Körszálló – Virtuális leletmentés: modern örökség

Új sorozat az Építészfórumon, amely emléket állít a közelmúltban elbontott háború utáni modern épületeknek, objektíven körüljárva azt a megosztó kérdést, hogy mit veszítünk a bontással, és mi indokolja, hogy rendre mégis emellett dönt a fejlesztő. A tartalom alapja a Kiscelli Múzeum honlapján évek óta működő Virtuális leletmentés oldala. Elsőként – aktualitása okán – a még álló, ám január elejétől bontásra váró Budapest Szálló történetét tárjuk az olvasó elé.

Az 1967 szilveszterén megnyitott szálloda teljesítette legfőbb küldetését: az ‘56-os események után nyugat felé nyitni kívánó szocialista főváros építészeti ikonjává vált. Azon ritka kegyelmi pillanatok egyikének lehettek a kortársak tanúi, amikor a kor nyelvét beszélő építészet elérte a legtöbbet, ami egy épülettől telik: közönség és építtető/hatalom egyaránt elégedetten dőlhetett hátra az eredmény láttán, sőt, talán még az építész sem volt csalódott. Gyerekkoromból tisztán emlékszem arra, hogy ezt a házat szerettük, büszkék voltunk rá, egyértelműen a főváros gyarapodásával asszociáltuk – nem a szűk szakma, hanem mi, laikus városlakók. A mából visszatekintve már az irigylésre méltó, hogy az építészet ennyire fókuszba került, és nem negatív felhanggal, ahogy manapság megszoktuk; a reprezentatív céllal felhúzott hatalmi szimbólum egyúttal a közönség rokonszenvét is kivívta. Ha belegondolunk, ez korántsem magától értetődő, hiszen a hagyományos városszövetbe drasztikusan belehasító építményről van szó, amely épp úgy nem illeszkedik a városias beépítéshez, mint a hegyvidék villanegyedének karakteréhez, márpedig e kettő határvonalán tör a magasba.

Primitívnek tűnhet a véleményem, mégis megkockáztatom: sikerének titka, hogy kerek. Ha ugyanilyen építészeti kvalitásokkal egy szögletes, hasáb alakú torony állna ott, nem kedvelné a nép jobban, mint az Attila úti magasházat, vagy a Schönherz kollégiumot. A Budapest szálló azonban közel hengeredett a város szívéhez, a kor építéstechnológiája és a tervezők statikai tudása pedig lehetővé tette, hogy barátságos formája jó minőségben öltsön testet.

A kör alaprajz abszolút kötöttséget jelent, érthető, hogy világszerte nem sok tisztán hengert formázó ház épült. A budapesti szálloda testvére például Oscar Niemeyer Hotel Nacional Rio szállodája, Frank Lloyd Wright pedig éppen 1967-ben építette fel kör alakú lakóházát az arizonai Phoenixben. A hatvanas évek levegőjében benne volt a tökéletes geometriai formák és a drámai kompozíciók iránti lelkesedés, a Körszálló építészete erre reagál: a meredek telek lejtésére reflektáló, teraszos beton alépítményhez karcsúbb nyaktaggal csatlakozik a vízszintes homlokzat-tagolású, dinamikusan az ég felé ágaskodó henger. Az építészeti elképzelés egyértelmű: az organikusan terpeszkedő nyers struktúra és a szabályos, szerkesztett geometria kontrasztja hatásosan fejezi ki az építészet drámáját, az épület és a korszak megőrzésre méltó mementója. A lebegni látszó, 64 méter magas, hengeres felépítményt jó ritmusban tagolják a szalagablakok és a tömör, eredetileg világoskék üvegmozaikkal burkolt parapetfelületek vízszintes csíkjai. Mindezt elegánsan zárta le a csonkakúp alakú felépítmény, amely eltűnt, amikor a tetőteraszt az 1994-97-es felújítás alkalmával beépítették lakosztályokkal.

A KÖZTI égisze alatt készülő szálló tervezője, Szrogh György (1915-1999) kétszeres Ybl díjas építész a hazai modernizmus jeles képviselője volt, aki főképp a KÖZTI-ben végzett gyakorlati praxisa mellett az Iparművészeti Főiskolán két évtizeden át egyetemi tanárként, tanszékvezetőként oktatott. Nevéhez a modern építészet kiemelkedő, annak legértékesebb elveit nagyvonalúan alkalmazó emlékei fűződnek, a szóban forgó Körszálló mellett többek között a Piszkéstetői Csillagvizsgáló (1955-63), a nemrég a TIBA Stúdió által felújított és bővített Dózsa György úti MÉMOSZ székház (1948-50. műemlék, Gádoros Lajossal, Perényi Imrével, Preisich Gáborral), vagy a Salgótarjáni József Attila Művelődési Központ (1962-66)

A Budapest Szálló építésének idején, 1966-67 között Szrogh – UNESCO-ösztöndíjasként – Angliában, az USA-ban és Mexikóban járt, ahol az új iskolaépítési elveket és módszereket tanulmányozta. Angliában ekkor már sok nyersbeton homlokzatú, brutalista épület született. Kepes György munkatársa, Mary Otis Stevens meghívta Szroghot a férjével, Thomas F. Mc Nulty-val közösen tervezett, frissen elkészült otthonába, ahol a magyar építész közvetlenül is láthatta ezeknek a felületeknek a kül- és beltéri alkalmazását, vizuális hatását. Az élmény arra késztette, hogy a hazai kivitelezői gyakorlathoz is megjegyzéseket, ajánlásokat fűzzön: a házról cikket írt a Magyar Építőművészet 1967-es, januári számába. A nyersbeton felületképzés a korszakban sok hazai építész fantáziáját megmozgatta, Jurcsik Károly keceli strandfürdője, Jánossy György Tóth Árpád sétányon álló épületének udvari lépcsőháza a hatvanas évek elején készült, változó színvonalú beton felületekkel. Szrogh György maga is alkalmazta ezt a technikát a kevéssel a Budapest Szálló tervezése előtt elkészült Salgótarjáni Művelődési Ház (ma: József Attila Művelődési és Konferencia Központ) alépítménye esetében. Saját leírása szerint a Budapest Szálló alépítményének homlokzataira deszka zsaluzatú nyersbeton felületet szánt, amit a kivitelező változtatott cementes vakolatfelületté.[1] Az alépítmény ma látható homlokzatai függőlegesen rovátkolt, simított betonfelületet mutatnak, csak néhány helyen látszik a zsaluzott felület (ld. a Virtuális leletmentés oldal fotóit), ezzel együtt a kompozíció legizgalmasabb elemei. A tervező visszaemlékezéseiből tudható, hogy a lapos lepényépületből dinamikusan kiemelkedő torony formája többszörös megfontolás eredménye: cél volt, hogy illeszkedjen a tájba, ne vessen nagy árnyékot a mögötte elterülő telkekre és a dombon lakók elől ne zárja el teljesen a kilátást. A tudatosan felkiáltójelnek szánt, 64 méter magas épületet az építész „letűzött karónak" is hívta, kollégái viszont „félig bevert szegnek" csúfolták. Verrasztó Gábor helytörténész 2018-ban ezzel a címmel jelentetett meg kötetet az ikonikus házról, elsősorban a szálló fotóarchívumára támaszkodva.

Az akkor már neves építész által tervezett szálloda a 33 méteres átmérőjű hengerben 19 emeleten 280 tökéletesen egyező adottságú, trapéz alakú, az ablakok irányában szélesedő szobát tartalmazott, minden irányban pompás panorámával. A nagyobb helyigényű, illetve az utca népe által is látogatható terek, az étterem és kávézó az alépítménybe kerültek, közvetlen lépcsős összeköttetéssel a Szilágyi Erzsébet fasor felé. A vigalmi funkció nem volt idegen a területtől, a szálló helyén a két háború között is hasonló intézmény, a Florida kioszk működött. Előzőleg egy jelentős üzletember és műgyűjtó, Fónagy Aladár villája állt az akkor még sokkal nagyobb telken, amelyet a tulajdonos tönkremenetele után több részre parcelláztak. A Trombitás út felőli üres telek ma is az ingatlanhoz tartozik, a Krisztina körút (akkor még Retek utca) felé Málnai Béla terve alapján bérházak épültek.

Az 1960-as évek eleje Magyarországon a nyugati nyitás időszaka volt, ehhez kapcsolódva megélénkült a szállodaépítés. A második világháború végén felrobbant Florida kioszk helyére ugyenezen a néven eredetileg idényszállót terveztek, később módosították a tervekeket téli-nyári üzeműre. A hengeres forma előképének tekinthető Polónyi Károly 150 szobás, hengeres toronyszállója Siófokra, melyet a balatoni regionális terv készítésének részeként, 1958 körül tervezett.

A kivitelezést 1965-ben kezdték, az alapozás Balázsy Béla, (1926-2020) geotechnikus mérnök munkája. Az extrém szerkezet alapozása csonkakúp alakú héjalap, ami az oszlopterhelést viselő peremen visszahajlik. E szerkezeti megoldással a vasbeton lemez eredeti vastagsága negyedére volt csökkenthető.. A szerkezettervezésért Thoma József, (1922–2008) Kossuth-díjas építőmérnök felelt, a csúszózsalus építési mód nemzetközi szakértője. 1966-ban kezdték a felépítmény építését, a csúszózsalus technológiával készült vasbeton épület belső hengeres közlekedőmagját hat hét alatt húzták fel, ezután következett a külső gyűrűk megépítése: 5 hónap alatt lett kész a teljes konstrukció. A csúszózsalus technológia akkortájt jött divatba, elsősorban ipari, mezőgazdasági silókat építettek vele, de ilyen módon épült például az újpalotai Víztoronyház is.

Az extrém épület kivitelezése természetesen a kor körülményei miatt sok csorbát szenvedett, köztük a nyersbeton szerkezetek már említett levakolását. A panorámabár teraszát övező fémszerkezetre a tervező eredetileg üvegfelületet szánt, amely a széltől óvta volna a vendégeket. Ezt a kivitelező a takarítási nehézségekre hivatkozva elhagyta, a terasz így a fizikai védelem hiányában veszélyessé vált, és a következő években több öngyilkossági kísérlet helyszíne volt. Az üvegfal fémszerkezete viszont elkészült, és az épülettel együtt átadták; funkció híján is az építészeti kompozíció szerves része, a torony egyfajta koronája volt az 1996-97-es felújításig. A hiányosságok ellenére a kor építőipari színvonalához képest feltűnően elegáns épület igazi kuriózum volt Budapesten, és akkoriban még a közhangulat sem ódzkodott a környezetétől erősen elütő, modernségét tudatosan és büszkén hirdető toronytól. A lokáció kínálta vendéglátóipari funkció is megvalósult, és a köz számára is nyitottan működött, bár a szálló nagyon hamar értelemszerűen az elit szórakozóhelyévé vált, sőt, utóbb kétes hírnévre tett szert. A tetőterasz, a Cola bár – ahol először lehetett Coca-Colát inni legálisan Budapesten –, Willy Brandt német kancellár, Roger Moore, Heinrich Böll, Honthy Hanna, de Koncz Zsuzsa és Zorán is mind a Budapest Szálló legendájához tartoznak. A Budapest Szálló tetőpanorámáját öt forintért felliftezve bárki élvezhette – bár ez nem volt kis pénz, épp tízszer annyiba került, mint egy gombóc fagyi.

A belsőépítészet – amely sokkal erőteljesebben viselte magán a szocializmus szegényes vizuális színvonalát -– szintén neves szakember, Király József (KÖZTI) munkája volt, és bár a divat változásával mai szemnek kevésbé tűnhet vonzónak, nyomokban még tartalmaz korabeli elemeket, és ahogy azt a virtuális leletmentés fotói bizonyítják, értékes kordokumentumokat őriz. A belső felületeken dominált a korban divatos lambéria, illetve furnérozott faburkolat, amit később leburkoltak, illetve átfestettek, a padlón nemes kőburkolatot alkalmaztak. A lambéria eredetileg kívül, az íves homlokzaton, az ablakközökben is megjelent. A szobákba a tervező teljes szélességében nyitható panorámaablakokat szánt, természetesen ez sem tudott megvalósulni a kor visszamaradott kivitelezési lehetőségei miatt. A földszint érdekes átlátásokat kínál, az előcsarnok dísze a középső közlekedőmagot körbefogó íves vasbetonlépcső, melynek tömör korlátját a későbbiekben változtatták áttörtre, ami sokat levont a térélményből; az eredeti hatást az éttermi szintekre vezető melléklépcső őrzi. A recepciós pult már a nyolcvanas években kapta impozáns világítását, mely ma már szintén megőrzésre méltó kuriózum lehetne, a pult mögötti tér berendezése viszont eredeti. A lift fölött öt óra a világ különböző fővárosában mért időt mutatja, ezekről a városokról voltak elnevezve a szálló különböző rendezvénytermei. A felsőbb szinteken az alaprajzi struktúra következtében már érezhető, ami a kortárs használatot nehezíti: a belső magot körbevevő közlekedőfolyosó szűk és alacsony, nincs természetes megvilágítása, kifejezetten klausztrofób. A kedves vendéget persze annak idején a szobába lépve kárpótolta a feltáruló panoráma, az alkalmi látogató azonban ebből nem részesül. Hiányzik a tetőterasz is, áldozatul esett a profitmaximalizálásnak, ahogy az egész objektum is az üzleti szemléletváltozás áldozata. A rendszerváltás után a régi dicsőség megkopott, az épület a covid járvány alatt még munkásszállóként is funkcionált, majd oktatási intézmény költözött az alsó szintekre, a közösségi tereket oktatóhelyiségekként hasznosították. A szálló a legutolsó, 2024-es tulajdonosváltásig fogadott vendégeket, és mivel nem volt, aki költsön rá, máig időutazást jelent belépni az ajtaján, és elfogyasztani a bűfében egy hatszáz forintos szendvicset – persze kérdés, kit milyen emlékek fűznek ahhoz az időhöz. Sorsa azonban nem volt kérdéses: a kiváló lokáció arra predesztinálta, hogy számos társához hasonlóan tőkeerős magánbefektető kezére jusson. Ez pedig – figyelembe véve a kortárs igényeket és az épület fizikai adottságait – sok esetben egyenes út a bontáshoz. Bár a Budapest Szálló helyi védettséget élvez, ami a teljes bontást kizárja, a 2. kerület pedig rendelt értékvédelmi tanulmányt az épületről, a mai napig nem egyértelmű, mi a kerület álláspontja. Március elején, a tulajdonos Market Asset Management kezdeményezésére a Magyar Építőművészek Szövetsége egynapos konferenciát rendez a témában, ahol több más, a hatvanas években épült létesítmény felújításának, illetve a szálló építészettörténeti értékeinek bemutatása mellet a tervező KÖZTI részéről Tima Zoltán fogja ismertetni a megújítás részleteit.

A Budapest Szálló története jó példa arra, hogyan avul el az építészeti tartalom az urbanisztikai, társadalmi feltételek változásával. Ugyanakkor az is világos, hogy ikonikus értékről van szó, amit fájó szívvel csákányoznának apróra még a bontómunkások is. Fejlesztése felszínre hozza a hasonló korú és minőségű épületállomány körüli anomáliákat. A hatvanas évektől épült modern épületek legnagyobb, és nehezen orvosolható problémája a kis belmagasság, (a Körszálló esetében 2.50 méter!) amely sem esztétikailag nem felel meg a luxusigényeknek, ahogy a korszerű gépészet befogadására sem alkalmas. A fejlesztő szabadulni igyekszik a kötöttségektől, kapóra jön a szlogen: elbontjuk a szocializmus átkos hagyatékét. A döntés oka azonban korántsem az ideológia, sokkal inkább a kőkemény racionalitás, és valójában azt, aki a pénzét az épültere költi, nehéz kárhoztatni azért, mert megtérülésre vágyik. Kérdés, hogy eljut-e az épület a bontásig, és mi történik utána. Ideális körülmények között, józan kulturális közegben persze létrejöhetne értelmes kompromisszum, a hazai gyakorlat azonban ettől meglehetősen távol áll. Súlyos milliókért, súlyos állványokkal megtámogatva megőrizhető egy szál homlokzati fal, de a semmiből visszaépített látvány – legyen az 19. vagy 20. századi arculat – rekonstruált habkarton építészet: mind hamis, mind egyfajta építészeti identitásválság szimptómája. Hiányzik az organikus változás, a korok egymásba és egymásra rétegződése, mintha a kortárs építészetnek nem lenne önbizalma a maga ikonjainak megalkotásához. Görcsösen ragaszkodunk a múlt díszletéhez – a Budapest Szálló esetében történetesen ez a huszadik századi múlt –, miközben a lényeg elvész a falak mögül.

Ez ugyanis nem ördögtől való és nem haladja meg a hazai építész-társadalom képességeit. Pont az ilyen feladatok az igazi csemegék, amelyek számtalan izgalmas építészeti gondolatot szülhetnének, és jótékony hatással lehetnének az általános vizuális kultúrára. Ma már a gépészetet sem csak a mennyezet alatt lehet elhelyezni. A megbízó nem szakember, nem lát túl a falakon, nem kárhoztatható azért, hogy nem jut eszébe más a szűk folyosóról, csak a csákány.. Az építész társadalom feladata lenne az érzékenyítés, de a jelenlegi szakmai közállapotok nem ebbe az irányba mutatnak, a középszernél is unalmasabb nagyléptékű munkák születnek, magas technikai színvonalon kivitelezve.   

És akkor még mindig csak a formánál tartunk, holott az csak a felszín. Egy Budapest Szálló léptékű és lokációjú épület esetében joggal merül fel a kérdés: biztos, hogy az a jó irány, hogy kizárjuk a város lakóit a területről, Buda egyik legrégebbi közparkjának és közkórházának szomszédságában? Még egy luxusszállónak is több kapcsolata van a környezetével, mint egy luxuslakásokat befogadó épületnek, amelyet jó eséllyel hamarosan kordon és sorompó övez, és kicsi a valószínűsége, hogy besétálhatunk egy kávéra. A sors furcsa fintora, hogy az első kávét a presszóban a legenda szerint Kádár János itta meg, az utolsót pedig tényszerűen az épület értékeit a várható bontás előtt dokumentáló művészettörténész…

Hiába ígérték a Karmelita kolostor felújítása esetében is a szabad átjárást, a Mol-torony tetejére is feljuthatunk jó pénzért, ahogy a Clark hotel tetejére is, mégis, tagadhatatlanul a városi területek elfoglalása és kisajátítása folyik. Amíg a városnak nincs forrása és lehetősége közcélú beruházások legalább részleges megvalósítására, nincs sok esély a változásra, legfeljebb a szabályozási keretek szigoríthatók, de a példák azt mutatják, az se ér sokat. Marad a virtuális leletmentés, és a pusztába kiáltott szó. A kreativitás még várat magára.

Zöldi Anna

[1] "Külső falak: a tervezett nyersbeton felület ott, ahol a fal anyaga teljes egészében betonból készült annak „született" felületét adja (kivétel a terasz támfalak felülete, ahol azt az üzemeltető „esztétikai" okokból utólag betontejjel lemeszeltette, s amely beavatkozás ellen a tervező senkiben sem talált partnert), ill. ahol ez előregyártott betonelem táblákból volt tervezve, ott azt a kivitelező rabiccal, magyarán cementhabarcs vakolattal helyettesítette, a zsaluzódeszkák találkozási hézagait karcolással imitálva stb. A toronyrész mellvéd-szalagjai hazai gyártású 2 x 2 cm-es, miskolci-üvegmozaik burkolatúak."
Sz. Gy. (Szrogh György): Budapest Szálló. Magyar Építőművészet 1968/4. 29. oldal

Szerk.: Borenich Levente