A mulandóság képei - a Salgótarjáni úti zsidó temető

Egyedülálló kincseket rejt a Fiumei úti Nemzeti Sírkertből leválasztott zsidó temető. Történelmi jelentőségű e sírkert, amely az elhunytak emlékén túl a századforduló művészeti és építészeti alkotásainak gazdag keresztmetszetét is őrzi. Merényi György cikkét saját fotói illusztrálják.

"Az elhagyott temetőnél, az ősök gazdátlanná vált sírjainál fájdalmasabb látványt nehéz elképzelni. A valamikor büszke kövek most mélyen a talajba süppednek, gnómként görnyednek a földre, mintha már maguk is megelégelték volna dacos szembeszegülésüket az évszázadokkal; egymásnak dűlő, egymást támogató, a holtak szolidaritásával állva maradók ezek a kövek; néhol a burjánzó bozótból csak oromzatuk bukkan elő… De mindenekfelett a foghíjak, a hiányzó kövek puszta helye kiált segítségért. A temető az "élők háza" addig él, míg az utódokban, a leszármazottakban s az e földön élő emberekben él a kegyelet."

(Erdélyi Lajos: Régi zsidó temetők művészete)

E költői jellemzés még akkor is illik a budapesti VIII. kerületi Salgótarjáni út 6 szám alatti, a Fiumei úti Nemzeti Sírkert mellett létrehozott zsidó temetőre, ha ez utóbbit csak 1874 óta használták. A korábban használt temetőket (a Lehel útit és a Váci útit) kiváltani hivatott, viszonylag kis terület azonban néhány évtized után, az elmúlt évszázad elején megtelt. 1920 után már a rákoskeresztúri (Kozma utcai) temetőben helyezte el a fővárosi zsidóság az elhunytjait. A két évszám közötti periódus azonban az ország történelmének azt a közel öt évtizedét öleli fel, amelyben példátlan fejlődés jellemezte az akkori Magyarországot. Így e sírkert egy különleges korszak, a dualizmus korának lenyomata is: hiszen az ezt meghatározó ipari- és pénzarisztokrácia tagjai, a politikai és művészi elit képviselői nyugszanak itt: pl. Wahrmann Mór, Horn Ede, Weiss Manfréd, a műpártoló Hatvanyak, Fényes Adolf, Ullmann József, Wechselmann Ignác stb.

Ez a művészi igénnyel született temetőkultúra és ennek emlékei ma már építészettörténetünk része. Egymást váltó korszakok: a historizmus és a szecesszió, majd a modernizmus ízlés- és formavilágát felmutató alkotások között vezethet utunk, ha meglátogatjuk a mai állapotában, szomorú lepusztultságában oly megdöbbentő hangulatú sírkertet. Az 1920-as évek után a családi sírboltokba még temetkeztek ugyan, majd a sírkert 1950 –es lezárása után -nem utolsó sorban a vandál pusztítások, fosztogatások miatt- rohamosan rettenetes állapotba került az egész temető. A síremlékeket alig látogatták, hiszen tudjuk, hogy az ide temetettek utódai hol is végezték… Lajta Béla ókori reminiszcenciákat idéző monumentális szertartási épületének a beomlása lett aztán a kegyelemdöfés az 1970-es években. Az építmény csillogó, Zsolnay mázas csempékkel burkolt kupolája veszett ekkor oda.

A mai látogatót fogadó kapuépítményt is Lajta tervezte. A négyszögletes alaprajzú kétszintes, várkapura emlékeztető tömb északkeleti sarkához hengeres torony csatlakozik. Utóbbit pártázatos tető, előbbit sátortető fedi. A kváderkő burkolatból, a szertartási épülethez hasonlóan egy-egy kő előreugrik, az összhatás monumentalitását fokozandó. A kapunyílásban függőleges elemekből áll a vaskapu - Lajtára jellemzően- népies, geometrikus mintákkal díszített. A toronyhoz a keleti oldalon kőlábazatú kerítés csatlakozik, rajta a madarakkal díszített fémelemek a bejáratihoz hasonlóak.

A keleti terület első soraiban a zsidó hagyományokhoz hűen, a hitközségi elöljárók (így a temetési szertartásokért is felelős „Szent Egylet" a Chevra Kadisa elöljáróié is), a Rabbiképző Intézet igazgatóinak sírjai. Az Alpár Ignác, Vidor Emil, Maróti Géza, Fellner Sándor, Gerster Kálmán, Körössy Albert tervezte sírépítmények az összedőlés, a teljes szétesés határán állnak. Viszonylag jó állapotban vannak Quittner Zsigmond munkái: a historizáló Wahrmann-, és Neuschloss-mauzóleumok. A kevés rendbehozott falsírbolt egyike Kármán Géza és Ullmann Gyula műve: ez a csepeli gyáregyüttest létrehozó Weiss Manfrédé és családjáé. A Wagner Sándor tervezte Schossberger-mauzóleum és a Kőrössy Albert által tervezett Madarassy-Beck sírbolt kiemelkedően szép alkotások.

A zsidó sírkövek szebbek, mint a királyi paloták – mondja a Talmud. A „szebb" egyúttal az „értékesebbet" is jelenti. A sírkövek díszítése azonban újkori szokás. A plasztikák (leginkább domborműdíszítések) és a sírfeliratok különleges, gazdag együttest alkotnak. A legszebb díszítések színes moziktechnikával készültek. A képi ábrázolás azonban nem nyomhatja el a feliratokat. (Zsidó temetőkben, hagyományosan is tilos felirat nélküli követ állítani, ez bálványimádás volna.) Héber betűkkel leginkább egy rövid, a Szentírásból vett idézet került a sírkőre, -ennek a külső oldalára-, a német vagy magyar nyelvű felirat pedig a sír hant felőli oldalára (az elhunyt neve és a szokásos formulák rövidítései is). Megható az egy-egy életút summázataként felkerült személyes hangú felirat (számunkra talán már üzenet), sok síremléken.

Kegyes jócselekedet (micve), ha valaki nem hagyja, hogy a sírkő feliratában megkopjon a szöveg, jól látható legyen a név. Ezért is láthatunk jól olvasható feliratokat sokszor a kopottabb köveken is. A hagyományokat őrző jelek közül itt is felbukkanak az áldást osztó kezek (jelentése: kohanita - papi - eredetű), Levita korsók (Lévi törzséből való), szomorúfűz, törvénytáblák, pálmafa (mindhárom a példamutató életet szimbolizálja), menóra (az örökkévalóság mécsese: az emberi lélek). A jelképek ezen kívül utalhatnak a nevek héber jelentésére is, pl. Júda - oroszlán, Cvi - szarvas, Zév – farkas.

A családi kripták elterjedése a 20. század első felében kiszorította azt a zsidó hagyományt, hogy külön oldalra temették a férfi és külön oldalra a női halottaikat. Ugyanekkor azt is tudnunk kell, hogy a régi Jeruzsálemben a családok lehetőség szerint egy helyre temetkeztek: ez elsősorban a több nemzedéken keresztül használt sziklasír volt. Szintén zsidó temetői tradíció, hogy némely sír fölött oszlopok tartotta tetőzet áll, mintha kősátor vagy lugas volna. Ez jelzése annak, hogy az elhunyt jámbor életű (hászid) volt. A kiemelkedő timpanon vagy a tető az oszlopok felett (és az ennek megfelelő felület a sírkövön) nemcsak lezárja a kompozíciót: hanem sátort is - igaz embert (caddik) is- jelez. Kiemelkedő személyiségek kapták leginkább ezeket. Temetőnkben a sírépítmények szépen megmunkált antikizáló oszlopai, -ritka alkalmakkor, amint a Hatvany-Deutsch síremléken oszlopsorokká fűződve-, timpanonjai, majd a szecesszió világát idéző hasonló, extravagáns építményei e tradíció modern továbbéléseként is értelmezhetőek.

Temetőben semmi nem szolgálhat haszonszerzési, nem kegyeleti célokat. A fákról nem szabad a gyümölcsöt letépni, megenni (bizonyos helyeken a gyümölcsök leszedését engedélyezik). Enni, inni egyébként sem szabad. A füvet, ha mégis levágnák, nem lehet elvinni mondjuk takarmánynak. A régi temetők burjánzó, mindent befonó növényvilága szintén zsidó temetői hagyomány. Prága, Bécs, Velence, stb. temetőinek látszólagos „elhanyagoltsága" tehát szintén a kegyes tisztelet egyfajta jele. Ezt is tudnunk kell, ám ha a budapestiben járunk a szétdúlt sírhelyek, a kifosztott síremlékek vagy a lábunk előtt keresztben elfekvő síroszlopok e tradícióba semmiképpen sem illeszthetőek! Márpedig lépten-nyomom ezt találjuk itt, hiába a műemléki védettség, amit hosszú idő után végre megkapott e sírkert, hiába ismerjük, kutatjuk fel és tartjuk számon a temető művészi, építészettörténeti értékeit.

Ezek közül kiemelten fontos Lajta Béla (1873-1920) építőművészeti munkájáról szólnunk. Az 1900-as évek elejétől folyamatos kapcsolatban állt a Pesti Chevra Kadisával. Egyfajta „temetői tanácsosként" lett az egylet külső szakértője: az ő szakvéleménye alapján döntöttek a temetők (a Salgótarjáni úti és a Kozma utcai) műszaki és építészeti állapotával kapcsolatos ügyekben. 1904-től 1918-ig nagyvonalú megbízásokkal is ellátták (ekkor tervezte az Amerikai úti szeretetház együttesét), és ekkor kapta (1908) a Salgótarjáni úti temető kapu- és szertartási épületének a tervezési megbízásait is. Utóbbinak az archaikus építészetet is megidéző tömegei, valamint különleges anyaghasználata (eltérő textúrájú és színű anyagok, úgymint a sötétebb terméskő, csiszolt márvány, fehér mázas Zsolnay kerámia kontrasztjai) révén az építész legmonumentálisabb alkotása lett.

Mindezek mellett magánmegbízásokból közel 40 síremléket is tervezett. Ezek közül 10 a Salgótarjáni úti (Lederer, Bródy, dr. Guttmann, Beimel, Sváb Jakab, Deutsch, Herzmann, Mándy, Kohner, és dr. Bacher), 22 pedig a Kozma utcai temetőben található, azonosítható. Plasztikai megformáltságával, monumentalitásával kiemelkedő és különleges a fekete gránitból készült, oszlopfőin végsőkig absztrahált, folklórból vett motívumokkal ékes alkotása a Bródy család síremléke.

E síremlékek és sírépítmények nemcsak temetőkultúránk, hanem építészettörténetünk részeivé is váltak. Egy különleges, izgalmas folyamat: az építészeti tradíciók megidézésétől induló, majd a szecesszió szabadabban formált világától a szigorúbb, zárt formavilágú modernista törekvések felé mutató tervezőmunka állomásai is szemlélhetők rajtuk. Mindezt végigkíséri a Lajtára jellemző ornamentális díszítményvilág: a magyar és a szláv népi kultúra motívumkincsének a felhasználása, sírépítményeinek is sajátos, karakteres vizuális arculatot teremtve mindezzel.

Merényi György

Lajta Béla munkásságáról bővebben a Lajta Béla Virtuális Archívum oldalon olvashat.