építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

Az archaizáló időszak építészete

Dr. Bonta János megnyitó szövege a HAP Galéria, „A szocialista realizmus maradandó épületei” című kiállításán

 

AZ ARCHAIZÁLÓ IDŐSZAK ÉPÍTÉSZETE

 

 
 

kiállítás a HAP Galériában 2006. augusztus – szeptember

(részletek Dr. Bonta János megnyitó szövegéből - a teljes írás pdf-ben olvasható)

 
 

Előre bocsátom, ez a kiállítás nem a politikáról szól. A politika célja az volt, hogy a Szovjet Birodalom egészében egységes elveken alapuló építészeti környezet jöjjön létre. Ez a kiállítás viszont olyan kiváló építészeket és műveiket mutatja be, akik képesek voltak bilincsbe verve is táncolni: nemcsak a szakmai tisztesség szerint dolgozni, de művészi alkotásokat is teremteni; mint ahogy a megsértett kagyló gyöngyöket képes kiizzadni.

 
 

Az időm kurta, csak néhány jelentős mesterre és műre utalhatok. Először a „nagy öregekről” szólok, akik akkor még nem igazán voltak öregek, de már a második világháború előtt is többféle stílusban remekműveket alkottak. Kiemelem közülük Weichinger Károlyt, Rimanóczy Gyulát és Janáky Istvánt.

 
 

A legidősebbet, Weichinger professzort és tanszéki csapatát, az Építőipari Műszaki Egyetem nyertes pályatervével mutatom be. A hatalmas, a Versailles-i kastélyra emlékeztető kompozíció, annak hivalkodó pompájával ellentétben, szerényen húzódik meg a régi főépület folytatása és visszhangjaképpen – bombasztikus portikusz, és szimbolikus szobrok helyett csak finom jelzésekkel él: a bejárat felett attikával, a piano nobilén ritmikusan ismétlődő késő római csonka timpanonokkal. A terv – mint tudjuk, nem valósult meg. A régi főépület közvetlen folytatását annak szellemében Rimanóczy Gyula – munkatársával: Kleineisel Jánossal – építette meg; a briliáns formakészségű és stílusérzékű művész az elegáns stilizálás és a hely szellemét idéző illeszkedés mintának ható mesterművét teremtve meg.


A Budapesti Műszaki Egyetem épületei, R épület, 1951-1955 (tervező: Rimanóczy Gyula, munkatárs: Kleineisel János)
A Dunai Vasmű főbejárata, Dunaújváros, 1952-1953 (tervezők: Lauber László és Szendrői Jenő)

 
 
 
 
 

A harmadik nagy mesternek, Janáky Istvánnak és társainak: Jánossynak, Farkasdynak és a többieknek a Miskolci Egyetem harmadszor átdolgozott tervénél sikerült a francia forradalmi építészek /Boulée, Ledoux stb./ markáns geometrikus monumentalitására, s a magyar dél-dunántúli, alföldi építészet vaskos-testes plaszticitására emlékeztető méltóságteljes, tartózkodó, szűkszavú, szinte modernnek ható stílust kiérlelnie.

Az említett mesterek az archaizálás nehéz levegőjében alkottak. Dávid Károly vérbeli modern építészként három időszakon át dolgozott munkatársaival a kor talán legsikerültebb építményét alkotta meg, a Népstadiont, melyet nagyvonalú merész konstrukció, tökéletesen megoldott funkciók, monumentalitás és emberi arányok jellemeznek.



 
 
 
 
 


Az idősebbek között Lauber László a társnak maga mellé vett Szendrői Jenővel, mindketten a modernitás töretlen hívei, archaizáló igényeknek engedve, tervezték meg a Dunaújvárosi (építésekor Sztálinvárosi) gyártelep Igazgatósági épületét és főbejáratát. Az irodaház homlokzatát négyzetes raszterhomlokzattal képezték ki, a bejáratot monumentális karcsú kettős oszlopokkal formálták meg. Mögöttük a magasban Domanovszky Endre realista tárgyú, impresszionista módon villódzó fényekkel megfestett freskója látható. (...)

 
 
 
 

Általában az ipari építészetet a stílusváltások nagyrészt elkerülték. A nagy mérnöki művek közül említésre érdemes a Tiszalöki vízlépcső erőteljes klasszikája, Nyíri István és Gergely István műve.

 
 

Szólnunk kell még a tömeges lakásépítés kezdeteiről, amelyhez a szükséges technikai feltételek még nem álltak rendelkezésre. Túlnyomórészt hosszú téglafőfalas, vakolt, magastetős, háromemeletes házak épültek azonos méretű típusablakokkal. Gyakran a szobák csak egymáson keresztül megközelíthetők, a kis vizes helyiségek szellőzése nem megoldott. A zárt sarkos keretes beépítés a sarkokon további nehézségeket okozott. Mindez a modern lakásépítés már elért vívmányaihoz képest jelentős visszalépést jelentett. Voltak viszont jelentős eredmények is. Ilyen Várpalota, ahol Radnai Lórántnak és Károlyi Antalnak egy alábányászott kopott barokk kisváros helyébe kellett újat építeniük. A dombra fel- lemenő, az ökörcsapást követő girbe-gurba utcák vonalát megtartva, az építészek nem hosszú házakat, hanem lépcsősen egymáshoz tapadó, kétemeletes, szerény vakolatkiülésű vidéki házakat terveztek. Ily módon hangulatos városka épült, amelyik a régi közvetlen tovább fejlődésének hat.


 

 
 
 
 


Az archaizáló irányzatnak súlyos hibái mellett kétségtelen előnye volt, hogy az építészetet újra művészetként kezelte, nemcsak az anyag-szerkezet és a rendeltetés érzékeny megjelenítőjének, hanem formának, stílusnak, nyelvnek, amely érzelmeket, hangulatot, légkört képes megidézni. Tudatosította az építészet művelőiben, hogy a forma egyedül a hely, a táj szelleméből, a társadalom történetéből, kultúrájából táplálkozó asszociációk szárnyán képes a kor szellemének felidézésére.

 
 

A diktatórikus beavatkozás az építészet fejlődésének menetébe súlyos sebeket okozott az építészek életében. Az említett „öregek”, középkorúak, sőt az akkori fiatalok többsége már nem él. Elégtételt szolgáltatni részükre nem tudunk. Nem tehetünk mást, minthogy legalább jelképesen megemeljük emlékük előtt kalapunkat.

 

2006/08/10

 
 

szerző: Dr. Bonta János

vélemény írásához jelentkezzen be »