Makovecz Imre és az utókor – Szösszenet

A múlt héten Makovecz Imre és az utókor címmel tartottak vitaestet. Zöldi Anna a helyszíni benyomások alapján vet fel kérdéseket: "Hogyan lehet másfél órát beszélni építészetről úgy, hogy fel sem merül, hogy léteznek megrendelők, akik kihagyhatatlan tényezői a folyamatnak? Hogyan lehet a világvége előtt fél órával nem említeni a társadalmi felelősséget, az etikát, a megbízókkal szembeni magatartást, pláne Makovecz ürügyén?"

Új sorozatot indított az MMA szellemi műhelye, amelyben az építészet jövőjét szándékozik vizsgálni. Az első alkalom Makovecz Imre és az utókor címmel az életmű utóéletének tisztázására vállalkozott, abból az előfeltevésből kiindulva, hogy a jelenlegi építészetoktatás, és tágabb értelemben véve a szakma nem kezeli Makoveczet méltó helyén.Az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet részéről Katona Vilmos moderálta a vitát, a meghívottak Dósa Papp Tamás Makovecz-tanítvány, Martinkó József, az OCTOGON főszerkesztője, Salamin Ferenc Makovecz-tanítvány (AXIS) és Schreck Ákos (MINUSPLUS) voltak. Az alábbi rövid szösszenet hangsúlyozottan a helyszíni benyomások alapján alkotott vélemény, és inkább kérdések, mint állítások sora, az elhangzottak és még sok minden más kapcsán.

Koromnál és foglalkozásomnál fogva rengeteg építészeti eseményen volt módom és szerencsém részt venni, és mondhatom, volt, hogy a csilláron is lógtak. De hol van már a régi dicsőség, amikor egy-egy építészeti téma szakmabeliek sokaságát mozgatta meg? Hol vannak a régi szép idők, mikor a Tölgyfa galériában egy tízszer ekkora terem telt meg zsúfolásig, nem a hostessek által szűkre szabott időkeretben, de önként, hosszú órákon át Ekler Dezsőt vagy Janáky Istvánt hallgatva? Hol vannak ma a szakma gondolkodói, teoretikusai, szakírói, muzeológusai, testületének vezetői, gyakorlói ésatöbbi? Az előre borítékolhatóan megjelenő, egy kézen megszámolható, hivatásból érdeklődők közül is feltűnően sokan hiányoztak.

De miért is áldozná be az estét, a gyerekfürdetés, vacsora, laza henyélés idejét az unatkozó magányos filoszokon kívül bárki azért, hogy egymás mellett konzekvensen elbeszélő szakembereket hallgasson, akik amúgy a maguk monológját mind hittel és nagy háttértudással adták elő? A moderátor, becsületére legyen mondva, megtette, ami tőle telt, és kérdezett. A válaszok pedig elszálltak egymás mellett az éterben, mint a pörkölt meg a tökfőzelék szaga. Finom pedig mindkettő.

Mi lehet a parázs vita elmaradásának az oka? Annak a generációnak a tagjaként, amely revelációként élte meg Makovecz felbukkanását, amely tanúja volt az ősbűnnek, a lepkeház kontra sevillai Makovecz pavilon megépülésének és nemzetközi fogadtatásának, nehéz erre választ találni, és az elhangzottak sem adtak ehhez kapaszkodót.

Martinkó József megadta az indító lehetőséget a párbeszédre, reflektálva a kissé sértődöttnek tűnő alapfeltevésre, mely szerint Makovecz nincs jelen a hazai építészeti elit térképén. Hosszan sorolta, Makovecz Imre mi mindennek nem tekintendő. Ízelítőül (kiemelés tőlem): nem KÖZHELY, nem POLITIKAI TERMÉK, nem MÍTOSZ, nem KULTUSZ, nem SZEKÉRTÁBOR, nem DIVAT, nem STÍLUS, nem FORMA, hanem – kapaszkodjunk meg – ÉPÍTÉSZ! Ebből az indításból egyenesen következhetett volna, hogy egy építészeti rendezvényen beszéljünk Makoveczről, az építészről, hisz az iránt valószínűleg egyetlen magyar értelmiséginek sincs kétsége, hogy ő a hazai építészettörténet megkerülhetetlen alakja. Azt viszont, hogy hatása pontosan miben áll, nagyon is érdemes lenne végiggondolni. Építészeti íróként merem állítani, hogy a határainkon belül alkotók közül Makovecz mindmáig az egyetlen, akinek tartósan sikerült felhívnia magára a nemzetközi szakma figyelmét. A Velencei Építészeti Biennálék történetében egyszer történt meg, hogy az épp aktuális hazai építészeti termés felhívta magára a világ figyelmét, és ez az első szereplésünkkor, 1991-ben történt, amikor az organikus építészet mutatkozott be. Ha valamit, akkor azt érdemes lenne vizsgálni – az időből és a szakmai közegből NEM kiszakítva – hogy minek volt köszönhető pont akkor, ennek az irányzatnak a felbukkanása és átütő sikere. Mert itthon és külföldön egyaránt pozitív volt az organikus építészet szakmai fogadtatása. Honnan ered ezek után a kétely, amely a meghívóban is megfogalmazódott: valóban nem a helyén kezeljük Makoveczet? Sajnos a beszélgetés nem erre fókuszált, a hiányérzet nagyon is zsigeri élményével távoztunk; a párhuzamosok ismét nem találkoztak a végtelenben.  Nehéz is úgy érdemi eredményre jutni, ha az életmű hivatalos kezelői blaszfémiának tartják, hogy a racionális építészet kritériumaival közelítsen bárki Makoveczhez, a többiek pedig úgy vélik, nincs itt semmi gond, Makovecz helyét az idő és az építészet sajátos belső törvényei úgyis kijelölik. Hol itt a probléma, mehetünk haza…

Nehezíti persze az objektív értékelést, hogy még bőven élnek azok, akiknek személyes élményük volt Makovecz Imrével – akár pozitív, akár negatív értelemben. Igaza volt a közönség soraiból megszólaló Erhardt Gábornak, a két létező választható egyetemi kurzus vezetőjének is: komoly gátat jelent, hogy aki ma Makovecz-cel akar foglalkozni, az azonnal a közéleti szövegeibe botlik, amelyek vagy elrettentik, vagy rajongást váltanak ki belőle. Ám ha így, ha úgy, az építészt nyomban háttérbe szorítják. Azaz mégsem teljesen helytálló Martinkó József szellemes expozéja, mert bizony Makovecz mindaz is, amit ő tagadólag felsorolt – és erre ő maga volt a legbüszkébb. Ránk maradt hagyatéka azonban, ha mégoly mélyen és alapvetően át is van itatva szellemi (és politikai, közéleti) tartalommal, mégiscsak építészeti hagyaték. Ha arra vagyunk kíváncsiak, mit ért meg, mit visz tovább ebből a szakma, nagyon alaposan meg kellene vizsgálni és érteni, mennyiben változtak az életünk keretei, mióta a makoveczi életmű létrejött. Nem elég elütni a kérdést azzal, hogy vannak örökérvényű dolgok, és Makovecz azokkal foglalkozott. Igen, vannak ilyen dolgok, és mindnyájan, életünk egy periódusában próbálunk is választ találni az ezeket illető kérdésekre. A ház azonban ház, nem pusztán gondolat. Ha arról akarunk gondolkozni, mi vihető tovább egy, a maga korában nagy hatású alkotó szellemi hagyatékából, nem ragadhatunk le a formánál, amelyben ez a szellem megnyilvánult.

Salamin Ferenc hosszan sorolta az organikus építészet hazai és nemzetközi képviselőit, az apáktól a kortársakig. Belefért Frank Lloyd Wright és Calatrava, de a hazai palettáról a magam részéről súlyosan hiányoltam azokat, akiket méltán tarthatunk a makoveczi gondolat és magatartás követőinek, például (betűrendben és kiragadva) Anthony Gallt, Ekler Dezsőt, Krizsán Andrást, Nagy Tamást, Vincze Lászlót – még akkor is, ha maguk esetleg látványosan szakítottak is a mesterrel. Akik bármerre kanyarodtak is, Makovecz nélkül talán nem abba az irányba indultak volna. Azt nyilván nem gondolja senki komolyan, hogy csak az méltó utód, aki nem rajzol le derékszöget. De hol volt a pódiumról mondjuk Ekler és Krizsán? Miért nem ők ültek ott, amikor a hazai organikus hagyományokról folyt a vita?

Most közölte a szaksajtó a zalaszentlászlói faluház bővítését, amelyet Makovecz szellemében, a cikk szerint az ő hátrahagyott tervei alapján valósítottak meg, négy évtizeddel később. A fészbuk népe, amely a sivár betonkockákat rendszeresen és vehemensen ostorozza, a sokat látott újságírót is meglepő konzekvens elutasítással reagált az antropomorf formákat felsorakoztató épületre. Szakmabeliként pláne elgondolkodtató, hogy ami negyven évvel ezelőtt érvényes volt, mennyire adaptálható egy az egyben, merőben más gazdasági és társadalmi feltételek között.

Amikor én voltam útkereső fiatal, Makovecz a csúcson volt. Nem, mint potentát, hanem, mint építész. Ez még a szocializmus utolsó pár éve, a visegrádi táborok korszaka volt. A mi évfolyamunk, meg a fölöttünk járó egy-kettő adta az organikus – akkor szervesnek nevezték - iskola gerincét. Amikor az én évfolyamomat elvitték a frissen átadott zalaszentlászlói faluházba, mindenki leesett állal bámult, ha rokonszenvezett a „szervesekkel", ha nem. Nekünk akkor ott volt a válasz: lehet más, lehet emberi az építészet. Van élet a Clasp rendszeren túl is, amely nem véletlenül jelenik meg a kétségbeejtő igazodás, a típusgyártott ember ütős szimbólumaként Szimmler Bálint szép sikert aratott filmjében, a Fekete pontban. Nekem személy szerint közeli jóbarátaim voltak és maradtak a „szervesek", láttam a küzdelmeiket, tiszteltem a gondolataikat, és közelről láttam az ellentmondásokat is, amelyekkel az általuk választott életforma, vagy szakmai gyakorlat járt. Magasabb rendű egységet kerestek, de nem azt keressük mindannyian? Miért vitatjuk el ezt azoktól, akik derékszögben és fehérben gondolkodnak? És persze fordítva is igaz; más szinten dől el az építészeti gondolat érvényessége. A nemes szándék persze nem menti fel az üres, unalmas formalizmust, akár organikus, akár minimalista manírt követ. De azért lássuk be, az építészek többsége nem a világ megváltására törekszik, pusztán csak tisztességes, jó házat szeretne létrehozni. Nekik mivel szolgál a makoveczi példa? Nem elhanyagolva azt a sajnálatos fejleményt, hogy a világ azóta valóban jócskán megérett a megváltásra… ez lenne az építész feladata. Megkockáztatom, hogy a magyar szakmagyakorlás ama sajátosságában, hogy a legapróbb, vizuálisan olykor észrevehetetlen építészeti megnyilvánulást is a teremtés gesztusával vetekedőnek tekinti az alkotója – és ebben, bármilyen paradox is, tetten érhető a makoveczi hagyaték, a küldetéssel bíró építész toposza érhető tetten. Nem, mintha a modernizmus apostolai nem ugyanezzel a küldetéstudattal tették volna meg anno radikális lépéseiket.

Felfoghatjuk persze a makoveczi életművet eposzként, ebből azonban az következne, hogy nem a formát, hanem a szemléletet és a magatartást kell örökíteni. Például a meg nem alkuvást, vagy a rendezvényen is említett intenzív jelenlétet vidéken. Ebben a tekintetben viszont határozottan úgy érzem, létezik folytonosság a hazai gyakorlatban, saját újságírói tapasztalatom szerint vannak jó példák és törekvések, formától és stílustól függetlenül, épp az általam említett építészek praxisában.

Az utóhatást nem szűkíthetjük le szimpla mintakövetésre, pláne egy előképek nélküli, invenciózus életmű esetében. Gaudí nyilvánvalóan zseniális módon írta át az erőjátékot anyagba, de hatása aligha abban mérhető, hányan alkottak azóta organikusan burjánzó házakat. Ha viszont ezzel a mércével mérünk, Zaha Hadid, Calatrava, de Luigi Nervi és a parametrikusok is bőven beleférnek a kalapba. Tekinthetjük Makoveczet zseninek, akkor viszont megszívlelendő, amit Wesselényi-Garay Andor idézett: a zseni arról ismerszik meg, hogy megszaporodnak körülötte a középszerűek. A középszer persze nem baj, sőt! a jó középszer lenne éppenséggel a cél, ez azonban már elsősorban az oktatás felelőssége.

Ehhez képest az alapkérdés megválaszolatlan maradt: ha két egyetemen is létezik választható kurzusként az organikus építészet, akkor miért érzik úgy az est szervezői, hogy Makovecz háttérbe szorul? Nem választják a hallgatók? Ha választják, hátrány éri őket? Mi kellene ahhoz, hogy a helyzet megváltozzon? Hogyan létezik, hogy az egyetemekét messze meghaladó anyagi és szakmai hatalommal felruházott MMA nem tudja alapítójának méltó elismerését kivívni? Arra a nagyon is konkrét, a közönség soraiból érkező kérdésre, hogy mit terveznek a hagyaték őrzői a piliscsabai kampusszal sem érkezett semmiféle válasz. Ahogy azt a kérdést is fel kell tenni, vajon csak a hallgatók megfelelési kényszere, vagy egyéb tényezők okozzák a vélt vagy valódi közönyüket. Esetleg nem találnak választ az életműben azokra a kérdésekre, amelyek őket fiatalként a jövővel kapcsolatban izgatják? Ha igen, miért nem? Érdemes lett volna erről őket magukat megkérdezni, ültek páran közülük a közönség soraiban.

Félreértés ne essék, ahhoz, hogy jó házak szülessenek, kell, hogy az építész mélyre ásson, és a világ összefüggésein törje a fejét. Ezen az estén azonban úgy esett szó az építészetről, mintha az valami önmagában létező szellemi tartomány lenne, pusztán a megismerés sajátos eszköze. Hogyan lehet másfél órát beszélni építészetről úgy, hogy fel sem merül, hogy léteznek megrendelők, akik kihagyhatatlan tényezői a folyamatnak? Hogyan lehet a világvége előtt fél órával nem említeni a társadalmi felelősséget, az etikát, a megbízókkal szembeni magatartást, pláne Makovecz ürügyén? Hogyan beszélhetünk akkor építész és az utókor viszonyáról, az építészet jövőjéről? Akkor tényleg csak a sok NEM marad, amit Martinkó József a beszélgetés elején felsorolt.

Annak idején az ősbűnt jelentő Makovecz-Janáky konfliktus alkalmával dugig megtelt a Tölgyfa, fiatalok és gyakorló építészek voltak kíváncsiak egymásra. A Média Építészeti Díja első éveiben nem lehetett beférni a Trafóba, a KÉK által Tálaló címmel szervezett, az aktuális budapesti beruházásokat tárgyaló vitaesteken zsúfolásig megtelt minden helyszín, Zoboki és György Péter szálltak vitába egymással. Tele volt a Fuga a Hauszmann-program indulásakor, a Karmelita kolostor felújítását bemutató MÉSZ estre eljött Lázár János, és teltház előtt szónokolt, ahogy a római part ügyében szervezett esemény is teltházas volt. Aztán lassan leszoktunk róla, hogy beszéljünk egymással. A Makoveczről és a holnapról szóló valódi párbeszéd – amennyiben erre szükség van – továbbra is várat magára.

Zöldi Anna

Szerk.: Borenich Levente