építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

A magyar falu építészeti hagyománya - Istvánfi Gyula műegyetemi professzor röpirata

Röpirat vidékfejlesztőknek, faluvezetőknek és gondnokoknak, tanítóknak, építkezőknek, tervező, engedélyező és törvényalkotó építészeknek, politikusoknak az elmúlt húsz évben a falvainkat hallgatóival járó és vizsgáló építésztanár tapasztalatairól és javaslatairól. 

Vannak-e a falunak építészeti hagyományai? Ha vannak, milyen előtörténet hitelesíti azokat? Milyen jellemzői vannak, amelyekről felismerhetőek? Mi köze van az általános néphagyományokhoz és a gondolkodáshoz? Miért kerültek ezek a hagyományok veszendő és már-már megtagadott állapotba? És egy napjainkra jellemző kérdéssel: részesei lehetnek-e a vidék megújító fejlődésnek? Egyáltalán, falu-e még a falu?

I.
Napjainkban sok szó és politikai nyilatkozat hangzik el a falu, a vidék gazdasági, társadalmi felemelésének szükségességéről. Szándék és ígéretek vannak a gazdasági támogatásra, a biztonságos élet megteremtésére, a hagyományok megbecsülésére. A falu problémái e területeken égetően sürgős beavatkozásokat követelnek. Így remény van arra – ha ez a remény egyelőre nélkülözi is a megvalósítás biztosítékait – de remény van arra, hogy a falu visszanyeri évezredes küldetését, ami a föld megtartása és megművelése; a falu visszaveszi nemzetmegtartó képességét, ami az ország számára népesedési és szellemi aranytartalék; és a falu újrateremti hagyományait, ami egészséges közösségeket jelent a hit, az önérzet és az összetartozás érzésének újraépítésével. Ha a reményt valami isteni lélekerősítéssel határozott céllá lehet erősíteni, akkor a fejlődés a vidék természetes gazdálkodásának újraépítésével kezdődik. Majd a sorvadó falvak újranépesítésével folytatódik, s nem utolsó sorban a közösségek, a falulakosság szellemi, szakrális, kulturális egyesítésével válhat teljessé.

Tehát első a gazdasági felemelkedés, ami fejlesztésekkel, új létesítményekkel jár. Mindenekelőtt agrárüzemekkel, a régen is a lakótelken működő kisüzemek újjászervezésével, új építkezésekkel. És minden fejlődés, átszervezés, ingatlanfejlesztés együtt jár az elődöktől kapott természeti, települési és építészeti örökség megváltoztatásával. Rossz esetben erőszakos, felelőtlen vagy kényszeres eltüntetésével. A magyar – és a kelet-európai – vidék falvainak XX. századi történelme megejtő példákat mutat a felemelkedés, majd a többszöri megtöretés (ugyancsak „fejlesztés”) eredményeire. A társadalmi, szellemi és szakrális pusztítást követő teljes elbizonytalanodás, kiúttalanság következményeire. Ami a falu környezeti, településképi és építészeti arculatában pontosan és évtizedeket jellemző módon megmutatkozik. Az elmúlt negyven plusz húsz év a falu építészetében a hagyomány megtagadásával, az építőkedv szertelen kifejezésformáival, az építésigazgatás és az örökségvédelem bizonytalanságaival elérte a hagyományos építészeti arculat majdnem teljes eltűnését, s a szocialista, majd a „modern” rárakódások utat tévesztő állapotába jutott.

Félő, hogy az újabb fejlődés tovább növeli a falu kinézetének káoszát, és teljesen megszünteti a hagyományos faluképek még meglévő maradványait! A gazdasági megfeneklés, a lélekszám csökkenése és az elöregedés, meg a szemünk előtt megmutatkozó „látszat”, ami építészeti faluképként megjelenik, különben is táplálja azokat a falvaink megszűnését jósoló hangokat, amelyek a fenti gondolatok teljes lehetetlenségét szuggerálják.

Ilyenképpen:
A falu felett eljárt az idő. Magyarországon már nem teljesíti történelmi küldetését. Idejétmúlt feudális maradvány. Megszűnt a parasztság, amelynek megélhetési alapja volt, s amely fenntartotta. A családi méretű mezőgazdálkodás kihalásra van ítélve, mert nem bírja a termelési versenyt. A néphagyományok közül a vallásiakat már csak néhány idős ember gyakorolja. A kellemesség hagyományai (népzene, néptánc, népviselet, „népi mesterségek”) már csak szűk tudós réteget és kevés számú nosztalgiázó érdeklődőt, netán városi műkedvelőit, azaz „nem autentikus” rajongót mozdítanak meg. A falu hagyományos térbeli keretei, építészeti arculata helyett már szükségszerű a „modern házak” építése, mert az az építtető egyéniségét és vágyait kifejező jogos építészet. Szép-szép a „népi építészet”, de ezek ritka példáit múzeumokba vagy a pusztuló műemlékek közé kell sorolni. Velük kapcsolatban ne beszéljünk hagyományról, hiszen építésük rendszere már száz éve kihalt.

Az olyan ember számára, akinek szent a hagyomány, aki még ismeri a világgal békében élő falut, aki az egészségesen fejlett falut – lásd nyugati ország szomszédaink falvait – irigykedve szemléli, az olyan ember nem tudja elfogadni az ilyen lehangoló véleményeket. És ha félre is tesszük az érzelmi vonatkozásokat, akkor is tény, hogy hazánk háromezer településének többsége még ma is falu. És ennek a többségnek jelentős része, mindenekelőtt az elszegényedők, a forgalmi lehetőségektől és a központi szerepű városoktól távol eső falvak, és azok, amelyek a hagyomány elvesztegetésének kártételeit már felismerték, még felmutatják a falu hagyományos arculatát. Van, és lenne még jó néhány hagyományos értékekkel rendelkező falu, ahol a hagyományalapú falufejlesztés megvalósítható. Mert a hagyomány nem merev, fejlődésképtelenségre kárhoztatott eszme, hanem a helyhez és kultúrához kötődő, ahhoz rögzített és annak továbbélését, fejlődését segítő emberi cselekvőkészség.

Szó sincs arról, hogy minden érték, külső vagy belső, vagy a hagyomány végérvényesen elveszett volna. Falvaink jelentős részében a településszerkezet még idézi az évszázados szokásrendet. Még állnak a templomok, mindahány műemléki érték, a temetőket még tiszteli a kegyeleti érzés. A lakóépület-állomány eredeti vagy átalakított formában falvaink többségében létezik, s még őrzik a lakáshasználat és építészeti arculat generációk során kialakult hagyományát. És a falu attól falu, hogy vidéken van. Kies, kellemes természeti környezetben, ahol még nagyon sok ember szeret élni, s ahova a városba tóduló tömegek rendszeresen visszavágynak. A pihenés, kikapcsolódás, a testi-lelki újjáépülés természetes helyszíne a természetbe ágyazódó falu. És nincs két egyforma falu, minden falu, táji, építészeti és lakosainak viselkedésformáival egyenként is kifejezett egyéniség. Ha csupán a városlakó szemével tekintünk a falura.

A falu ugyanakkor könnyebben együtt él a természettel, kisebb a károsanyag kibocsátása. Eszközei vannak az energiatermelésre. Kis tételben képes hasznosítani biomassza-, szél-, víz- és napenergiát. A hagyományos építőanyag-termeléssel megoldhatna munkanélküliségi problémákat. Fenntarthat régi haszonállatfajtákat, egyedi gyümölcsfajták termesztését, háziiparokat, helyi élelmiszer- és italfajtákat – az idegen eredetű, gyakran silány minőségű, olykor mérgező tömeg-élelmiszerek helyett.

A falu gyakran kapta az átokverte jelzőt, mert háború, tűzvész, árvíz, önkényuralom, a megélhetési alapok elvesztése, járványok során pusztultak, elköltöztek, áttelepültek, de rendre megújultak. Mert a falu élni akar, hiszen a föld és a természeti környezet egy ország független megélhetésének semmi mással nem helyettesíthető feltétele. A civilizáció ember és föld, a termőföld együttműködésével jött létre, és első épített formája a falu. Immár tízezer éve. És ötezer éve ebből fejlődött ki a város. A fejlődés zászlaját a városok vitték tovább, de a megélhetés alapja változatlanul és máig az élelem- és nyersanyagtermelő falu maradt.  Annak ellenére, hogy minden falu várossá szeretne válni, s lakosai a városokba igyekeznek. Ősi ellentmondás ez, de feloldását éppen a technikai fejlődés oldhatja meg a hagyomány megőrzése mellett. És még valami. A falvak az ország területi lefedettségét jelentik. Ha kiürülnek, ott valami más fog megtelepedni – ritkán az ország javára.

A falu kisebbik problémájának tekintik, hogy építészetileg hogyan néz ki, milyen az arculata. Az elmúlt évtizedekben kialakuló sokféleség olyan zűrzavart eredményezett, ami az anyagi elszegényedés mellett a szellemi elszegényedést is jelenti. Ha egy faluban minden ház másféle, s közöttük rossz esztétikai minőség is akad, illetve a minőséget idegen építészeti divatok – mediterrán, alpesi, latin vagy éppen minimal artos formák „színesítik” – a falukép érdektelenné válik, s az örökség megtagadásával a falu lakosainak önérzete és köztudata sérül, azaz elveszti közösségi identitását. Egyéniségek közt nincs egyezés. Olyan szellemi ingovány keletkezett, ahonnan nehéz kimászni a szárazra. A rossz irányban megtett lépések felismerése után vissza kell térni az út elejére, és el kell indulni a helyes irányban.

Hogyan történt, hogy a falu építészeti hagyománya történetileg szinte pillantásnyi idő, fél évszázad alatt ilyen megtagadott és veszendő állapotba került? Az évszázados és „tiszta forrásnak” tekintett építészeti hagyomány, amit néhány évtizeddel korábban a tanult építészek a művészeti megújulást keresve kutattak, és nemzeti építészetünk nagy alkotói alkalmaztak is. A válasz történelmünkben van.

A magyar falut immár három megroppantó csapás érte az elmúlt hatvan évben. Az első volt a szocialista kollektivizálás, amely megszüntette a föld magántulajdonát. Az önálló, észjárásában karakteres parasztot bérmunkássá tette, és lelki győzködéssel elhitette vele, hogy a „múltat végkép eltörölni”, a saját örökségét jelentő portával és házzal együtt, ez a felemelkedés követelménye. A negyven évig tartó korszak – ami teljes nemzedékváltást jelent – évezredes hagyományokat, beidegződéseket, tudást törölt ki a népi emlékezetből, szinte teljesen.  A második csapást a rendszerváltás tette, egy második falurombolás erejével. A megvesztegető privatizációval, a kárpótlási jegy szemfényvesztéseivel, a még életképes agrárüzemek szétrontásával, az élelmiszeripar elkótyavetyélésével, a hazai vállalkozások piaci ellehetetlenítésével. Mindehhez járult a falu önigazgatásának, szociális szerkezetének, közlekedésének, közrendjének, kulturális jellemzőinek ügyetlen, felelőtlen vagy szándékos tönkretétele. A harmadik csapást az új észjárás mérte a falura, amely immár világjárványként pusztít a Földön. Az istene Mammon, vallása a pénzcsinálás, erkölcse, az nincs. Szeretetet nem ismer, az irgalmatlanság a személyes szabadság és az önmegvalósítás feltétele. Ez az eszme olyan, a falura jellemző mentalitást szüntetett meg, mint az önmérséklet, a takarékosságból fakadó fejlesztés, a szolidaritás, az önbecsülés és közbecsület vagy a valláserkölcs és hagyománytisztelet.

II.
Hogyan alakult ki ezer év alatt a falusi „építészeti stílus”, miként vált egységes, de tájegységenként „önálló”, egyes esetekben „személyes” arculat hordozójává? A lakóház fejlődésének útja általában az egyszerűtől az összetettebb változatok irányában alakul. Az igények kibontakozását a természeti, éghajlati és gazdálkodási körülmények befolyásolják. És a szerkezeti, anyagválasztási lehetőségeket a környezet kínálja. Mindezt az ember képességei, hagyományai formálják épületté, amelyben meghúzza vagy jól érzi magát. Hazánkban a változó adottságú területek tájegységi háztípusokat hoztak létre, eltérő formákat és szerkezeteket, de ennek ellenére többé-kevésbé hasonló és egységesülő formákat. A legegyszerűbben megérthető folyamatot az alföldi faluásatások eredményei érzékeltetik. A földműves falulakosok hajlékainak feltárt nyomai alapján, mintegy ezer esztendő folyamán, az „egysejtű” háztól a „háromsejtű középmagyar” háztípusig.

 

1.a ábra

1. ábra Árpád-kori földházak és az egyhelyiséges boronafalú ház – és a továbbfejlődés a következő ábrán.

 

Árpád-házi királyaink korából az „ágasfás-szelemenes földház” a legismertebb köznépi hajlék. 6-8 m²-es járószintjét 60-80 cm mélyen, a talajba ásva alakították ki, s középvonalában két-három ágvillás fát, cölöpöt ültettek. Az ágvillába taréjszelemen került, amely megtartotta a szarufa szerepű tetőfákat. Utóbbiakat a mélyedés peremén padkát hagyva helyezték a talajra, s így alakult ki a földre ereszkedő nyeregtető. A héjazat anyaga nád lehetett, amit a talajnál rögzítettek. A ház ajtaja nyílhatott a bütü és a tető oldalán, s ezzel szemben, a belső térben építették meg a kemenceszerű tűzhelyet.

 

1.b ábra
 

 

E háztípus fejlettebb alakja kezdett „kinőni” a talajból, oldalfalait cölöpvázas, tapasztott sövényfallal készítették, a bütüfalakhoz hasonlóan. Középkori periratok igazolják, hogy léteztek szállítható jobbágyházak is. Ezeket úgy képzelhetjük el, hogy 8-16 m² alapterületű, szánformájú talpgerendákra épített, boronafalu házak voltak nyeregtetővel. Az ilyen házakat tűzveszély, áradások, vagy a földesúr oligarchák önkényeskedései során – ilyesmiről szólnak az említett perek – ökrökkel el lehetett vontatni.

 
 
2. ábra
 
2. ábra A XVIII-XIX. századra a háromosztatú (háromhelyiséges) parasztház további fejlődésen, szerkezeti- és méretfejlődésen ment keresztül

 

Ennek az elrendezésnek pontos mását tárták fel cölöpvázas szerkezettel, egybeépített pitvarral, ami még ekkor nyitott lehetett, s a lakóhelyiséget innen, kívülről fűthető kemencével építették meg. A nyeregtető egységbe fogta az épület tömegformáját. Ettől a házformától már csak egy lépés volt a kéthelyiséges, ugyancsak cölöpvázas, nyeregtetős ház, amely egyszerű, szegényes hajlékként a huszadik századig létezett. A pitvar-konyha helyiségből fűtötték a szobai kemencét, s a nyári használatra, az alaprajzon kívül megépített másik kemencét. Ennek a háztípusnak akár kéménye is lehetett. Ugyancsak még a középkori fejlődés során a tetőtértől elválasztó födémet kapott legalább a szoba. A szoba kifűthetősége és a padláson történő tárolás lehetősége is nyert ezzel. A feljárat a padlásra a konyhából történt.

A harmadik helyiség, a kamra megjelenésének két oka is volt. Az egyik a tárolás helyigényének növekedése. Hiszen minden élelmiszert, takarmányt egy teljes termelési periódusra kellett tárolni, vagyis egy évig raktározni. A falusi élet önfenntartó volt, s a jólét feltétele, s egyúttal a gazdagság biztosítéka volt, hogy „mindenből van újig”. A másik ok, hogy kamra építését a XVIII-XIX. század fordulóján a helyhatóságok is szorgalmazták a tűzveszély miatt. Azért, hogy onnan, tűzmentes helyről járjanak fel a padlásra, amivel végérvényesen kialakult a háromhelyiséges (háromosztatú) – szoba, pitvaros konyha, kamra – alaprajzi rendszer. S ezzel együtt az alapvetően jellemző szerkezeti és tömegformálási sajátosságok is meghatározhatók, melyek a 3. ábrán láthatók.

 
 
3. ábra
 
3. ábra Alapvető szerkezeti és tömegalakítási jellemzők

 

  • Egy szerkezeti menetes rendszer, ami a 15-20 láb (4-6 m) fesztávolságú falakon elhelyezett, 3 láb (90 cm) távolságra kiosztott gerendasort, azaz gerendás födémet jelent.
  • A háromosztatú , vagy három- (később több) helyiséges épületnek van egy hosszanti szerkezeti tengelye,amit esetleg a mestergerenda is kijelöl, és a szobában ez befolyásolja a tüzelőberendezés és a bútorok elhelyezését. A konyhában ez (vagy másféle szerkezet) elválasztja a sütő-főző, füstelvezető berendezéseket a pitvartól,a konyhai bejárat pedig kijelöl egy eszmei kereszttengelyt, ami a ház „szakrális közepét” jelzi. Ezt az udvari homlokzaton, tornácon gyakran ki is hangsúlyoztak, kivétel a külön bejáratokkal rendelkező, füstös konyhás, régebbi dunántúli ház.
  • A ház földszintes, környezetéből kiemelkedő padlószinttel, 6-9 láb (190-270 cm) belmagassággal épül.
  • A nyeregtető hajlásszöge (lejtése) 40-60º. Magyarország keleti felében a több csapadék és a hóteher miatt készítették a meredek tetőt. A 45º lejtés máshol elég általános és hagyományos.
  • A háznak két megformált homlokzata van, az udvari, amit különösen a tornácokkal gazdagítottak, s az utcai, amit a rangos építészetből vett mintákkal egyéni díszítőleleménnyel ékíthettek, gyakran az egész helységre vagy környékre jellemző módon.
  • A nyeregtető bütüje határozta meg a tömegformát, amit oromzatos, kontyolt, csonkakontyos vagy „füstlikas” formára alakíthattak. Ezek gazdagították az utcai (fő) homlokzatot. Oromzat és kontyolás bárhol készülhetett, a csonkakonty a Dunántúlra volt jellemző, a Felföldre a füstlikas tető, és meredek, kétoldalt kontyolt „kerek” tető Kelet-Magyarországra. Ezek a formák idővel keveredtek, de alkalmazásuk ma is a tájegységhez tartozást jelenthetik.

(A falu építészete elég széles tartomány. Rendeltetés, fejlettségi színvonal és az építkezés kora szerint gazdag építészeti környezet. A lakóház mindenekelőtt jellemző és elsődleges a falu építészetében, de a gazdasági rendeltetésű építmények is ide tartoznak, gyakran igen archaikus építkezés túlélőiként. A pajták, csűrök, haranglábak és fatornyok azonban a népi ácsmunkák legfejlettebb színvonalát képviselik. A falusi iparűzés létesítményei pedig, a malmok, darálók, kovácsműhelyek, s a többi mind, az egykori technikai színvonalat képviselik és technikatörténeti emlékek, akár működnek, akár mutogatni való múzeumok.)

A köznépi, falusi lakóház formális jellemzői után pontosítsuk technikai jellemzőkkel azt a fogalmat, amit eddig csak egyszer írtunk le: népi építészet:

Építőanyag
: Természetes, helyben található és kevéssé átalakított építőanyagok (vályogföld, kő, ágasfa, bárdolt gerenda, ág, vessző, nád, agyag), kiegészítve a mezőgazdasági termelés melléktermékeivel (szalma, törek, pelyva).
Épületszerkezet: Hagyományozódó, általában régi, ősrégi szerkezetek alkalmazása. (föld-, kő-, fa- és vegyes falak, úgymint cölöpvázas, keretvázas, borona falak, tapasztott sövény vázkitöltés, ágasfás-szelemenes, ollóláb-szelemenes, szarufás, állványos tetőszerkezetek, nád-, zsupp-, szalma-, zsindely-, deszkahéjazatok.)
Építéstechnológia: egyszerű kézi szerszámok, egyszerű szállító és emelő eljárások, kaláka-szerű munkaszervezés, kontár (nem céhes vagy iparos) munkavezetők (falrakók, tetőzők, fafaragók, tapasztók).
Tervező nincs, az épület méreteit, helyiségeit az igények hagyományba ötvözése határozza meg, s ettől a „közmegegyezéstől” senki nem akar eltérni.

Egy ilyen háromosztatu alföldi háztípus – folytatva a házfejlődés előbbi menetét – vályogfallal épül, gerendás födéme van, nyílászárói kicsik, ágasfás-szelemenes tetőszerkezetén nádtető készül. Építési ideje a XVIII-XIX. század. A magyar népi építészet első tipikus alkotása. Egészen pontosan fogalmazva az ilyen ház képviseli az igazi népi építészetet, mert a falusi ház a továbbiakban magasabb technikai színvonalon épült. Kövessük ennek folyamatát is. Nézzük a 2. ábrát!

Második típusnak vegyünk egy száz évvel későbbi – ábrázolt – alföldi házat, az előbbi utódját. Fejlettebbek az igények, jobb építőanyagok váltak beszerezhetővé, asztalos készítette nyílászárók és tanult kőművesek is megjelenhettek a házépítés folyamatában.
Építőanyagok: A helyi építőanyagok mellett helyi kereskedőktől beszerezhető, korszerűbb anyagok (vályogtégla, mész, fűrészelt áru, cserép, burkolótégla, asztalostól származó nyílászárók).
Szerkezetek: zömében még hagyományos szerkezetek (pl. fél-ágasos szelemenes tetőszerkezet, nádfedés, de a gerincen három-négy sor cserépfedés, vályogtégla, pendelykémény). Újabb helyi szokás szerint fűrészelt díszű deszkaoromzat, faoszlopos tornác deszkamellvéddel, téglaburkolat a konyhában, stb.
Építéstechnológia: Hagyományos és újabb eszközök, kaláka egy-egy iparos részvételével.
Népi díszítmények: vakolatplasztikus homlokzati díszek (vakolathím), fafaragás, pingálás.
Megmaradt a hosszú ház jellemző egymenetes szerkezeti rendszere, az alaprajzi beosztásrend lényegében nem változott, maradt a tömegforma. Vagyis a méretek növekedése és az egyéb korszerűsítések mellett a ház megmaradt hagyományos alkotásnak!

Harmadik mintaházunk, folytatva az alföldi eseményeket, egy békési gazdag házra hasonlít, amelyben a méretnövekedés mellett (helyiségméret, belmagasság) két szoba tűnik fel, konyhából fűthető kemencével, gazdag kiképzésű tornáccal. A felhasznált építőanyagok többsége kereskedelmi úton beszerezhető tömegáru. Vályogtégla, égetett tégla, mész, cserép, fűrésztelepi faáru. A falakat kőművesek rakták, a tetőt ácsok készítették, szinte nincs olyan építőanyag, szerkezet vagy technológia, aminek köze lehet a korábbi hagyományokhoz. Vélhetően az épület tervrajzát is a hozzáértő mester készítette, aminek alapján készült a kivitelező munka. És bár a népi építészet technikai meghatározásától (természetes építőanyag, ősi, hagyományos szerkezet, kontár technológiák) már semmi sem igaz, az épület minden formai és használati elemében megfelel elődeinek, vagyis a falu építészeti hagyományainak. Az ilyen ház már nem csupán tájjellegű, alföldi ház, mert hasonlók épültek a XX. században szerte a Kárpát-medencében, egészen az ötvenes évekig. Néhányat népi építészeti műemlékké nyilvánítottak, függetlenül attól, hogy ezek az épületek nem elégítik ki a népi alkotás említett feltételeit. És ilyen ház ezrével található még hazánk kevésbé gazdag, és a korszerűség „szélütésétől” még megmenekülő falvainkban, és képviselik a magyar falu építészeti hagyományát.

Megjelöltük a fogalmat, a falu építészeti hagyományát, amit a népi építészetből vezettünk le. De fontos tudni, ez még csak nem is a népi, falusi építészet eredménye vagy sajátja. A háromhelyiséges – középen konyha – nyeregtetős ház nem a népi építkezés fejlődéseként érett be a XVIII-XX. századokra. Létezett a középkorban is középnemesi lakóházként, plébánosok, iskolamesterek háza is ilyen volt, Szent Margit kolostorbéli háza is a Nyulak-szigeti zárdában, régészeti adatok szerint. Három helyiség – középen a konyha! (Az asszony helye, jól jegyezd meg! /NB/: középen van az asszony, aki rendbe teszi a család ügyeit) Vagyis a népi építészet egyik legfőbb értékeként elfogadott háromosztatúság, ami egy fejlett lakáskultúrát képvisel a füsttelenített szobájával, régebbi és általánosabb érvényű építészeti örökségünk. Általános középkori eredmény. A népi építészet „hozzánövekedett” ehhez a kárpát-medencei alaptípushoz! És ez alapegysége lett a mezővárosainkban kibontakozó polgári háztípusnak is, vagyis a minta, amelyhez végül hozzáigazodott a XX- századi falusi ház, már jó régen létezett. A mezővárosi polgárház is ebből fejlődött, terebélyesedett tovább. Lássunk példákat.

Az első egy kereskedő háza Tállyáról, a XIX. századból. A ház a már ismert szokványos formát követi, két szoba között a konyha, s az utca felé bővítették egy üzlettel. Ez boltozott helyiség, ahogy illik, az áru biztonságos elhelyezése és a tűzvédelem miatt. Innen származik a bolt = üzlet kifejezésünk, az elnevezés az ókorig vezet vissza. A fejlődés következő típusát az a polgári igény teremtette meg, amely már nem elégedett meg az egy vagy kettő szobával, s eggyel többet kívánt megépíteni. Ennek a falusias, kisvárosi környezetben kézenfekvő lehetősége volt, hogy az utcavonalon még egy szobát építettek. Ez az utcavonalas beépítés polgári színvonalát is megjelenítette. Ennek az alaprajznak a zárt, utcavonalas beépítés felé tett megoldása a fedett kapu, általában díszes kőkerettel. Ebben már a kisvárosok jellemző homlokzatait is felismerjük. És amikor ez emeletes formát öltött, véglegessé lett a városi utcakép. A folyamat többször is lezajlott a középkor óta, például a XVIII. században is vagy legutóbb faluhelyen, mint említettük. Érdekes, hogy a középkonyhás alapajzi típus a városi bérházaknál is előfordult, és a lakás alapegységét jelentette.

 
 
4.a ábra
4.b ábra
 
4. ábra A háromosztatú ház bővítései a polgári, kisvárosi igényeknek megfelelően

 

Következő példánk egy Buda-Vizivárosi sarokházat mutat, az 1800-as évek elejéről. Az asztalkemencés parasztkonyhás bérlakások két-három szobával kapcsolódtak egymáshoz. A kapu már a közös udvarra szolgált, ahol kocsiszín és istállók tették teljessé a bérház működését. Ez a lakástípus csak a század közepére elterjedő emeletes bérházakkal vált a múlt emlékévé. Hogyan történhetett, hogy ez a középkonyhás, kárpát-medencei ház, illetve lakásegység típus, amely a XX. századra elért a technikailag minden igényt kielégíteni képes változathoz, átépülő falvainkban szinte üldözötté vált a század végére. Jobb sorsú országokban, Nyugat-Európában a falusi építészet mindenütt megtartotta a hagyományos házakat eredetiben vagy modernizált köntösben, holott ott is voltak háborúk. A magyarázat egyszerűnek látszik. Nálunk – már szó volt róla – volt ráadásul egy szocialista kollektivizálás. Ez az egész társadalomra, közösségekre, egyénekre erőltetett új, és minden korábbinak ellentmondó rendszert jelentett. És ezen belül a falu még súlyosabb és nehezebben viselhető nyomásnak volt kitéve. Vegyük a falusi egyéni gazdálkodó portáját a második világháború előtti időkből.

A falu településszerkezetét ezeréves fejlődés formálta, alakította. A XX. századra ésszerű okok miatt a keskeny, hosszú telekrendszer jött létre, amelytől csupán a szerek, szegek, ólaskertek, tanyák és középbirtokosok telkei tértek el. Ezen a keskeny telken ugyancsak kialakult az idézett hosszúház, amelynek helye a telek elején van, utcára tekintő homlokzattal, ezelőtt virágos kis kerttel vagy anélkül. A lakással szemben van a lakóudvar, mindenekelőtt a kúttal, esetleg nyári konyhával, műhellyel, vagy még virágágyásokkal, szőlőlugassal is. A telek következő szakasza a mezőgazdasági kisüzem területe, az önellátó gazdaságé istállókkal, ólakkal, terménytároló építményekkel (gabonás, góré), végül a trágyarakással és a budival. Meg kell jegyezni, hogy előzménye, a középkori egész jobbágytelek 40-60 magyar hold, a növénytermelés és állattenyésztés tekintetében autonóm, önellátó rendszer volt. A gazdálkodóudvart a nagyméretű pajta, illetve csűr zárta le hazánk nyugati, északi és keleti részén, vagy a különálló istálló az Alföldön. A telek további részén következett a veteményeskert, gyümölcsöskert, nagyon hosszú telek esetén szántóföldi termelés is előfordult. „Ez volt a rend ezer évig”, amit a korabeli mozgalmi dal keservesnek szuggerált, s ezt kellett „végkép eltörölni”.


 
 
5.a ábra
5.b ábra
5. ábra A hagyományos, gazdálkodó parasztporta mint mezőgazdasági kisüzem

 

A vidéki gazdálkodó portáján a kollektivizálás, vagy „téeszesítés” (TSZ = termelőszövetkezet) azt jelentette, hogy a gazda „bevitte a közösbe” a földjét, ha volt, vetőmagját, állatait, a földművelő- és betakarítóeszközeit. Az egész gazdasági udvar kiürült. Kiürültek és értelmetlené váltak az istállók, az ólak, a terménytárolók. A gazdálkodás alapszintjén még zajlott valami, a szárnyasoktól legfeljebb a sertéstartásig tartott még a ház körüli ügyeskedés, iparkodás, különben tényleg elpusztult volna a falu. A tény azonban tény maradt, kiürült a porta gazdálkodó része. Volt, ahol a haszontalanság miatt az elhanyagolás és lepusztulás volt a sorsuk, és volt, ahol az elbontásukkal próbáltak „a kulákság bűnjelétől” megszabadulni.

De az élet élni akar, és a tevékeny falusi ember nem válhatott értelmét vesztett lénnyé. Az új feltételek mellett kellett élni és fejlődni. A kényelmesebb élet vágya, az emelkedés ösztönének ereje a falusi házban is változásokat hozott. Első szinten – ami nem azonos az idők sorrendjével, mert megtörténhetett ötven éve és a közelmúltban is – első szinten csak korszerűsítették a vidéki házat. Lényegében az elődök házépítő szokásaival: helyben beszerezhető anyagokból és helyben található hozzáértéssel. TÜZÉP (tüzelő és építőanyag kereskedés) majd minden faluban volt, és minden faluban volt városokba bejáró szakmunkás is. Kőműves, villany- és vízszerelő. Egyéb „szakmunkát” meg minden valamirevaló vidéki ember el tud végezni. És még rendelkezésre állt a rokoni, baráti építő szolidaritás, a kaláka. A szerkezeti munkák közül például először födémmel lezárták a régi konyha szabadkéményét. Az utcai oldalon a két kisebb ablakot kicserélték egy nagyobb, háromosztású, redőnyös ablakra. Esetleg beüvegezték a tornácot. Vagy egy újabb szobát építettek az utcai oldalon, ami – láttuk – természetes, történelmi következmény. Végül következett a teljesen új ház építése. Ez már durva „eltakarítással” járt, legalább a ház elejének lebontásával. És az új ház, a faluhelyen már ismert kertes házat próbálta követni, nem folytatni a hosszú, egymenetes építkezést. Ez az igény hozta létre az úgynevezett sátortetős kockaházat.

Ez a típus megvalósította azt az igényt, hogy legyen két szoba egymás mellett, méghozzá az utcai oldalon, emellett kielégítette a természetes komfortigényeket. Létrejöttét célszerűségi és a helyi adottságokból következő szempontok határozták meg, ugyanúgy, mint a ledöntött régi ház létrejöttét is. Ennyiben teljesen megfelelt a „népi építészet” alkotómódszerének. Tégla, cement, mész, egyféle nyílászárók, vasbeton gerenda és rövid faáru volt a helyi Tüzépen. Szakmunkás is akadt, akár a rokonsági körből. Megfelelő szállítóeszköz csak a Csepel tehergépkocsi, esetleg a traktoros utánfutó, ez utóbbiakkal azonban csak négyméteres vasbetongerendát lehetett szállítani. A hosszabb lelógott és eltört volna. Tehát maradt a kétmenetes, rövidebb gerendákkal fedett, négyzetes alaprajzú ház, ami a legkisebb külső felület révén még gazdaságos is. Ha földszintesnek építették, különleges emelőberendezés, daru nélkül is, bakokról megépíthető volt a ház. Kitűnően működött a kaláka is. A rövidebb fűrészelt faáruból, esetleg még saját kitermelésből is (erdő, bontott anyag) könnyű volt megácsolni a tetőt. A cserép- vagy palatetőt kisebb hozzáértéssel is elkészítették. Ez a sátortetős kockaház a vágyott igények kielégítője lett. Típusa futótűzként terjedt el az egész országban, építése össznépi mozgalommá vált. Mivel építése teljesen megfelelt a „népi építészet” alkotómódszereinek, szinte népi építészeti alkotásnak nevezhetnénk. De mégsem az. Mert megtagadta a hagyományt, és mert a típus nem vált hagyományossá. Tíz-tizenöt éves divatja, építésének lendülete a magas lábazattal kiemelkedő, majd alápincézett, vagy az emeletes formával kifulladt. A kockaház elterjedésében szerepet játszott az új lakóterületek számára történő parcellázás. A hagyományosnál nem sokkal szélesebb, de rövid, gyakran 150-200 négyszögöles telken kitűnően megfért az újonnan divatba jött családi ház.

Ezután új építkezésmód terjedt el, amely méreteivel igyekezett „többre-többre” emelkedni a szomszéd épületek fölé. Az építkezés a szocialista korszak tipikus „presztizs-fogyasztása” lett faluhelyen. A módszer klasszikus volt: alá és fölé építeni valamit. Alá kerülhetett pince, műhely, garázs, esetleg üzlet. Fölé meg nagy tetőtér, amit előbb-utóbb beépítenek majd, „hiszen felnő a gyerek, laknia kell valahol”. Nem árt, ha van a házon erkély, vagy lodzsa-féle, az mutat, ha nem is jó semmire. Az ilyen házak már tervezői segítséggel épültek, na meg építéshatósági hozzájárulással. Beépítési %, gerincmagasság, ereszmagasság. Ha ennek megfelelt, lett építési engedély, ami az építkezés feltétele. Az elkészült ház viszont olyan lett, amilyent az építtető kigondolt vagy látott. Hiszen az ő háza, a saját pénzéből építette. Vagy állami kölcsönből! Az eredmény a régebbi földszintes házak fölé magasodó – némi túlzással – „lakótorony” lett. Olykor még a templomnál is nagyobb. Aztán néhány év múlva a gyerek elköltözött, az energia drága lett és a nagy terek kifűtéséről le kellett mondani, az építtető egyén számára az öregedő izületeivel már járhatatlanokká váltak a meredek belső lépcsők. Viszont maradt a kölcsöntörlesztés és a kihasználatlan terek luxusának ellentmondása. És ezután jött a rendszerváltozás.

A kilencvenes évek elejétől gyeplő nélkül szaladtak a lovak. Megszűntek a tanácsok, megszűntek a termelőszövetkezetek, tönkrementek olyan vidéki ipari és bányászati vállalatok, ahol sok ingázó falusi embernek már megszokott munkahelye volt. A földtulajdon visszatért ugyan, de kárpótlási jegy formájában spekuláció eszköze lett. És így tovább. A falut készületlenül és eszköztelenül érte a rendszerváltozás. A „kiválasztott” kevesek viszont megnyerték ezt a meccset. Száz emberből egy meggazdagodott, ötven munkanélküli lett, a többi a könnyebb és nehezebb megélhetés hintáján egyensúlyozott.

Ez pontosan tükröződik falvaink arculatán. A nagyméretű házak építési mániája megszűnt, helyettük jöttek a látszólagosan „igényes”, értsd különleges, újabb divatú, nagy tömegtagoltságú, más országok hagyományait követő, (onnan jönnek az alkalmazható építőanyagok és szerkezetek is) díszítőelemekkel zsúfolt vagy ellenkezőleg, minimális formai kialakítású házak. Hozzájárult ehhez, hogy a valahai engedélyező zsűriket elzavarták. És az építéshatósági elbírálásnak ma sem szempontja az „esztétikai minőség”, amiről az emberek többségének valóban nincs fogalma. Sajnálatosabb az, hogy a hagyományos házakról való emlékképek és fogalmak is kitörlődtek, vagy elhalványodtak az emlékezetben, olyan falusi közösségekben is, ahol a munka, a viselet, a kézművesség, a népzene, a néptánc feltámasztására újabban külön figyelmet fordítanak. Tetézi a zűrzavart az építőanyagok óriási választékának tolakodó jelenléte. Falfesték több száz színnel, tucatnál több tetőfedőrendszer, homlokzatképző oszlopok, párkányok, báboskorlátok és a „dísztárgyak” a szökőkúttól a kerti törpéig kínálják magukat. A kerteket, udvarokat, út menti sávokat pedig teleültették tujákkal, fenyőkkel, a környéken idegen növényekkel.

 
 
6. ábra
 
6. ábra A régi falukép, bár két egyforma ház akkor sem készült, egyöntetű  volt.  A 3. ábrához hasonlóan alföldi, felföldi, közép-dunántúli, nyugat-dunántúli utcaképek mintáit mutatja az ábra

 
 
7. ábra
 
7. ábra Az előző utcaképeken bekövetkező változásokat ábrázoltuk a 60-as évek kockaház, a 70-es, 80-as évek nagyház és a 90-es évektől divatba jött típusaival. Az ábra nem valóságos, de a végeredmény típusos esetét mutatja.

 

IV.
Jó-e faluképeinknek ez az összebarkácsolt zagyvasága? Nem kellene-e visszatérni az évszázadok során kialakuló építészeti hagyományhoz? Ami egységes, nem hivalkodó, illeszkedik mind a természethez, mind az emberhez. A felsorolt hibák, elkövetett bűnök feloldására minden falunak a helyi történelmi, természeti, településszerkezeti, faluképi, hagyományos építészeti önvizsgálatot kell tartania – hacsak szánt szándékkal nem kívánja elveszíteni önmaga és őseire, teremtőjére emlékeztető arculatát.

Természetes és érthető, ha az effajta, parancsoló módban tett kijelentésre a vidéki helyszínen a válasz a szegénységre, a megélhetés lehetetlenségére hivatkozik. „Adjanak előbb pénzt, azután osszák az észt.” Vagy a cselekvőképesség öntudatával: „Ne mondják meg nekem, hogy milyen legyen a környezetem, mert én élek itt, én alakítom olyanra, amilyen nekem tetszik, a magam pénzéből és erejéből.” Olyan vélemény is van, amely a fejlődést emlegeti: „Haladni kell a korral. Olyan legyen a házunk, mint amilyen a fejlettebb országokban van, amilyent magazinokban vagy a tévében lehet látni.” Az első vélemény pesszimista és megalkuszik, okkal, a hanyatlás tényével. A második optimista és csak saját magával számol. A harmadik vélemény „modernista” és mindenre rávehető, esetleg a „választás szabadságának” hamis élményével. Mindhárom véleményből a közösség vállalása hiányzik, miközben beleszédül a zagyvaság közösségi állapotába.

A fenti kiemelt mondatot tehát próbáljuk meg értelmezni, mi lenne ennek az igazsága. Mindenekelőtt a vidék és a vidéki élet önmagában értékes. Ezt mind a falu lakosa, mind a városi ember elismeri, ha összehasonlítja a városi élettel és környezettel. Előbbi természetesebb, szabadabb, egészségesebb, az utóbbi mesterséges, zárt és rossz levegőjű. A városi életért meg kell fizetni a természettől való lemondással. Ebből következik, hogy a vidék értéke természeti környezetében van elsősorban. Az erdők, mezők, hegyek, völgyek, vízjárások meg az ember alkotta természeti környezet minden falu környezeti valóságát jelenti. Ezek a táji értékek, s ide kell számítanunk azokat a szellemi létezőket, amelyeket az ott élő és dolgozó volt nemzedékek munkájában, harcaiban, sikereiben, áhítatában tisztelünk. Minden falu rendelkezik saját helyi táji értékkel. Erre megfelelő érzékenységgel, felülkerekedve a megszokáson, a helyi lakos is rádöbbenhet, a szakértő pedig meg is tudja fogalmazni és felmérni.

A falu értékeivel kapcsolatban szokás csupán a műemlékeket számba venni. De a falu második értéke településszerkezetében van, még akkor is, ha az csupán egy utcát jelent két sor házzal. A települési érték a falu térképi szerkezetében értelmezhető, ahogyan a természeti környezethez és az egykori élet- és munkafolyamatokhoz alkalmazkodott a település. Vizsgálatához elengedhetetlen a régi térképek tanulmányozása. A XVIII. század végétől készített katonai felmérések hozzáférhetőek. Ezek általában a falu történelmi központját, az ófalut ábrázolják a templommal, paplakkal, esetleg iskolával. A kastélyok, kúriák gyakran szerepelnek a történelmi faluközpontban, az utcaszerkezet meghatározóiként is felismerhetőek. Máskor éppen elkülönülnek a faluközponttól, ekkor viszont a táji értékek meghatározói. Az utcára néző házak és telkek mérete, gyakori hosszanti tagoltsága, a beépítés jellege, az utcához való viszonya jellemző településérték, hiszen az utcaképet, az utca homlokzatát is meghatározzák. A mérnöki telek-kimérések geometriájának vizsgálata főként a falufejlődés korszakait mutatja meg. Ezek az „újtelepi” utcák is a faluarculat elemei, bár kétségtelen, hogy kevésbé egyediek. Sokat elárul a falu történetéről a temető elhelyezése is.

A falu építészeti értékeit – általában így gondolják – a „szép házak” jelentik. Mivel ezek újak és modernek, a gondolat logikus. De mint szó volt róla, gyakori, hogy összképükben zűrzavarosak. Ám ha a falut úgy fogjuk fel, mint évszázados létezésközösséget, akkor a történeti építészeti értékek előbbre valóak. Ez is okozhat félreértést, és rögvest a falu még néhány megmaradt „népi építészeti emlékét” jelölik meg. Ami igaz mint az építészeti hagyomány gyökere, az előbb leírtak szerint. De ha csak ezt tekintjük értéknek, mivel fennmaradt épületeik száma már csak néhány százra tehető, bennük csak afféle múzeumi tárgyat tisztelünk, mint az elmúlt világ hírmondóit. Ám a falu építészetének történelmi értékei a még létező vagy veszendő állapotú hagyományos házaiban, akár pusztulásra szánt állapotban, akár lakott és szépen helyreállított, komfortos épületeiben vannak. Ezeket hitelesíti a történelem, a használat hagyománya, a gyakorlatiasság, az érzelmi viszony és nem utolsó sorban az esztétikai rend. Ami rendben van.

A táji, települési és építészeti hagyomány értékek így együtt határozzák meg a falu arculatát. Saját arcát és egyéniségét. Ami érték. Néhány falu egyéni arculatával országos hírnévre emelkedett – ezek a műemléki falvak. Múzeumszerűek. De ha mindehhez hozzávesszük a falu lakosainak gondolkodásmódját, viselkedésformáit, ápolt hagyományait, azt a sajátos arculatot, amelyek között két egyforma nincs, rádöbbenhetünk, hogy a hagyomány egységében megjelölt cél éppen a sokféleséget, a településenkénti egyéniségeket eredményezi. Elemezzük tovább a kérdést a mellékelt ábrát is követve.

Az örökséget és a hagyományt általában összekeverjük. Célszerű megkülönböztetni az anyagiságában megfogható örökséget a hagyomány szellemi tartományától, noha szorosan összetartoznak. A hagyomány az örökség lelke. Nélküle az örökség pusztán tárgy vagy természeti jelenség csupán. A hagyomány az „ige” az értékesíthető anyagban, szakrális értéke van. A hagyomány egyúttal szellemi-technológiai készség, és az elődöktől származik. A fenntartó közösség számára soha nem maradiság, éretlen ragaszkodás a múlthoz, a meghaladotthoz, hanem az a belső képesség, amely biztosíték a túlélésre, a fejlődésre, a keretek között tartott újításra. A kereteket pedig a föld, a falu, a létezés alapját jelentő munka, a mezőgazdálkodás jelenti. A falut érő csapások mindenekelőtt a hagyományok elvesztésével jártak. Ebből következett az örökség ócskasággá nyilvánítása, az irányított lealázással, felejtéssel. Ezért a vidéki örökségvédelem nem nélkülözheti a hagyományok felderítését és megőrzését, ha kell, újra tanulását. Ez ugyanolyan feltétel, mint a műemlékvédelemben a megelőző tudományos kutatás.

 
 
 
8. ábra
8. ábra A diagramm azt érzékelteti, hogy az örökségvédelem egységes (integrált) elképzelése szerint a falusi értéknek három rétege van. A megőrzés érdekében az örökségtől megkülönböztetett hagyomány értékeit is meg kell határozni a teendők definiálásához.

 

A kétrétegű, „háromszemélyű” faluérték veszélyeztetettségét kell felismerni ahhoz, hogy ezután következzen a falufejlesztés. A veszélyeztetés egyrészt a modernizáció, a fejlődés következménye, másrészt az új fogalmak, eljárások és testi kellemességek erőszakos terjedésével, divatok nyomulásával éri a világot. A terjedés felismerhető oka a kritika, a mérlegelés nélküli átvételekben van. A fejlődés útjai csak részben indokolják a hagyomány elvesztését. Amint beszélünk energiatudatosságról, környezettudatosságról, tudatos fogyasztásról, ugyanúgy meg kell gondolnunk a hagyománytudatos fejlesztés lehetőségét. A szemétkezelési technológiák, a kis kibocsátású technikák, a táj-értékvédelem és sok egyéb módszer és tudomány a természeti környezet védelmére jól ismert. A településfejlesztés és településvédelem városi körülményekre ugyancsak létező eljárások. A falusi méretekre is vannak elképzelések, de kevésbé járatosak, holott kisebb, kevesebb és sokkal szebb feladat. Nem kell kitalálni, mert elvben működő rendszer. A szerkezeti tervekben meghatározandó a hagyományos védelemre kijelölt terület, s ez minden településre érvényes. Ugyancsak létezik a helyi építészeti értékek védelmét szolgáló rendelet. A főépítészek intézménye is létezik, de szakmai tehetetlenségről panaszkodnak. Vagyis ezek a rendszerek mégsem működnek hatékonyan. Az ok a helyi érdektelenség vagy az építkező egyén ellenérdeke. Az engedélyező személy (mert a hatóságot mindig személyek testesítik meg) általában nem tud ellenállni a helyi nyomásnak, építőakaratnak. Ezért helyeztük a mellékelt ábra aljára a javaslattevő szakértő szereplőket. A helyes elképzelések csak a „fent” szereplő döntéshozók, az önkormányzat, a szakigazgatás a rendeletalkotástól az adórendszerig, vagyis az állam egyetértésével valósulhatnak meg. Mivel a falu építészeti hagyományairól beszélünk, a legfontosabb a helyi közösség és a képviselő önkormányzat szerepe a felismert érdek szerinti döntésekben. Felismert érdek lehet a közösség egysége, a helyi öntudat, a helybeliség vállalása, s amit hangoztatunk, a hagyománytudatos falufejlesztés.

V.
Természetesen a hagyománytudatosság sem terjedhet ki mindenre. Falvaink jelentős részében az említett vegyes kép már kialakult. Az új településrészeken már nem lehet erőltetni a hagyományokat. A rendtartás a fontos, ami mindenkinek érdeke. A helyi építészeti hagyományok és az örökség fenntartása a mindenáron való újítás helyett ott indokolt, ahol még létezik a hagyományos épületek kisebb-nagyobb együttese, ahol a helyi területi védelem eszközével értéket lehet felmutatni. Ott, ahol egész falvak – többnyire elszegényedett, vagy elszigetelődött – falvak együttesben őrzik a hagyományos falu szerkezetét és házait, ott lehet és szükséges az állapot megőrzése. Ami nem zárja ki a házak korszerűsítését, akár bővítését, például a telek hátsó részében, esetleg új épületek emelését a hagyománytisztelet jegyében. Különösen indokolt a hagyománytisztelő építészeti magatartás ott, ahol a falu történelmi központja önmagában értékes templomával, régi iskolájával, kúriával, kastéllyal és szinte mindenhol különleges tájképi megjelenéssel még fennáll. Ilyen helyen mérhetetlen építészeti bűn a különös nagyságával, kirívó szín- és formavilágával, vagy akár a „modern” lapos tetős, vagy éppen tornyos, erkélyes „korszerűséggel” megalkotott házat „odarakni”.

A régi, még megmaradt és jó állapotú parasztporták, az istállókkal, a pajtákkal, csűrökkel esetleg kis mértékben még fenntartott gazdálkodás helyein vétek nem visszaállítani a családi méretű mezőgazdálkodást, hiszen erre irányuló országos akarat és szükség van. Ha a régi épületek némelyike alkalmatlan, korszerű eszközökkel vagy éppen hagyományosokkal pótolhatóak. Erre vonatkozó ismeret és gyakorlat már sok helyen megtapasztalható, megtanulható. (Például: Reischl Gábor: Mezőgazdaság és építészet Terc kiadó, 2010)

Mit tekintsünk a faluban hagyománytisztelő építészeti eszközöknek? Az előzőkben ismertetett, és a közelmúltban – ötven-hatvan éve – még alkalmazott kifejezőeszközöket elsősorban. Ha a keskeny telek kívánja, az egymenetes szerkezetet mindenképpen. A 45º-os tetőt, annak ellenére, hogy sokan az alacsony hajlásszöget tekintik divatosnak. Magas tetőt, de nem feltétlenül tetőtérbeépítést. Az épület nagysága ne legyen nagyobb, mint a hagyományos szomszédos épületek. Legfeljebb 10-15 %-kal nagyobbat, ha szükséges, ilyen méretnövekedési lépcsők voltak régebben is. Az utcai homlokzaton célszerű a helyi formákhoz ragaszkodni. (ismételve: tájegységi és történelmi hagyományok általában; csonkakonty – Nyugat-Dunántúl; „füstlikas tető” – Felföld /északi megyék/; tele oromzat – Közép-Dunántúl és Felföld; üres oromzat – Alföld) A divatos tetőfelépítményeket, tornyokat kerülni kell. A sokféle kapható tetőcserép közül a hódfarkú, íves vágású formák hagyományosnak tekinthetők. A homlokzatszínezés divatba jött, de az élénk, tömör színek rikítóak, rondák. A gyártmányféleségek uralmának engedve sok építész „ereszfóbiás” lett. A hagyományos eresz, tetőtúlnyúlás nem vétek, ellenkezőleg, sok használati értékkel rendelkezik, s szebb. A hagyományos anyaghasználatban csak a természetes anyagok léteztek. A fa fa, a kő kő, a tégla tégla volt.

A vályogtéglát helyettesítik a korszerű kerámia termékek. De egyszintes épületeknél a vastag, 50-60 cm-es vályogtégla fal tökéletesen környezettudatos megoldás lehet, Hőszigetelés, hőszabályozás nem kell, korszerűsített technológiák rendelkezésre állnak. (pl. Mednyánszky Miklós: Vályogházak. Építés, korszerűsítés, átalakítás Terc kiadó, 2005) Helyi gyártása energiatakarékos és munkaalkalmat is jelent. Sem esztétikai, sem szerkezeti kifogás alá nem esik, ha vályogépítés alapelveit betartják. (Szilárd alap, vízmentes hely, szigetelés, rendszeres karbantartás és használat.) A kőfal hagyományos ugyan, de nagy hőelvonó képessége miatt nem szükséges erőltetni. A favázas, vályogtégla vázkitöltésű fal divatba jött, de vannak hátrányai. A borona (fa) fal és a gerendás fafödém természetes melegségével alkalmazható hagyomány, Erdélyben még élő technológia. A hagyományos építőanyagok és a beton együttes alkalmazása rossz házasság. Gondosan el kell választani őket.

A vizes technológiák a hagyományos szerkezetű régi házakban ugyancsak gondos elválasztást igényelnek. Egy fürdőszoba beépítése például régi vályogtégla, kő, fafalazatú házban „kabinelv” szerint – légréteges, vízzáró szerkezeti egységben történjen. A korszerű, egybeépített műanyag falú kabinok (WC, fürdő) behelyezése kitűnően bevált bármilyen régi szerkezetű épület esetén, nyugati országokban általános megoldás.

Bármennyire divatosak is a műanyag ablakok, redőnyök és ajtók, hagyományos környezetben kirívóak. Hagyományfenntartó céllal csak a fa asztalosszerkezetek, akár a régi típusok újra elkészítése indokolt. Ez ugyan ellentmond az Euro-vágy passzívház koncepciónak, de vidéken a hagyományos ipar megőrzése munkaalkalommal járhat. Falburkoló anyagok, lemezek, csempék homlokzati alkalmazása már sok régi és élhető épületet csúffá tettek. Új épületeken sem ajánlott, de divatos. Kő vagy kőnek látszó lemezek felragasztása hamisság, látszik, hogy nem kőfal. Különösen zavaróak, ha ablakkeretezésre használják. Az épületelemek kiegészítők választéka nagy, viszont a régi, tartózkodó homlokzatokra nem való egy sem. Oszlopok, áttört mellvédek, korlátok, húzott párkányok utánzása a népi építészetben is előfordult, de ne feledjük, ezek elfogadhatóságát azonban mindig a klasszikus formák valami bájos elrontottsága jellemezte, ezért megfontoltan éljünk ilyen eszközökkel. Boltív és tornác javasolt, igaz, a boltívekkel nem kell túlzásba esni.

Alaprajz, rendeltetés: a hosszúház elleni érv, hogy keskenységébe nem férnek be a korszerű kényelmi berendezések (fürdő, wc, ruhatár stb.). Számos átalakítás és terv is bizonyítja, hogy az 5-6 m szélességben minden korszerű igény kielégíthető. Ha a lakáshasználatban is követni akarjuk a hagyományt, akkor középen a konyha legyen, „ahol az asszony intézi a család dolgait” (Csete György, Makovecz Imre és utánuk az úgynevezett „organikus” építésztervezők is ezt vallják.) Az új, különleges rendeltetések helye – nagy terasz, műhely, műterem – hátul legyen, ahol megengedhető és elegendő hely van. A gépkocsitároló is inkább a telek hátsó részébe kerüljön, semmiképpen ne az utcáról behajtható pinceszinten, ahol felesleges erőlködéssel és használati nehézségekkel is jár.

A homlokzatokon háromnál több anyagféleség ne legyen. Ugyanez vonatkozik a homlokzatok színezésére is: háromnál több – sok. Néhány faluban és néhány főépítészi tevékenységben ezek az elvek ismertek és alkalmazzák is őket. Ki is váltják az ellenérzéseket mondván, ez az építtetői és tervezői szabadság korlátozása. Szakmai ellenvetésünk: az igazi építészeti érték akkor jön létre, amikor a létező igények és meglévő adottságok feltételrendszerében ezeket egyensúlyba hozzuk. Nem magyarul: optimalizáljuk. Mert az alkalmazkodás, a beilleszkedés éppen alkotói szabadság, az újjáteremtés ismérve. Igaz ugyan, hogy ennek is van két szélsősége: a brutálisan másféle beillesztése és a pontos másolat. Utóbbi nem tévesztendő össze a rekonstrukcióval. A hagyományokat követő falu építészetében egyik szélsőséget sem lehet üdvözölni. A megőrizve alkotás minden művészet alapelve. Az erkölcsi ellenvetésünk csak ennyi: normális társadalom nincs törvény és parancsolat nélkül.

VI.
Annak érdekében, hogy e gondolatoknak foganata legyen:

  1. Az iskolákban tanítani kell a saját települési hagyományokat, és gyűjteni kell a saját örökséget. A faluét és a városét is: először a környezetismeret tárgyban, később a rajz és művészeti ismeretek és gyakorlatok keretében.
  2. A szak- és építészeti iskolákban tanítani kell az építészettörténetbe illesztett népi építészeti és építészeti hagyomány ismereteit.
  3. A pedagógiai iskolákban legyen „Népi hagyományaink” tanszak és építészeti hagyományok tantárgy.
  4. Az önkormányzatok és falugondnokok ismerjék és ápolják a helyi táji, települési és építészeti örökséget és hagyományokat. Helyi örökségvédelem és ezek bevonása a falu hagyományrendszerébe, életébe.
  5. Az építészet adott állami intézménye, a kijelölt minisztérium/ok biztosítsák az örökség és hagyományvédelem hatásos eszközeit, a törvényeket, rendeleteket, felügyeletet és adókedvezményeket.
  6. A civil, szakmai szövetségek és kamarák legyenek támogatói a vidék építészeti hagyományainak.
  7. A vidékfejlesztő politikában legyen hely és akarat a helyi értékek védelmére.
  8. A vidéki ingatlantulajdonosok őrizzék meg és újítsák fel hagyományos építészeti örökségüket az ésszerű határokon belül.
  9. A vidéki ingatlanfejlesztők kerüljék el a helyi értékkel rendelkező történelmi központokat.
  10. A vidéki tervező és engedélyező építészek vállaljanak felelősséget a táji-, települési- és építészeti örökség hagyomány-szellemű megőrzéséért.  

„A falu létezik, él és élni akar”

Istvánfi Gyula műegyetemi pr. em.
Szigetmonostor, 2011. májusban
       

Kapcsolódó oldal:       
A vidék vesztésre áll

 

6 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »