A Zsolnay Negyed felelős tervezői kapták 2012-ben a Szendrői Jenő Díjat

Ötödik alkalommal adományozott a Magyar Építőművészek Szövetsége és az ÉME Mesteriskola Szendrői Díjat, amelyet Baranyi-Csaba Kata, Herczeg László és Pintér Tamás János - mindhárman egykori mesteriskolás hallgatók - vehetett át 2012. szeptember 27-én, az ÉME Mesteriskola diplomaosztóján.

Laudáció

Emlékezve a Mesteriskola alapítójára - figyelemmel az adományozás feltételeire -, a Magyar Építőművészek Szövetsége és az ÉME Mesteriskola ma ötödik alkalommal adományoz Szendrői Díjat egykori mesteriskolás hallgatóinak:

• Baranyi-Csaba Katának (XVII. ciklus)
• Herczeg Lászlónak (XVI. ciklus)
• Pintér Tamás Jánosnak (XVI. ciklus).

2008 az az év, amikor először, a Mesteriskola lent volt Pécsett, és a gyár egyik nagy termében - a díjazottak hárman - bemutatták a győztes pályázatukat. A munka elképesztő sokszínűsége, bonyolultsága, rendcsinálási logikája, a kívánalmak teljesítésének gondolati-rajzi valósága lenyűgözött bennünket. 2010 októberi második látogatásunkkor pedig a már épülő pályázat egymásba kapaszkodó megvalósulása. 2012 a kész mű dátuma, melynek alkotói itt vannak velünk együtt, akiket ünnepelni kívánunk egy rövid képletes kézfogással.

Mi legyen ennek a kézfogásnak – ennek a laudációnak frappáns mottója, mely egy mondatban a mű, a munka, a szellem lényegére utal? Nos – egy Adolf Loos-mondat az, melyet folyóirat- bóklászásaim során leltem, mely az egészre nagyon kifejezően igaz. A XXI. ciklus nemrég volt Csehországban, innen az ötlet. Nyilván Loosnak is szüksége volt rá, hogy ezt a közhelyszerű mondatot kimondja. Én is kimondom, ide illő, találó az egészre:

„…a ma a tegnapra épül, a tegnap a tegnapelőttre, a tegnapelőtti, hm, pedig még az azelőttire…"

A Zsolnay Kulturális Negyed az Európai Kulturális Főváros megépült kulcsprojektje. Él, mindenki megelégedésére használják. A kívánságok, igények teljesültek. A Negyed 4 épületrésze él, működik, tehát az Egyetemi, az Alkotói, a Családi és Míves negyed. Mindaz, ami benne él, egy laudációban fel nem sorolható, a munka fázisai, és szereplői hasonlóképpen, sem a partnerirodák, a több tucat kis egység tervezőivel, számszerű felsorolásával, melyet a 3 kitüntetett úgy dirigált, mint egy logisztikai szervezet.

Mi épült a tegnapra? A gyár mindennapi élete 1945 és 2012 között. A helyi érdekek, pillanatnyi változtatások, ipari termelésre való működés biztosítása épületben, átalakításokban, stb.

Mi épült tegnapelőttre? A II. világháború előtti élet az a alapítástól 1860-tól kezdve. Akkor tán alapkőletétel sem volt. Élte a gyár a maga fennmaradási életét.

S mi a ma az alkotók életében? Az Iroda, amit alapítottak, az az, amibe megkapaszkodtak. Ez az alapja mai létünknek és valamennyi munkálkodásunknak. A tervek megvalósulásának helye, benne szereplői együttléte. Benne a közös bizalom, gondolkodás, barátság, a tenni akarás.

Mi volt az ő tegnapjuk? A tegnap - nézzétek el ezt nekem, hogy azt állítom, nem hangosan, nem kizárólagosan - a Mesteriskola volt. Az Iskola, ahol egymásra is leltek, építészeti gondolkodásunk iránya közös is lett, a különbözőségben is. Akkor 2000-t írtunk.

S mire épült a tegnap, mi volt a tegnapelőtt világa? A Mesteriskola szellemének 1953-tól életben lévő gyakorlata, melyet a két alapító iniciált: id. Janáky István és az a Szendrői Jenő, akiről a Díj is szól. Az ő építészeti magatartásukat és gyakorlatukat sok magyarázat helyett -  közös épületükkel illusztrálom: az 1942-ben épült „Anyag- és Áruhivatallal" Budapesten a Fő utcában. Erre az építészeti magatartásra, elkötelezettségre épült a ciklusok sora, ’53-tól napjainkig, benne a díjazottaké. Nem talált fogást ezen az iskolán sem a szocreál, sem más extrém tendencia, semmiféle izmusok. A kitüntetettek is ezt a tartást örökölték, ezt kapták mestereiktől, a társaiktól, a már végzett mesteriskolásoktól, ciklusokon át.

Végezték a dolgukat hittel, akarattal, készítették a megépült múltra az új valóságot, latolgatták a bontást és megmaradást, s a hely szellemének az őrzését. Városrész-gyógyítás volt ez, semmiféle nosztalgiázás, nem borítottak az épületre valamiféle fátylat, elrejtést. Végezték a munkájukat racionális, szerető megfontolással. Mindezt a számtalan kisebb egység tervezői, a megbízók, sőt még a kivitelezők is megértették, elfogadták őket és így dolgoztak. Nem sztár munka és feladat volt ez, nem divatmunka, de elévülhetetlen mindennap, nemes maradandóság, architektus magatartás.

E munkának a szépsége, értéke, építészeti igényessége, jelentősége egy pillanat alatt nem tárul elénk. Ha tágasságát végigjárjuk, lassan, szisztematikusan – magasságát és mélységét legküzdjük és figyelünk, akkor elégedetten és megnyugtatóan bólintunk, rendben van mindaz, amit láttunk. Döntésünkre öreg mesterünk, Szendrői Jenő, az Iskola örökös elnöke bizonyára bólintana, s mi is ezt tesszük.

Gondolva a korábbi díjazottakra, Páll Anikóra, Álmosdi Árpádra és Csendes Mónikára, Klobusovszki Péterre és Lévai Tamásra, velük együtt osztozunk a mai alkalommal közös örömünkben.

Tiétek az ez évi Díj. Szívből gratulálok mindhármotoknak.

Arnóth Lajos