építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

A muskegoni Szalézi Szent Ferenc templom

Breuer Marcel, mint legtöbb épületénél, itt is nagy gondossággal járt el a legapróbb részletek megtervezésénél. Mizsei Anett beszámolója a 2009. évi tanulmányútról (USA – Michigan).
Szín, amit füleddel hallasz;
Hang, amit szemeddel látsz;
A semmi, amit könyököd érint;
A tér íze nyelveden;
Dimenziók aromája;

Kő leve.
Breuer Marcell

1961 és 1967 között épült a mintegy ezerkétszáz hívő befogadására alkalmas templom. Breuer Marcel, mint legtöbb középülete, és azon belül szakrális épületei esetében, itt is a vasbetonban rejlő lehetőségeket, és a monumentalitás erejét használta ki a tervezés során – ez utóbbiról tudjuk, hogy már fiatalkorában is meglehetősen foglalkoztatta. A templom sajátos formáját a trapéz alakú első és hátsó homlokzati fal adja, olyan módon, hogy az első fal felfelé tágul, míg a hátsó pont fordítva, felfelé szűkül. Emiatt az oldalfalak kétszeresen íveltté válnak, vagyis a két falat hiperbolikus paraboloidok kötik össze. Így a templomtér az oltár felé szűkül, a két oldalfal egymás felé tart, miközben a tér felfelé tágulni látszik, ezzel könnyed, szinte lebegő hatást keltve, amit jól szemléltet Breuer akvarellje is az ég felé törő formáról.

 

 

Az épület alaprajza közel téglalap alakú, ehhez csatlakoznak a mellékterek, vagyis a plébánia, paplak, keresztelőkápolna. Későbbi hozzáépítésként kapcsolódik egy nagyobb oldalkápolna és egy közösségi helyiség, ahol jótékonysági rendezvényeket, és ünnepségeket tartanak. Ezeket Breuer egykori munkatársa, Herbert Beckhardt tervezte, nem sokkal Breuer halála után. Az épület eredeti magjának főbb részeit mutatja az középső ábra (alaprajz): 1. keresztelőkápolna 2. gyóntatószékek 3. plébánosi szoba 4. sekrestye 5. „Blessed Sacrament” oltár 6. kórus 7. orgona 8. papi irodák 9. társalgó, fogadószoba 10. belső kert 11. papok hálótermei 12. nappali 13. étkező 14. vendégszoba 15. átrium – utóbbi a bővítések során jelentősen átalakult. A kétirányú metszetek jól szemléltetik a térformát: elöl és hátul felfelé szűkül, oldalt felfelé tágul, miközben a hatást fokozza, hogy fényt kizárólag a felső vízszintes lemez bordái közé rejtett felülvilágítókon keresztül kap a tér.

"Amikor egy építményt a távolból közelítünk meg, figyelmünk fokozatosan irányul az egészről a részletekre. Mennél közelebb megyünk, annál több részlet válik fontossá. Ugyanakkor továbbra is érezzük a koncepció egészét, emlékezünk az összefoglaló formákra, a körvonalakra, a szerkezeti megoldásra. Az általános elrendezés hatása alatt állunk továbbra is, míg a részleteket élvezzük."

Az idézet nagyszerűen illik erre az épületre. Érkezéskor a legelső, ami szembetűnt, az a templom monumentális tömege. Már első pillantásra okkal merült fel bennünk a kérdés: mit keres egy ilyen hatalmas templom egy ilyen kisvárosban, mint Muskegon? Hirtelenjében idegennek, túlzottnak, szenzációkeltőnek tűnt a nyugodt, akár kissé unalmasnak is bélyegezhető üdülővárosi környezetben. Ugyanakkor tagadhatatlanul már első ránézésre áhítatot kelt. Ahogyan elhaladtunk a melléktereket magában foglaló , a templomkertet körbeölelő alacsonyabb épületrészek mellett, egy pillanatra az egyiptomi templomkerületek és piramisok képe jelent meg ellőttem.

Az előző kérdésre maga Breuer ad választ, aki a templomépítészettel kapcsolatos nézeteit és a tér-tömeg-szerkezet egységére vonatkozó hitvallását már egy korábbi munkája során kifejtette:
Bár lehet, hogy a … templom látványként a szenzáció erejével hat, építészeti megoldása mégis a középkor és a klasszikus korszak egyházi épületeihez hasonlatos. ... A tér ritmusa nem más, mint a szerkezet ritmusa: egykor kő a kövön amit az egyes elemek súlya tartott meg a maga helyén, ma a beton áramló vonala, amit az egybeöntött acél tartóelemek folyamatossága tart a helyén. Hogy az épület milyen hatást gyakorol, attól függ, hogy milyen merészen oldja meg és manifesztálja ősi feladatát: a gravitáció leküzdését, az anyag nagy magasságba és fesztávolságba lendítését – a zárt térnek a végtelenbe való helyezését.

 

 

És valóban. Ha végignézzük gondolatban az európai templomépítészet kiemelkedő példáit, a roueni, reimsi, strasbourgi, wellsi, exeteri katedrálisokat, vagy akár Magyarországról az egri vagy az esztergomi bazilikát, minden esetben jelentős léptékkülönbség van a városok polgári és egyházi építészeti alkotásai között. A Szent Ferenc templom ugyanezzel az eszközzel él, hogy a hit erejét és az Örökkévaló jelenlétét hirdesse. Jómagam Breuer nyilatkozatában és a megvalósult épületben is örömmel fedeztem fel ezt az európai kötődést, hiszen a megismert egyesült államokbeli városokban a templomok építészetileg általában alárendelt helyzetben vannak, talán a sok kisebb egyház jelenléte miatt. Gyakran a közösségeknek nincs is templomuk, hanem egy családi ház átalakításával alkották meg gyülekezeti helyüket. Itt azonban a templom a „hazai”, európai példákhoz hasonlóan, a hely szellemének őrzője, a városközpont.

Körbejárva az épületet, természetesen a legszembetűnőbb a térben harmonikusan torzuló fő tömeg, amelynek felületét maga a zsaluzat mintája adja. Díszítés gyanánt mindössze két forma töri meg a templom tömbszerűségét: a vele egyben zsaluzott betonkereszt, és a „harangtorony”, amely esetünkben nem függőlegesen, hanem vízszintesen helyezkedik el a templom tetején. Ezzel a hátrafelé dőlő főhomlokzatot kiegyensúlyozza, egyszersmind a tekintetet a harangok alatt lévő egyszerű keresztre irányítja. Figyelemreméltó gesztus, amilyen finoman utal az európai harangtornyokra, miközben én némi diákos humort is felfedezek benne: „ja kérem, ha templom, akkor harangtorony, az kell rá!”

 

 

A ház geometriájából eredő szimmetriatengelyt a kereszt függőleges szára jelöli ki. Ahogyan a középkori katedrálisokon az apszis, úgy itt is az oltár megjelenik a hátsó homlokzaton, kiemelkedve a síkból. A csatlakozó melléképületeken mértékkel bár, de az építész alkalmazott néhány más anyagot is a vasbetonon kívül. A hátsó oldalon a parókia üvegfala előtt áttört, terrakotta elemekből épült falat találhatunk, ehhez hasonló utóbb a bronx-i egyetem épületén köszönt vissza. A lábazaton felfedezhettük az építés évszámát és Breuer logóját is.

Nagy szerencsénk volt, több szempontból is. Egyrészt pontosan akkor érkeztünk a templomhoz, amikor a délutáni nap gyönyörű súrlófénnyel érte a főhomlokzatot, ezzel a kereszt és a harangtorony árnyéka a leghatásosabban vetült a finom struktúrájú, fényben megcsillanó betonfelületre. Másrészt ugyanebben az időpontban lépett ki az ajtón az olasz származású plébános úr, aki nagy örömmel fogadott bennünket, és csatlakozott hozzánk, ahogyan fotóztunk. Majd kedvesen betessékelt a templomba, és végigvezetett valamennyi látogatható részén, miközben Európáról, Olaszországról mesél, no meg Budapestről, ahol egyszer már járt. Egy kontinenssel távolabb is földinknek tűnt, főleg mikor a magyar Aranycsapatról kezdett lelkesen beszélni.

Az újabb mellékkápolnát és a közösségi teret jártuk be elsőként, és itt figyeltem fel arra, hogyan kezelte Beckhardt a „kint és bent” kapcsolatát. A kívülről teljesen zárt tömbként jelentkező formák belül barátságos belső kertekre nyílnak, letisztult, már-már japános természetességgel. Összességében a bővítés harmonikusan illeszkedik a templomhoz, és hű maradt Breuer építészeti hagyatékához. A belső dísze a fény. És a két nagyszerű építész bravúrosan öltöztette fénybe a házat. A Beckhart-féle oldalkápolna színes üvegablaka, a breueri közlekedőterek rafinált felső megvilágítása, a keresztelőmedence felülvilágítója és fémlámpája mind a puritán vasbetonszerkezet ridegségét oldja.

 

 

A templomtérbe lépve a karzat alá jutunk, kétoldalt két színes üvegablak világítja meg ezt az alacsonyabb belvilágú előteret. Jobbra fordulva az isteni jelenlétet szimbolizáló vöröses-sárgás fényeket, balra pedig a kék – emberiséget jelképező – fényeket láthatjuk. Mellettük helyezte el Breuer a karzatra vezető szoborszerű vasbeton lépcsőket. Továbbhaladva jutunk a főhajóba. A meghatározás talán építészetileg nem korrekt, de kétségtelenül van valami „hajószerű” a belső térben. Feltárul a monumentális vasbeton szerkezet, ami valóban úgy borul fölénk, mint egy köpeny. A kívülről már megcsodált kiugró „apszis” színes üvegzáródása már-már barokkos, színpadias fénnyel árasztja el a hatalmas térben aprócskának tűnő oltárt. A fölülről áradó fehér, természetes fény földöntúli megvilágítást ad a térnek. A karzat sejtelmes árnyakat vet, a nyersen maradó zsaluzott betonfelület mintázata érdesen fénylik.

 


 

A főoltár egyszerűbb már nem is lehetne. Emelvényen áll egy nagy, nehéz asztal – az Úr Asztala, a „szószék” – a végsőkig leegyszerűsítve, és aranyszínű „sátor” alatt súlyos kő-trónus. Az arany tető csodálatos fényt ver vissza, háttérben a vasbeton szerkezet tizenkét bordája, melyek a tizenkét apostolt szimbolizálják. S ezek nem pusztán üres formai elemek, hanem kétszeres szimbólumok: ahogyan Jézus a tizenkét tanítványára építette egyházát, úgy tartja a tizenkét borda a templom vasbeton héját. Az oltárhoz felvezető lépcső keskeny, korlát nélküli, szinte csak jelzésértékű. Már-már a 21. századi minimalizmust előlegezi meg.

Breuer, mint többi épületénél, itt is nagy gondossággal járt el a legapróbb részletek megtervezésénél. Legyen az padsor, korlát, lépcső, a részek és az egész összhangja hatja át az épületet. Maradnánk még, valahogy megszűnt odabent az idő, és a tér kitöltött minden dimenziót. A plébános úr csomagol, a nap végén még családokat látogatni indul. Elbúcsúzunk tőle és a templomtól...

Mizsei Anett

14 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »