építészet : környezet : innováció

A terror korában

Interjú Peter Eisenman építésszel.

Peter Eisenman, építész, egyetemi tanár

Zaha Hadid, Bernard Tschumi, a Coop Himmelblau, Daniel Libeskind és Bachman Gábor mellett - valószínűleg a dekonstruktív építészet legmeghatározóbb figurája, és az irányzat teoretikusaként is a leginkább megbecsült szerzők közé tartozik. Ma már, saját bevallása szerint sem forradalmár, hiszen jó ideje a fősodor sztárjai közé tartozik. 2004-ben Aranyoroszlán-díjat kap a Velencei Biennálén, életműve elismeréséül. Tavaly decemberben életmű-kiállítása nyílt a bécsi Alkalmazott Művészeti Múzeumban (MAK), nem régen pedig átadták a tőle tervezett Holocaust-emlékművet Berlinben. Munkatársunk Bécsben beszélgetett az amerikai építésszel.

Szentpéteri Márton: Mit gondol az építészet társadalmi szerepéről a globalizáció korában? Hisz abban, hogy az építészet hatékony eszköz lehet azon ökológiai, gazdasági és társadalmi válságjelenségekkel szemben, melyekkel manapság számolnunk kell?

Peter Eisenman: Nem, nem és nem! Az építés ugyanakkor talán lehet ilyen eszköz. Ha valaki például elutazik Afrikába, hogy ott lakásokat építsen, javítsa az infrastrukturális és egészségügyi helyzetet. De ez nem építészet. Ha ön azt kérdezné, hogy az építőiparnak van-e szerepe a gazdaságban, a társadalomban, avagy ökológiai ügyekben, azt mondanám, igen van, s mindig is lesz. Hogy az építészetnek bármi köze volna ehhez? Ritkán. Hogy az építészet politikai eszköz-e? Igen az, s mindig is az volt. De csak a kultúra és a társadalom egy bizonyos szintjén, s egyáltalán nem a legáltalánosabb értelemben. Számít valamit, hogy mit tesz Peter Eisenman, amikor Sanghajban épp száz új felhőkarcolót húznak fel? Nem! Számít egyáltalán, hogy milyen e toronyházak építészete? Ami a megrendelő igényeit illeti, talán igen. Ám az egyszeri kínainak, aki alig tudja megkeresni az élelemre valót, s húsz órát dolgozik egy nap, nem hinném, hogy fontos volna, milyenek is ezek a tornyok építészeti értelemben. Épp ezért óvatosan kell meghatároznunk, mit értünk építészeten. Az építészet manapság nagyon fontos kulturális, illetve politikai eszköz. Ám gazdasági, vagy társadalmi értelemben az építészet - ahogy én értem a szót - nagyon csekély szerepet játszik, és régebben sem játszott komolyabbat.

SzeM: Ezek szerint akkor nemigen hisz az építészek társadalmi felelősségében?

PE: Beszéljünk egy percet az orvosokról. Rengeteg orvos akad, aki felismeri az AIDS okozta afrikai válság jelentőségét, és Afrikába megy, hogy segítsen a helyzeten. Számos orvos akad ugyanakkor, aki ugyanilyen mértékben tudatában van saját erkölcsi és társadalmi felelősségének, de - míg Afrikában emberek halnak meg - ők az AIDS elleni gyógyszer feltalálásán dolgoznak laboratóriumokban, mert úgy vélik, így tudnak a legtöbbet segíteni a rászorultaknak. Mondhatjuk, hogy én építészeti kutatásokat végzek, míg mások viszont Afrikában építkeznek. Hiszem, hogy van társadalmi felelősség abban, amit teszek. Én egy társadalmilag elkötelezett ember vagyok. Tanítok. Én vagyok az egyetlen építész, aki negyvenöt éve megállás nélkül tanít, és építészként praktizál egyszerre. Úgy vélem tehát, igenis van társadalmi szerepem. Nem vagyok ugyan Afrikában, vagy Kínában, de úgy hiszem, számos más formája is van a társadalmi elkötelezettségnek, mint csupán a társadalmi, gazdasági, vagy ökológiai válságok helyszínein kifejtett tevékenységi formák.

SzeM: Hogyan tudná értékelni a fenntarthatóság elvéhez köthető technológiák és anyagok, illetve általában az ökológiai megfontolások szerepét az ön jövőbeli építészetében?

PE: Hát ez az! Csupa olyan kérdést tesz fel nekem, amiről nem túl sokat tudok. Nem vagyok túl járatos az építőanyagok, illetve a technológia területén. Ezek nem játszanak szerepet az óráimon. Vannak tanárok, akik az anyagokról oktatnak, vannak, akik a technológiát tanítják, én történetesen elméletet tanítok, így azt gondolom, nem túl szerencsés nekem anyagokra és technológiákra, avagy épp a fenntartható fejlődésre vonatkozó kérdéseket feltenni. Mellesleg ami a fenntartható fejlődés fogalmát illeti, ez az új politikai szabatosság jelszava manapság, márpedig kevés dolgot utálok jobban, mint ezt. Ha ma mindenki az elméletre esküdne, talán nem volnék építészetteoretikus, de tudom, hogy ma mindenki a fenntarthatóság elvéről meg effélékről beszél, és ez oly unalmas számomra, hogy elmondani sem tudom magának. Rengeteg embert érdekel ma ez a téma, s ameddig hagyják, hogy azt tegyem, amit szeretnék, hát tegyék a dolgukat, mit bánom én? Én azonban nem tudok ezekről a mostanság trendi dolgokról beszélni, hiszen nem is tudok róluk szinte semmit sem! Nézze, mindenkinek más eszközei vannak arra, hogy kifejezze az erkölcsi, vagy társadalmi elkötelezettségét. Az enyém más, mint másoké, de ez nem jelenti azt, hogy immorális volnék.

SzeM: Talán észrevette, hogy kérdéseimet csöppet provokatív éllel tettem fel.

PE: Naná, hogy észrevettem. De nem fog kihúzni a barlangomból ezekkel a kérdésekkel. Mindenesetre érdekes, hogy ilyen kérdéseket tesz fel valaki, aki Magyarországról jön.

SzeM: Azt hiszem, ezek éppúgy égető kérdések számunkra, mint bárki másnak a Földgolyón.

PE: Nézze, én azt gondolom, hogy azok az építészek, akik társadalmi, vagy gazdasági ügyekben érdekeltek, rossz építészek. Nem értenek az építészethez, hát politizálnak, ez az én véleményem. Ha igazán jó építész vagy, akkor építészettel foglalkozol.

 

 

SzeM: Sajtótájékoztatójában említette, hogy ön szerint véget ért a látványosságok kora, s a kor, amiben élünk, immár a terroré. Mit értett ezen egész pontosan?

PE: 2001. szeptember 11-én egy hihetetlen médiaesemény szemtanúi voltunk a világban. A támadás egy látványos, ám a média számára előre nem tervezett dolognak tűnt kezdetben. Abban az értelemben azonban tervezett médiaakció volt, amennyiben pontosan fél órával előbb érkezett az első gép, mint a második, így az utóbbi becsapódását már az egész világ láthatta élőben. Nem tudok elképzelni ennél látványosabb eseményt! Más szóval, a filmek immár nem tudnak versenyre kelni a valósággal. Ezért is van, hogy annyi valóságshow-t láthatunk a tévében, hiszen a valóság immár oly látványos, hogy a fikció egész egyszerűen nem tud lépést tartani vele. Számomra az egyik legfontosabb oka szeptember 11-ének éppen az volt, hogy az építészet túlságosan látványos, túlságosan kihívó lett; egyre magasabbra tört, egyre csak gyönyörűbbé és gyönyörűbbé akart válni, és ugyanakkor egyre jobban jelképezte a tőke korrumpáló hatalmát is a világban. Számomra tehát a Twin Towers összeomlása volt a látványosság korának legutolsó nagyszabású aktusa, ennél már nem lehetett messzebb menni. Épp ezért, úgy vélem, hogy most már a terror korában élünk. Azon kell immár gondolkodnunk, hogyan védjük meg épületeinket, hogyan tegyük azokat biztonságosabbá. Ez lelki és érzelmi értelemben nagyon fontos kérdéssé vált, s azt hiszem, igen szerteágazó válaszokat kapunk majd az építészek közösségeitől ezekre a kihívásokra. Még nem tudom, miféléket, de egy biztos, az építészet meg fog változni.

SzeM: Bécsi kiállításának introverzióra épülő terve is ezzel az állásponttal hozható kapcsolatba?

PE: Teljes mértékben. A kiállítás a befelé fordulás elvének jegyében működik.

SzeM: Hans Ibelings Supermodernism c. könyvében utal arra, hogy a jelentésterheltség mind a posztmodern, mind pedig a dekonstruktív építészetben meghatározó volt. Ön sajtótájékoztatójában ugyanakkor arra célzott, hogy immár csupán az építészettel mint építészettel akar foglalkozni. Ezzel a "fenomenológiai fordulattal" vége a dekonstrukciónak Eisenmannál?

PE: A befelé fordulás, vagy ahogy én hívom, a befelé robbanás (implosion) szemben a kirobbanással (explosion), része mai világunknak. Azt gondolom, a világ ma pszichológiai értelemben befelé tekint, s az építészet erre gyorsan reagálni fog. Ami a dekonstrukciót illeti, ma még csak a jéghegy csúcsát látjuk. Most, hogy Derrida meghalt, világossá vált, hogy még messze nem jutottunk odáig, ameddig jutni fogunk az ő gondolatainak megértésében.

SzeM: A jelentésmentesség tekintetében?!

PE: Nézze, most épp azon dolgozom, hogy pontosan meg tudjam különböztetni az építészetet mint építészetet a fenomenológiaként vett építészettől. Vajon fenomenológiai módszerről beszélek-e, amikor építészetről beszélek, avagy valami egészen másról? Egyelőre nem látok még világosan ez ügyben. Jaques Derrida nagy filozófus volt, de rossz építész. Peter Eisenman viszont jó építész, ám rossz filozófus. Nem hiszem, hogy amiatt, mert a dekonstrukció, vagy a fenomenológia fogalmait alkalmazom, mindjárt jó filozófus is volnék. Sőt, én rossz filozófus vagyok. De egyes bölcseleti fogalmak mégoly téves alkalmazása segít a saját szakmám megértésében. Hogy amit most csinálok épp, fenomenológia-e, nem tudom, de abban sem vagyok biztos, hogy tudnom kellene-e? Elvégre én első sorban építész vagyok.

Interjú: Szentpéteri Márton
Portrék: Szentpéteri Tibor

Az interjú nyomtatásban a Magyar Narancs 2005. május 19-i számában jelent meg.

vélemény írásához jelentkezzen be »