatalnokok és katonák helyiségeit, s a kilátást, értsd átlátást nyújtó emeletre helyezi a látogatók tereit. Az innen nyíló látvány privilégiuma ezidáig csak az őrtornyok "lakóit" illette. Ahogy az épületből kifutó udvarok felszántott sávja is őrzőik terrénuma volt eddig. Ám mostantól szabad sétaterek lesznek a magas dróthálók között, ahol egyenesen kívánatos lesz nyomot hagyni.
A belső kissé zsúfolt, bár ez a rigorózus határőrizeti technológiának tudható be. Ezek a helyek rendszerint ilyenek, ez a természetük. Jó, hogy az emelet tágasabb.
A vasbeton szerkezetek jól illenek a hely szelleméhez, bár ha igazán szociális építészetként, s nem a hivatalos hadtápi részeként értelmeznénk a feladatot, vályogból, favázzal talán még jobb volna. A szerkezeti megoldások, amennyire kivehető a rajzokból helytállóak, elmélyült és lelkes munkáról vallanak.
Egészében véve kiváló munkának vélem a mérnökségre pályázó kolléganő tervét, és szíves örömest ajánlom a Tisztelt Bizottság figyelmébe.
Budapest, 2013. január 18.
Ekler Dezső
13:47
Kedves Párbeszélők, azért ne feledjük, ez egy diplomaterv. Ilyenkor próbálgatja még az ember az építészeti gesztusait, és a személyes koncepcióból kiforró alkotóvágy - ugyanúgy mint a pályázásnál - nagyon könnyen elragadja az embert, és vajon hány diplomaterv végeredménye nem bővelkedik a látványos túlzásokban?
Egy ilyen helyszín megtalálásában, már benne van az alkotói érzékenység. De vajon tényleg a Terror-háza, a hmvásárhelyi Emlékpont a jó előképek? Nem lenne humánusabb gesztus egy ilyen idealisztikus épület megtervezésénél egy transzparens házat létrehozni? Hogy a helyiek az üvegfelületeken keresztül, bármikor megfigyelhessék az államhatalmi szervek tevékenységét? Így megfordulna az államhatalom-egyén szokásos logikája is.
14:53
@zim: Igaza van, és sajnálom, hogy első kommentemet B. Bettina írásához biggyesztettem. A többit már az amúgy általam nagyra tartott opponens véleménye opponálásának is szánom.
14:55
@Pákozdi Imre: Kedves Bettina, igaza van zim-nek, ez egy diplomaterv, akinek volt ilyen, mindnyájan úgy emlékezünk minden részletére, mintha ma „alkotnánk” meg. Beleadtunk mindent, apait-anyait és talán először éltük át azt a magvalósíthatóság közeli állapotot, amiért sok éven át tanultunk egy szakmát és ami valóban felidézi a szülő-gyerek nagy helyzeti energiát képviselő kapcsolatát. De! Az építész nem magának alkot, hanem mások pénzén, másoknak.És ezekben a másokban benne vagyunk mi is, akik talán mást gondolunk ugyanarról. Ez nem baj, ha a tervezői alapvetés igaz volt, akkor maradandó lesz a mű és túléli ellenzőit. A külső elfogadással nagy tehertétel rakódik a tervező vállára, de ki kell bírnia. Ezért aztán nem kell a ház nevében védőbeszédet tartani, ha a ház jó, megvédi önmagát.
Kedves Bettina a szándékod tisztességes, ezt senki nem vitatja, a megoldás, amit választottál megosztó. Légy türelmes és tanulj belőle. Sok sikert kívánok pályádon és sok megértést a mások más véleményével. Az építészet nyilvános pálya, mindenkinek köze van hozzá. Mondhatnám közszereplés. Így is kell viszonyulni hozzá, az indulatoknak nincs szerepük benne.
11:06
Adalék, ha úgy tetszik, zárszó. Azt írta, hogy "Ez az épület visszahozza a valamikori szögesdrót élményét." Ennyire megkerülhetetlenül szükséges ez? Csak néhány példa: a vészkorszak után, 1945-ben hazatérő zsidók többsége egyszerűen nem volt képes és hajlandó beszélni az átélt borzalmakról. Apósom, aki a háború után az Uralban töltött másfél évet egy kőfejtőben, soha nem beszélt róla két mondatnál többet és akkor is, mindíg ugyanazt... Amilyen gyorsan csak lehetett, elfelejtették, és legyen szabad ezt tenniük a kis- és nagyszelmenci lakosoknak is. Hadd ne szolgáljanak turista-látványosságnak, vagy az amerikai kongresszus - amúgy pro forma illetéktelen, és az igazi baj idején teljességgel hatástalan - csámcsogása tárgyaként. Legyen egy emlékmű, igen, a Fő utca mentén vagy ahhoz közel és tervezze Ön, Bettina. A lakosok pedig találkozgassanak, sörözzenek, barátkozzanak, ismerkedjenek újra egymással és kishatárforgalmi trükkökkel próbálják túlélni Ukrajna jelenkori, "szabadpiaci" ínségét. Mert ez az ország maga is az orosz-szovjet birodalmi törekvések áldozata: és huszonegynehány évvel a megszállók kivonulása után, ott élni ma is igazi megpróbáltatás. Kárpátalja csak 1944-től 1991-ig tartozott a szovjethez, de az a pusztítás, amit életformában, ház-állományban, városépítészetben az a 47 év véghezvitt, évszázadig látható lesz. Nem beszélve a közel járhatatlan utakról... Egyetlen építészeti műfaj virágzik: az ortodox templomok építése. Két hete jártam ott: a falvakban három ilyen templomra jut egy kenyérbolt.
19:01
Kedves Bettina, véleményem részletesebben a következő. A tervezett HatárHáz telepítése hibás, mert úgy állja el keresztben a Fő utcát, hogy az soha többé nem alakulhat vissza a két társ-község közötti, zavartalan közlekedési úttá. A HatárHáz tehát, az Ön legjobb szándéka ellenére, maga válhat a szabad közeledés legfőbb, fizikai akadályává, amikor az amúgy húsz éve folyamatosan enyhülő határforgalmi viszonyok egyszer majd lehetővé teszik a nagyarányú, napi átjárást a két község között. Mondjuk újabb tíz vagy tizenöt év múlva. És mi 15 év egy betonépület életében? Semmi. Hiszen csak akkor kezd el igazán csúnyulni! A megcsorgó eső, a hólé és a fagy akkora hagy kitörölhetetlen mészcsíkokat, hajszálrepedéseket és csorbulásokat rajta...
A másik gondom az épület megjelenése. Ez egy olyan méretű, anyagú, tömegformálású és homlokzat-kiképzésű emlékház, amely végképp ellentmond a helyi lakók - és általában is a vidéki kisközségi lét - megszokott esztétikai környezetének. Az egész roppant mód fölé magasodik és ráterül a két falu házaira, természetes utcaképére, és börtönszerű homlokzatával, a vashálóval, élesen, sikítóan, fájdalmasan ellentmond az ott lakók családi házai által tükrözött közízlésnek. Ez az emlékmű egyszerűen maga alá temeti a falut - mindkettőt. Stílusa, bunkerszerű megformálása, szögesdrótos felülete valóban a holokauszt-emlékházak és emlékművek megrázó megjelenésére emlékeztet. Számomra leginkább a berlini, Libeskind-féle expresszív betonsebet, a Zsidó Múzeumot idézi. Az - és az Ön terve is - igazi építészeti provokáció, ráadásul az örökkévalóságnak szánva. Ám nagy a különbség: a Libeskind-épület nagyvárosi szövetben, egy parkban helyezkedik el, a környezetével arányosságot tartó méretei vannak, nem állja el senki útját és egy régi, barokk palotából nő ki, tehát a helyi gyökerekre utaló, azokból sarjadó televény. Mindez nem igaz az Ön által tervezett épületre. Ez a környezetéhez képest túlméretes, útban van és megformálása tökéletesen gyökértelen az adott környezetben.
A harmadik gondom a terven látható belsőépítészet, ha egyáltalán szabad ezt a kifejezést használnom. Ebbe a házba – az első, kíváncsi látogatást követően – valószínűleg senki nem megy be az időt tölteni. Kérem, felejtse el a kávézót vagy a családi barátkozások egyéb, tervezett színhelyeit. A helyiek minden bizonnyal inkább kiváltják a vízumot vagy a kishatárátlépőt (amíg még kell), és egymás otthonaiban kvaterkáznak, vagy az arrafelé igencsak elhanyagolt kocsmák egyikében söröznek, kártyáznak, netán billiárdoznak a zsíros posztón. Ez a betonszarkofág lehet, hogy katarzist kelt, de napi szinten, szerintem élhetetlen.
19:12
ijesztő ez a terv, meg meglepő a kísérő-esszéje. érzékeny dolog egy sokat szenvedett közösség fájdalmának közepére betont, szögesdrótot tenni? jó a talákozás helyét bunkerként megfogalmazni? (döbbenettel olvastam a szerző műleírásában hogy valakik vissza akarnák építeni a berlini falat - hogyan???). mintha egy másik fizikai és spirituális világbban készült volna a terv. rém szomorú az egész, a betonnal, a beszélgetőboxokkal ("beszélőkkel"?). szomorú lenne ha megépülne. egy szomorú helyzet rossz válasza.
20:12
@másik: Igen, ez egyre többször fordul elő. A mű írásbeli része (vagy opponenciája) éppen azt közli, szépen érzékenyen, amit magunk is gondolunk. Ha ez egy mementó, akkor az alapgondolat nem jó, mert nem az ott élőket kellene, hogy figyelmeztesse egy ház, mit műveltek XX.századi hatalommal bíró barbárok velük. Európa mindenkori határvonalazói pedig nem látogatnak Nagyszelmencre sem a múltban sem a jövőben. Ha én határházat építenék, akkor éppen azt próbálnám kifejezni, hogy ez ugyanaz a szövet. Mert így csak egy örökösen felvakart seb, hátborzongató varasodással. Nem old meg semmit, viszont az ott élőket reggeltől napnyugtáig frusztrálja, hogy íme ide jutottunk és itt is maradtunk. Így.
20:22
@FenyvesiHK: Hát, ez az, ott és most: "Ha én határházat építenék, akkor éppen azt próbálnám kifejezni, hogy ez ugyanaz a szövet." Pontosan.
Mert a Bettina által tervezett építmény a mai, valódi elválások határán lenne időszerű mementó: a palesztin-izraeli határ ötméteres fala mentén, a beregszászi "cigánytábor" (értsd: cigányváros vagy cigánygettó) időtlen idők óta fennálló, négy méter magas fala mentén, ha már a Kárpátaljáról van szó*... De egyazon faluban, az olvadás reggelén? (A hajnalon túl vagyunk.) Ez a terv, ami inkább egy égbekiáltás célzatú installáció, semmint épület, ott ma már időszerűtlen túlzásnak tűnik.
* a Révai Nagylexikon egyébként két önálló, lényegében színmagyar kisközségként említi Nagyszelmencet és Kisszelmencet, 844 ill. 278 lakossal (1910).
10:50
@Pákozdi Imre: HatárHáz Mementó a jelenhez – így van, Igen! Az idő relatív. :)Az tud erre válaszolni, aki szelmenci. Tessék kérdezzék meg Önök is!
Mely ember rendelkezik oly bátorsággal, hogy eldöntse – ki nem érdemel mementót? Sajnálják a hétköznapi hősöktől a lehetőséget, hogy a senki földjén, a tiltott mezsgyén végigsétáljon?
A most élőkre, máig hatással van a múltjuk. Milyen világ az ahol a hősi érdemrendért meg kell halni? A halottaknak állíthatunk emléket? - mert egy nagyobb várokbanezt látni. Számomra felháborító az Önök (lehet még jó sok ember ) hozzáállása.
Fiatal vagyok : Azt mondják meghalni könnyű - élni nehéz. Tessék, ezt meg cáfolni!
A turisták is pont ezért keresik fel minden nap Nagyszelmencet és Kisszelmencet! Az idő megállt a főutca csonka végén. A határtól 8 méterre lévő kb 15 éves kosárlabdapalánk még mindig rozsdásodik – a gyermek felnőtt, és a környékére se megy már. – A múlt és a jelen is a hatással vannak az életre, és az abban élőkre. A jelen számomra MOST a legfontosabb – a mementó pedig valóban nem a gyáva városokhoz kiált, hanem azokhoz akik kitalálták : falu közepén húzott szántás vonalát lépni 1946 tól - 59 éven keresztül - TILOS! A Palánknak története van, tudja hogy milyen volt a falu 2005 előtt, tudja hogy hányan nem ölelhették meg szeretteiket, hányan dobták át szüleik sírjára szánt koszorúikat a szögesdróton bízva a másik oldalban. Nálam se porosodnak a polcomon a könyvek, és a 1910-es információk változtak azóta. A falu egy volt közigazgatásilag, 1 iskola, 1 faluház, 1 temető.
Kérem szíves kíváncsiságát a helyszínen kielégíteni, megkérdezve a lakosokat is. J Ajánlom figyelmébe
Hranica (Határ) - teljes film http://www.youtube.com/watch?v=OdA-c6orjos
„Dokumentumfilm: Szelmenc egy ősi magyar falu, mely lakosságának szerencsétlenségére Sztálin a határt a főutca közepén vágta keresztül 1946-ban. Az egyik rész, Nagyszelmenc Szlovákiában (az akkori Csehszlovákiában) maradt, míg a másik részt, Kisszelmencet Ukrajnához (az akkori Szovjetunióhoz) csatolták. A szovjet határőrök az új határon egyetlen nap leforgása alatt hat méter magas deszkapalánkot építettek. A deszkából épített fal azt is megakadályozta, hogy az egymástól elszakított testvérek, rokonok, ismerősök láthassák egymást. A település két részét egészen 2005 augusztusáig szögesdrót választotta el. 2005. december 23-án nyitották meg az új határátkelőt, mely véget vetett a hatvanéves szétszakítottságnak.” - című filmet, a hely szellemének megértéséhez. Mely megjelenését követően az év dokumentumfilmjévé lett kikiáltva. Hiteles beszámolókkal.
Aki viszont 14 perc alatt szeretne ízelítőt kapni falutörténetből, linkelem a következőt. Sugározta a DunaTv, Mtv1 – gondolom hitelességét, nehéz firtatni.
http://www.youtube.com/watch?v=I91WL0fLIKs Szelmenc-Hosszú utazás Feltöltés ideje: 2011.04.05. „A Kiss Szelmenci határtkelő megnyitásárol szóló dokumentumfilm.”
Költői kérdésként emelem magasba, tudjátok hogy a holokauszt emlékmű Európában a leggyakrabban megjelenő építészeti jelenség? Miért van rá szükség? Miért akarja emlékeztetni az embert a bűnökre? Miért olyan magas a bevétele a Terror Házának? Lehet hogy valóban szükségünk van rá? Szomjazunk a tanításra, és valóban csak így ilyen módon értünk belőle? Házam most még egy vízió amit a jelen szült, a MOST!! A belső tereket valóban már barátságosabbá tenném a megfelelő burkolattal. Az Emelet Tisztaszobaként, fa padlóval - nekem is tetszene – a belsőtér még képlékeny, fejlődésre kész.
Elavult Tények – amit Ön állít - így van! Ám honnan lehetünk olyan bátrak, hogy csak a halált értékeljük? A jelenlegi mobil konténeres kis határátkelő nem segíti az ukrán oldalra zárt lakosok életét. A kettézárás hatalmas kontrasztot eredményezett. Ukrán oldalon az euró árfolyamától függően kíváncsi nyugat, és Pepsis plakátok mögött roskadó élet ugyanott.
Volt már aki hazatért a halálból, és életéért járó életmű díjat átvette? – Na EZ az Ön képzavara, kedves Uram! Az ember akiben még él szülei, nagyszülei szenvedés-, megaláztatással hímzett története már nem hős? Élményei méltatlanok – városi szűk szemek nem látják? Azok a hétköznapi hősök, aki 59 éven keresztül csöndben szenvedtek - letagadható emberek? Egy Pláza fontosságát más motiválja - számolható , (pénzbeli) értéket képvisel. A találkozás, a közös ismerősökről szóló történet, a kapcsolat Önök szemében mennyit ér? A Határház feladata: a lehetőség, ahol a 2 oldal egyforma feltételekkel, méltósággal találkozhat, közösen beülhet előadásokra, megemlékeznek - egyenlő feltételekkel. Pont úgy mint Régen! A Találkozás a BUNKERBAN - tetszik a gondolat. :)
Kérem, bocsássák meg bátorságomat, hogy gondolataimat ily formában közöltem. Mertem őszintén kérdezni…. Számomra ez az épület egy kitűnő szárnypróbálkozás. Alkottam úgy érzem, jó helyen tettem. Bízok az emberi kreativitásban - és a jó szándékban. Szociális építészet e egy étterem – mely vagyonszerzés céljából a belvárost ékesíti? A disco - amiben nagy szerelmek születnek? Vagy a határban lévő szikes, melyen kamilla nő? - Mi tehetjük azzá. Tőlünk lesz az ami. Véleményem szerint a mai társadalom „szociális” érzés világát maradéktalanul átadom ezzel a formavilággal – A Betonnal – elég ha csak tükörbe nézünk, vagy leülünk egy átlag plázába. Ez a közös szégyenünk... csupasz vétlen falakkal - nincs bepucolva, nincs vakolat, és mész se.
Határház - Mi ez ? Kik vagyunk mi? Egyáltalán minek köszönhetjük ezt az életet? A seb, melyet víziómban dróttal foltoztam össze, és hegként az utókornak hagynám tananyagként – vállalom, és kiállok mellette. Ez a terület sosem lehet olyan mint volt ...az eredeti öreg ingatlanokat is félbevágta .- ez a Határ, mely a jelent előhívta - mesterséges, és erősebb - az általatok javasolt vályog és tégla, fa, deszka építészetétől. Közel 60 évig küzdött a körülötte élőkkel -és győzött. Még ma is megalázza őket. Szóval a vályog építészetet elviseli ez a terület? A HatárHáz ily módú létezését, és szükségességét sosem tagadom – , mint anya a gyermekét :magaménak érzem. Ám még boldogabb leszek, ha Önök, példámon felháborodva – megmutatják a világnak, hogy milyen megoldást tudunk még erre a területre. Komoly anyag. Kérem segítsenek ! Nagyszelmenc – Kisszelmenc határsáv.Publikálásunknak ez a legfontosabb célja, és feladata együtt. :)
KöszönömMély tisztelettel, B e tt i
14:48
@Orionlany: Ígérem, még ma pontosítom, hogy mi a kifogásom. Tisztelet az ikerfalu lakóinak! Amikor az Ön tervét bíráltam, nem az ő múltbéli szenvedéseiket kicsinyeltem le, sőt. És tisztelet az Ön elkötelezettségének is. Bírálatom pusztán a tervének szólt - és úgy látszik, kicsit sommásra sikerült. Engedelmével este bővebben és türelmesebben kifejtem.
16:28
@Orionlany: Nagyon szenvedélyesen védi a tervét. Remélem, a pályafutása során ezt minél tovább sikerül majd fenntartania.Csempészetileg kicsit aggályosnak tűnik az elgondolás. Így, a székelykapuval együtt némileg a szomszédos cikkben bemutatott japán színház+toronyház kombinációra emlékeztet.Az interneten talált képek alapján úgy tűnik, a hely komoly változáson ment át pár év alatt. Ki tudja, mi lesz ott 10-15 év múlva.Amikor először jártam a Brandenburgi kapunál, nem sokat láttam belőle, mert eltakarta egy fal. Jó nagydarab, robosztus, nekem, gyereknek kissé ijesztő fal volt. Egyértelműen látszott rajta, hogy azért van ott, mert az a helye. Amikor legközelebb, felnőttként jártam arra, nem volt ott semmi. Miért is lett volna?Nem hiszem, hogy az épület önmagában megosztó lenne. Amíg állt a berlini fal, nem volt ajánlatos a közelébe menni (Keletről), amikor már nem állt, minden turista igyekezett letörni egy darabot belőle.Abszurd kérdések abszurd válaszokat eredményeznek. Amelyek érvényességét pont az abszurditás miatt nehéz rangsorolni. Innen Budapestről tényleg inkább műalkotásnak tűnik, mintsem középületnek, de ettől még, vagy éppen ezért - laikus lévén, afféle közönségszavazóként - én megadnám rá az ötöst.
17:21
@lecsó: az utolsó bekezdés minta teljesen relativizálná a megítélést. miért lenne így? az építészet nem ennyire szubjektív. látható hogy itt is _minden_ hozzászólónál kiverte a biztosítékot. egy ilyen nehéz sorsú falu határába betonbunkert és szögesdrótot tenni _illetlenség_, maga a település sem fogadná jó szívvel. hogy ötös lenne? ha építész-bizottság lennék, nálam nem menne át, egy ilyen védés nálam megnyerhetetlen lenne, a mások által ékesebben és joggal megfogalmazott gondok miatt. [nem meglepő hogy a tervező 'védőbeszéde' ugyanolyan arrogáns és inkonzekvens, hibáktól hemzsegő mint a terv].
05:37
@másik: A túlzás túlzást szül. "másik" hangja ráadásul tele rosszakarattal, szinte mintha Mészáros Jolán férfiszinkronja lenne :-(
22:41
@Pákozdi Imre: mostanig mindenki a tervhez szólt hozzá, a településhez való viszonyához, a viselkedés megfelelőségéhez. a helyet, a települést féltve - ahogy ön is tette (2013.04.26 21:01): _'börtönszerű homlokzatával, a vashálóval, élesen, sikítóan, fájdalmasan ellentmond az ott lakók családi házai által tükrözött közízlésnek. Ez az emlékmű egyszerűen maga alá temeti a falut - mindkettőt'_. hol hát a rosszakarat? talán önnél, aki most két emberrel szemben is személyeskedik egy rövid mondatban [nyilván csupa 'jóakarattal' - igaz, ebben sok szokatlan nincs]. szép napot.
05:14
@másik: Tévedés, hogy mindenki csak a tervhez szólt hozzá. Ön és főleg női hangja, Mészáros Jolán elítélően, FenyvesiHK és zim pedig pártolóan, bátorítóan fordult a diplomázó tervezőnőhöz. Sőt, még én is "személyeskedtem", amennyiben utaltam az amúgy nagyon tiszteletre méltó opponens felelősségére. A lényeget, tehát a tervet illetően egyetértek magával, a kísérő hangot illetően nem. Ez utóbbit, tehát a hangnemet pedig azért teszem szóvá, mert eleve iszonyú nehéz lehet elviselni az egyet nem értő bírálatot: ha ezt ráadásul személyesbe forduló stílusban közöljük, hát az borzasztó. Ráadásul csökkenti a hibák leírásának szakmai hatását is, mert a hibák felemlítését nem magukra a hibákra vezeti vissza, hanem valamiféle emberi vagy ideológiai ellenszenv termékeinek láttatja.
17:15
"A vasbeton szerkezetek jól illenek a hely szelleméhez, bár ha igazán szociális építészetként, s nem a hivatalos hadtápi részeként értelmeznénk a feladatot, vályogból, favázzal talán még jobb volna."
Igazán szociális építészetként? Egy 750 m hosszú házat? Ennek melyik része lenne szociális? És tényleg az a szociális, ami favázzal van, meg vályogból? Nem az a szociális, ami azt építi, amire szükség van? És éppen annyit, amennyire telik? Lényegében bámiből: amiből a legegyszerűbb? És akkor már: lehet ép ésszel azt gondolni, hogy favázzal, vályogból építeni a legegyszerűbb? Nem a Makovecz- féle, végső stádiumú begyepesedett, önhitt, és korrigálhatatlan ostobaság ez már? Nem a Mester szól hozzátok?
19:33
@Mészáros Jolán: Jolán, vagy akárki: Makovecz soha nem tervezett volna ide, ilyet. A terv megítélésében lényegében egyetértünk, ez, ha megépülne, egy lakhatatlan, élhetetlen, emberi tartózkodásra még átmenetileg sem alkalmas épület lenne. De kérem, fékezze meg mindent elsöprő, monomániás és monolitikus Makovecz-gyűlöletét. A ház egyébként nem 750 m hosszú, hanem csak 64 m, a 750 az a területe, négyzetméterben.
16:20
Kedves Dezső!
Érdeklődve olvastam a szöveged, és hálás vagyok megindító gondolataidért. De a határfalu sorsa valami mást jelent nekem, mint amit szakvéleményedben kifejtesz. A háború sajnos nagyon is megnyerhető, bár vesztesként valóban megnyerhetetlen. Ennek jeleit tapasztaljuk ma is, hiába a sok puhítás, finomítás, mind csupán a tabu körül lejtett tánc. A kérdés számomra az, hogy e valóban rendkívüli terv fokozza-e, vagy mint a szalmiákszesz, segít felébredni egy mély történelmi amnéziából.
A műleírás szerint a diplomamunka a berlini tragédia szcenográfiáját, így Hans Kollhoff fal-emlékművét tekinti mintaadónak. Látszik is rajta, ámde annál gazdagabb, mivel a találkozás helyét kívánja felértékelni. Csakhogy Berlin már a múlté, Szelmenc még a jelen része, és itt előáll a képzavar. Mementó a jelenhez? Találkozóhely, amelynek drótozott bunkerfala maga a fenyegetés?
Szakvéleményedben a terv által képviselt építészeti megoldás a bátorság szinonimája. De kíváncsi lennék, mi adhatna okot félelemre azoknak, akik ilyesmit tervezni nem elég bátrak? Hiszen ma ez a trend. A szikár monolit-hatás, a mesterségesen létrehozott paradoxon, a jómódú nyugati polgár egészségügyi borzongása, vagy önként vállalt száműzetése. Csalánsuhintás a gőzfürdőben. Ami Rem Koolhaas provokatív látomásaiban ma még szórakoztató (lásd Exodus, or the Voluntary Prisoners of Architecture, The Strip Project, 1972), az istenhátamögötti nyomorban sajátos jelentéssel töltődik fel. Nem olyannal, mint amiről a berlini krónika szól, hanem olyannal, ami még nem múlt el. Igen. Ami e percben is kísért.
A terv értéke a nyomokkal feltöltött Senkiföldje, amit a tollvonásról szólva költőien körvonalazol. De idegen ettől minden mesterséges feszültség, hiszen van itt már egy, és az is éppen elég. Ha a Kárpát-medence térsége egyszer túljut a zsarnoki felosztás traumáján, amin sem a rendszerváltás, sem az európai integráció nem enyhített, akkor valóban szükség lehet efféle mementókra, de vajon mire addig?
Üdvözlettel,
kávé