A francia csavar – 65 éve épült fel Magyarország első valóban panel lakóépülete

Mi köze Le Havre-nak, Strasbourgnak, Moszkvának és a Kelenföldi lakótelepnek egymáshoz? Végh Árpád az első hazai panelház megépültének 65. évfordulója alkalmából járja körül a házgyári lakóépület-építés történetét, a technológia eredetét, magyarországi alakulását.

Szocreál-e a panel?!
A magyarországi panelházakat és úgy általában a házgyári módszerekkel épült lakóépületeket a köznyelv ma is még sokszor "szocreálként" írja le, teljesen tévesen. Hiszen a szocreál a sztálini idők ideológiával teljesen átitatott ún. kirakat építészete volt, amely Sztálin 1953-as halála után 1955-re a keleti blokk országaiban előbb "lecsendesedett", majd helyét végérvényesen a modern építészet vette át, az ún. nemzetközi stílus, illeszkedve a világméretű trendekhez. Ennek egyik meghatározó pillanata volt a vezér halála után kialakult hatalmi harcokból végül győztesen kikerült Hruscsov egyik beszéde, melyet 1955-ben mondott el a moszkvai építészek kongresszusán. Elítélte az addigi sztálinista építészetet, és a birodalom, illetve csatlós államai számára hangulatjavításként és a nagymértékű lakhatási válság csökkentése érdekében szabad kezet engedett a lakóépületek teljes mértékű előre gyártásának. Ennek főként nem ideológiai, hanem praktikus okai voltak, hiszen rövid idő alatt ilyen nagy mennyiségben csak házgyári technológiával lehet lakást felépíteni. Az SZKP Központi Bizottsága a sztálini terror után belátta, hogy az életszínvonal-emelés a birodalom fennmaradásának kulcskérdése, ezt erősítették az 1956-os magyar események is.

A panelház mint épülettípus születése
Érdekes paradoxon, hogy a házgyári lakóépület-építés gondolata elsősorban nem szocialista táborból származik, a háború után jelentkező nagymértékű lakhatási válság esetében Nagy-Britanniától Franciaországon és az NSZK-n át a skandináv országokig bezárólag ebben a módszerben látták a kérdés megoldását.

Az épületek előregyártásának gondolata már a múlt század 20-as éveinek második felében megjelenik, pl. a Walter Gropius és a Bauhaus növendékei által tervezett Dessau Törteni városrészben, ahol a különböző épületelemeket helyszíni előregyártással készítették, illetve "szerelt" épületekkel is kísérleteztek.[1]

Azonban az épületek házgyári előregyártási módszerének tömeges elterjedését egy francia építésznek, Raymond Camus-nak köszönhetjük. A Lycée du Havre-i tanulmányai után Raymond Camus az Ecole Centrale des Arts et Manufactures-ban tanult, ahol 1933-ban végzett. Szakmai élete apja cégében kezdődött, a cég az első világháború után városi stadiont, uszodát és számos lakóházat épített Le Havre-ban, amely később Camus munkásságának fontos helyszíne lett. 1938-tól 1942-ig a Citroën gyárak mérnöke volt, Pierre Boulanger (a Citroën ügyvezető igazgatója) megbízásából a munkások lakhatási problémáira keresett megoldást. 1942-ben csatlakozott a Bancel & Choiset közmunkavállalathoz, ahol komoly tapasztalatokat szerzett. Ezután felmérte azt a "szakadékot", amely elválasztotta az autóipart az építőipartól, és ettől kezdve azt fontolgatta, hogy "az ipari gyártás elveit az épületek építéséhez kell igazítani, vagy más szóval olyan házakat készíteni, mint az autók"[2]. Lényegében a Ford módszer szerint a futószalag-gyártás építőipari meghonosításán dolgozott.

Gyors megoldás kell a háborús újjáépítéshez
A második világháborút követően a francia építőipar példátlan átalakuláson ment keresztül. Az újjáépítéssel, majd a nagy lakóparkok tömeges építésével kapcsolatos óriási igények lehetőséget adtak az ágazat modernizálására. Camus 1948 júniusában benyújtotta a "Procédé de construction" ("Építési folyamat") című szabadalmát, amely forradalmasította az épületek tervezését. Három kulcsfontosságú előnyt emel ki a feltaláló: az összeszerelési kötések mennyiségének minimálisra csökkentése az elemek nagy méretének köszönhetően, az általában előre megépített váz gazdaságossága, valamint a teljes gyári gyártás, amely az összes kapcsolódó elem beépítéséig garantálja a nagyfokú pontosságú kivitelezést. Alig egy évvel a szabadalmi bejelentés benyújtása után a Camus-eljárás ideiglenes jóváhagyást kapott az Újjáépítési és Várostervezési Minisztériumtól (MRU) az 1949. június 22-i 319. sz. határozattal. Ezzel Camus létrehozta a Raymond Camus & Cie építőipari vállalatot. Az első kísérleti projektet ugyanabban az évben indították el Le Havre második világháborúban súlyosan megsérült városának rekonstrukciója során.

Az első lakóépület, amely az általa szabadalmaztatott technológiával épült, a Perrey kerület N17-es blokkjában található, az építkezést a Le Havre-i építészre, Henri Loisel mérnökre bízták. A Camus-eljárást ezt követően 1951-ben Strasbourgban egy 800 lakásos lakótelep építésére használták, majd Saint-Germain-en-Laye-ben egy 263 lakásos lakótelep épült, mely a Szövetséges Erők Európai Főparancsnoksága (SHAPE) katonáinak és családjainak elhelyezésére szolgált. Hét hónappal később a "Shape-Village" projekt teljesen befejeződött: Eisenhower tábornok, aki ekkor a SHAPE főparancsnoka volt, ellátogatott a helyszínre, és miközben erőteljesen megrázta Camus kezét, kifejtette, hogy "az Egyesült Államokban nem tudtuk volna jobban vagy gyorsabban csinálni."[3] 1952-ben több gyárat nyitottak Franciaországban: Douaiban, Forbachban, Montessonban, Réunionban, amelyek a Camus-eljárást alkalmazták, és ezek naponta húsz lakás előállítására voltak képesek, olykor akár óránként egy lakást is elérő ütemben.

A Camus-rendszert eközben több tucat ország átvette, köztük: Nyugat-Németország, Algéria, Ausztria, Belgium, Spanyolország. Külön kiemelendő a Szovjetunió, mely miután megvásárolta a franciáktól az első panelgyártósort (házgyárat), licenc alapján kezdte meg a betonelemek tömeggyártását, amelyet aztán Vitalij Lagutenko szovjet mérnök dolgozott át a helyi adottságokhoz. Az eredmény a K-7 jelű szovjet ötemeletes épületsorozat volt. Ez az átdolgozás azért érdekes, mert később ennek a 10 emeletes változata jutott el Magyarországra mint első szovjet háztípus. A Hruscsov-kormány által kitűzött cél szerint évente kétmillió lakás gyártása volt az elvárás. 300 gyárban gyártották az épületek elemeit a Camus-licenc alapján, ezeket nevezzük ma hétköznapi nyelven "Hruscsovkáknak".[4]

A kádári konszolidáció céljainak ezek az építészeti törekvések éppen kapóra jöttek, hiszen a rendszer így – az addig uralkodó szocreállal, vagyis a Rákosi éra kulturális irányzatával szemben – egy emberarcú, életminőséget javító rendszer képében tudta magát feltüntetni.

Hazánkban a lakóépületek előregyártásának kísérletei 1955-ben meg is indultak, Budapesten épült fel két ilyen kísérleti épület a Gubacsi lakótelepen és a Fogarasi úton. A Fogarasi úti épület ugyan még nem szobafal nagyságú elemekből épült és helyszíni előregyártással készült, mégis nagyfokú hasonlóságot mutat a már korábban említett, 1951-ben a Le Havre-i N17-es blokkban felépült Camus-féle első épülettel.

A panelos, vagyis szobafal nagyságú előregyártott elemekből épített lakóház-építkezés kezdetét 1959-60-ra tesszük. A Dr. Weiner Tibor dunaújvárosi főépítész által kezdeményezett első, valóban nagypanelos szerelt épület az 1960 januárjában átadott FE1 jelű kohóhabsalak betonelemes, 4 lakószintes épület lett. Weiner munkatársa pedig az akkor az egyetemről frissen kikerült kezdő építész, Balla József volt.

A panelházak építése a camus-i elvek szerint, de hazai fejlesztésű gyártósórokon elsőként a Pécsi Panelüzemben indult meg 1962-ben a PÉCSITERV, elsősorban Tillai Ernő által kidolgozott tervek szerint, majd a Dunaújvárosi Házgyárban 1963-tól induló Dunaújvárosi Tervezőiroda Weiner és Balla által kidolgozott tervei alapján. Azonban kapacitásukat tekintve ezek még kis üzemek az első valódi budapesti házgyárhoz képest. A KGST országok rendszere miatt Magyarország államközi szerződést kötött a Szovjetunióval 7 házgyár szovjet licenc és gépsor szerinti felállítására, amelyek alapja természetesen a Camus-rendszer volt.[5]

A szovjet tervek magyarországi adaptálására, majd a házgyárak tervellátásának biztosítására az ÉVM 1961-ben létrehozta a főként a LAKÓTERV-ből kivált Típustervező Intézetet (TTI). Az Intézet egyik első nagy tervezési feladata az "1 millió lakás", a 15 éves lakásépítési terv megvalósítása érdekében a Budafoki Kísérleti Lakótelep építkezése volt, ahol ki akarták próbálni, mely építési rendszerek alkalmasak a program megvalósításához. A lakótelep tervezése 1963-tól Tenke Tibor vezetésével indult:

Érdekes adalék, hogy a kísérleti lakótelep ún. üzemeltetett lakásaiban volt jó darabig az utolsó társadalmi kísérlet arra, hogy az uralkodó hagyományos családmodellen alapúló társadalomszervezést felbontsák és a modern új ember szolgálatába állított lakásban felszabadítsák a klasszikus női-férfi szerepeken alapuló háztartást. Ezen a lakótelepen próbálták ki, hogyan építhető fel a megvásárolt házgyár elemeiből "az S jelű épület, a kelenföldi szovjet házgyár prototípusa. A munkások itt tanulták meg a ház összeszerelését, teljes falakat kitevő panelekkel építenek – az építőipar közeljövőjét látja itt a szemlélődő, a házszerelő ipar első lépcsőit, mikor az építés gépekkel, az időjárástól gyakorlatilag 80 százalékban függetlenül folyik."[7]

Camus Budapesten
Az első nagyarányú, valóban házgyári elemekből épült panel lakótelep az I. számú Budapesti Házépítő Kombinát (BHK) (szovjet típusú) elemeiből 1964-től felépített Kelenföldi lakótelep volt. A lakótelep részletes rendezési tervét – a BUVÁTI házi tervpályázatán I. díjat nyert pályamunkájuk alapján – Kiss Albert és Kovács Balázs készítette 1963-ban. A terv hét-nyolcezer lakás építését irányozta elő mintegy 30 000 lakossal. Bár akkor még nem hoztak döntést arról, hogy Kelenföldön az importált szovjet házgyár termékeit (amely eredetileg a francia Camus-rendszer licencével dolgozott) kell felhasználni, a várostervezők eleve nagyüzemi építési módszerekkel számoltak, és három háztípust állapítottak meg.

A lakótelep első felépített típusa az L110 jelű 10 lakószintes sávház volt, amely egy az egyben emelte át a szovjet típustervet. Ezt igazolják a Dokumentációs Központ TTI gyűjteményében található, e típushoz tartozó cirill betűs tervek, melyek magyar adaptálója Csordás Tibor volt. Az épületek hat háromfogatú szekcióból állnak: az A szekcióban két kétszobás és egy háromszobás lakással, a B szekcióban két háromszobás és egy másfél szobás lakással. Az átlagos lakás-alapterület 53,5 m2. Mindegyik lakáshoz beépített szekrény, beépített konyha és belső fekvésű, mesterséges szellőzésű fürdőszoba tartozik. Az amúgy nem rossz alaprajzú lakások belmagassága mindössze 2,54 m, ez rendkívül nyomott belső teret ad (bár kétségtelenül arányos a helyiségek kis méretével). Az épületről maga a tervező, Csordás Tibor így nyilatkozik:

Ahogyan az már az óbudai és a budafoki kísérletnél is kiderült, ezekbe az új típusú lakásokba az akkoriban használt hagyományos bútorok egyszerűen nem fértek be, ezért rendezték 1959-ben az Országos Lakásbútor Tervpályázatot, melynek célja olyan korszerű és funkcionális kisbútorok tervezése volt, amelyek jól használhatóak ezen lakásokban. Egy hasonló kísérlet történt az 1962-es Budapesti Ipari Vásáron is, ahol az É.M. pavilonjában 1:1-es arányú lakószobákat rendeztek be a Kelenföldi lakótelep L110 jelű sávházának lakásaiból, amelyet a Dokumentációs Központ Filmtárának alábbi videójában is láthatunk. A nagyközönség helyes lakberendezéssel kapcsolatos tájékoztatására készült egy vidám hangulatú oktató-/propagandafilm is 1968-ban. A film egyik szakértője maga Csordás Tibor volt, a belsőépítész pedig Kemény Zoltán. A szerkezeti rendszer alaprajzi feloldását célozta a helyiségek fokozott kapcsolása (a szobák közötti kétszárnyú ajtók, szoba-konyha ajtókapcsolata stb.). A lakások kényelmét beépített ruhásszekrényekkel, lomszekrényekkel, beépített konyhaberendezéssel, a konyhák gépi szellőztetésével és a lakószinteken elhelyezett kis szárítófülkékkel igyekeztek növelni.

A kelenföldit követte az Óbudai lakótelep. A 70-es évekre már három házgyár működött Budapesten, illetve a legtöbb megyeszékhelyen is működött egy-egy a 15 éves lakásépítési program sikeres megvalósításáért. 1970-re pedig már meg is fogalmazódnak az első kritikák ezzel az építési móddal szemben. Finta József a Magyar Építőművészet 1971/6. számában megjelent kritikájának végén ki is fejti:

Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a lakótelepek beépítésének egyhangúságát sokszor az a kényszer szülte, hogy a toronydaruk számára felépített sínpályát minél kevesebbszer kelljen arrébb költöztetni, ennek jeleit láthatjuk a Kispesti vagy a Havanna lakótelepen. Azonban az tény, hogy a 60-as években egy lakótelepi összkomfortos lakás mind a vidékről, mind a szobakonyhás gangos lakásból érkezők számára a társadalmi mobilitás egy lépcsőfoka volt, és olyan komfortszintet biztosított, ami az akkori magyar társadalomban majdhogynem kiváltságnak minősült. Az ezekben a lakásokban való életet az új lakóknak valóban tanulniuk kellett, a Dokumentációs Központ Filmtárában megtekinthető ilyen oktató-nevelő szándékú "Lakáshasználati propagandafilm".

A sematikus városkép feloldásának kísérlete, Újpalota
Budapest első, szinte teljesen zöldmezős lakótelep-beruházása a mai Újpalotai lakótelep volt 1969-től. A telep beépítésénél Tenke Tibor és csapata a TTI-ben a fenti egyhangúságot igyekezett oldani, ehhez egy francia mintához nyúltak. A telep egy újszerű városrendezési terv alapján épült, amelynek fontos célkitűzése volt többek között, hogy lehetővé tegye a lakók számára a közterek és utcák birtokbavételét. A tervezőkre nagy hatással volt a George Candilis által tervezett francia városrész, a toulouse-i Le Mirail, amellyel sok hasonlóságot mutat az újpalotai negyed. Újpalotánál még csak a beépítés módjával próbálták a városiasságot visszacsempészni ebbe a merev struktúrába, azonban az épületek jelentős része továbbra is nagyrészt a sematikus sáv és pontház típustervek sorolása volt a főútvonalak mentén.

Érdekesség, hogy a házgyári építkezés és azon belül a lakáshasználat újragondolása kapcsán született meg a magyar rendszerelvű tervezés a Házgyári Konyhaprogramon keresztül.

A programot három fiatal tervező, Borz Kováts Sándor, Soltész György és Pohárnok Mihály 1972 decemberében kutatással indította, majd 1973-ban már helyszíni felméréseket készítettek az Újpalotai lakótelepi lakásokba becsöngetve. "Pohárnokékat elsősorban a termelés és a tervezés színvonalának emelése hajtotta, amely nem összekeverendő azzal, hogy csupán esztétikus tárgyak tervezésére adták volna a fejüket. Korántsem. Ők egy jól működő rendszerré szerették volna alakítani a konyhát, ahol tér, tárgy és ember (mint sajátos fogaskerekek) olajozottan működnek együtt. A rendszer bizonyos adottságain (térelrendezés, beépített bútorok pozíciója és mérete), bármennyire is szerettek volna, nem tudtak változtatni. A cél tehát az volt, hogy olyan tárgyakkal töltsék meg a konyhát, amelyek megkönnyítik a lakók dolgát. De, hogy kik is a lakók, mi is pontosan az ő dolguk, arra nekik is meg kellett keresniük a választ."[11] A program végső összegzésére és eredményeinek bemutatására az 1975-ös Budapesti Nemzetközi Vásáron került sor, amelyet a következő Filmhíradórészlet ismertet.

A tulipán vita
A házgyári lakóépületek sematikusságának legélesebb kritikája nem is Budapesten, hanem a PÉCSITERV Pécs Csoport fiatal építészei által fogalmazódott meg legélesebben. 1973-ban a Paksi Atomerőmű dolgozói számára építendő lakótelep típusépületeinek átdolgozására kérték fel a Csete György vezette fiatal csoportot. Az átdolgozás menetét jól szemlélteti a program ismertetője. Kritikai válaszuk eredményeképpen megszületett a korszak egyik legnagyobb építészeti vitája, az ún. "Tulipán vita"’. A vita 1975-ben az Élet és Irodalom hasábjain indult a korszak építészetpolitikai kulcsfigurájának, Major Máténak a vitaindító "Nagypanel és tulipán" című cikkével. A vita mélyebb elemzésére e tanulmány keretei most nem adnak lehetőséget, de a házgyári épületek szempontjából élesen rávilágított arra a problémára, hogy 1975-re az addigi technokrata lakótelep-építészet fenntarthatatlanná vált. Talán Molnár Péter a Kortárs folyóiratban 1967-ben lefolytatott másik építészeti vitában kifejtett véleményével írhatjuk le a problémát:

A létező szocializmus lakhatási kérdése a mai diskurzusban gyakran csak a lakáskérdésre, a lakásgondra korlátozódik, arra, hogy milyen alaprajzú, milyen felszereltségű lakásokat milyen minőségben építettek. György Péter szerint ennek oka az, hogy "[...] a Kádár-rendszer stabilizálódásának megfelelő mértékben fogadta el és hirdette a magánélet nyugalmát, ami persze nem azt jelentette, hogy lemondott volna az új ember neveléséről, mindössze azt, hogy megváltoztatta a küzdelem kereteit és módját. A magánélet tudomásulvétele, emancipációja a gyakorlatban azt jelentette, hogy a folyamatos ideológiai offenzíva [ti. a Rákosi-korszak – a szerző] után az államszocializmus hosszú évtizedek óta nem ismert látszatautonómiával jutalmazta meg az állampolgárok millióit, akik ettől szabadabbak ugyan nem, de némiképp felszabadultak lettek."[13] Pedig ha komolyan vesszük a "szocialista város" tartalmat, akkor nemcsak a városban épített lakások (a privát terek), hanem a város (a városépítészeti alkotás) egészét kell értenünk "szocialista lakhatás" alatt. Hiszen miközben egy valódi szocialista városban a lakásnak csupán a pihenést kell szolgálnia, addig a munkás a munkában és a szabadidejében (ti. a munkahelyén, illetve a városi köztereken és közösségi terekben) egyaránt kollektíven létezik, cselekszik, a kollektív tudat az individuum elé helyeződik. Ebből következik, hogy egy valódi szocialista város legfontosabb terei nem a lakások, ahova visszahúzódhat, bezárkózhat és végül "elidegenedhet" az "új ember", hanem azok a helyek, ahol a városlakók együtt, kollektíven cselekedhetnek. De paradox módon a rendszer persze azt is belátta, hogy az ilyen kollektív cselekvés csak veszélyt jelenthet a létezésére. A kádári államberendezkedés tanult 1956 hibáiból és az ahhoz vezető útból.

A külön út: Az Óbudai Kísérleti Lakótelep
Érdemes még a házgyári építési módok elterjedése előtti egyik utolsó nagy kísérletről, az 1958-as Óbudai Kísérleti Lakótelepről szót ejteni,[14] amelyre ma nemcsak jelképesen, hanem a valóságban is árnyékot vet a későbbi korok házgyári lakótelep-építészete. Remekül példázza, hogyan lehetetlenült el az autonóm építészet a technokrata termelésközpontú házgyártás mellett, melynek során a házak tervei az építészeti ideát megvalósító intézetek helyett merev struktúrájú "tervgyárakban", maguk az épületek pedig "házgyárakban" készültek. Ezt a kilátástalanságot, mely a vita idejében a rendszer megváltoztathatatlanságába beletörődő magyar értelmiséget is áthatja, talán nem lehetne jobb képpel leírni, mint Tarr Béla 1982-es Panelkapcsolat című filmjének záró jelenetével. Az egymástól szinte már teljesen elidegenedett házaspár (Pogány Judit és Koltai Róbert) egy teherautó platóján zötyög hazafelé a vágy tárgyával, egy Energomat automata mosógéppel, amely jelképe a beletörődésnek, és annak, hogy már nem is akarnak változtatni a saját helyzetükön.

Milyen is egy panel lakótelep?
Ahogy a tanulmány elején említettem, a házgyári építkezés a Keleti Blokk országaiban a lakhatási kérdés megoldására alkalmazott módszer volt. Azonban véleményem szerint ettől még alapvetően nem volt szocialista, a legtöbb lakótelepünk esetén a telepek közösségi funkcióinak megépítésére legtöbbször nem volt már erőforrás, így végül valóban az atomizált és elidegenedett társadalom élettere lett. A problémát talán Keller Márkus írta le a legjobban: "Mennyiben nevezhetjük szocialistának a hosszú ötvenes évek válaszát a lakáskérdésre? Annyiban bizonyosan, hogy egy olyan társadalmi rendszerben született, amely önmagát szocialistának tartotta. (…) Ha azonban túllépünk azon a meglehetősen elterjedt, de ennek ellenére mégiscsak hiányérzetet keltő szemléleten, hogy szocialista az, ami a szocializmus alatt született, jogosan támadnak kételyeink a lakáskérdésre adott válasz minősítését illetően."[15] Ő az ötvenes évekről ír, bár véleményem szerint ez igaz a 60-as, 70-es évek lakhatási kérdéseinek válaszaira úgyszintén. A házgyári vagy panel lakótelepek a nagyobb városokban máig meghatározóak, hiszen Magyarország teljes lakosságára vetítve 18% lakik jelenleg is ilyen épületekben.

Az épületek üzemi előregyártásának kérdése az elmúlt öt évben ismét napirendre került. A különböző építőipari cégek termékpalettáján újból megjelentek a szinte teljesen előregyártott köz- és lakóépületek elemei. Ennek oka, hogy a nagy precizitású betonelemek gyártása üzemi körülmények között – szemben a helyszíni zsalutáblás kivitelezéssel – sokkal könnyebben és gyorsabban megvalósítható. Ez a XXI. századi követelményeknek messzemenőkig megfelel, különös tekintettel a hő- és hangszigetelésre. A technológia mondhatnánk reneszánszát éli.

Végh Árpád
a szerző az Építésügyi Dokumentációs és Információs Központ építészettörténésze

[1] bauhausbücher 12 szerk. Walter Gropius, L. Moholy-Nagy - Walter Gropius Bauhaus Bauten Dessau, 1928, Albert Langen Verlag Mönchen 152-200 pp.

[2] "Raymond Camus et l’avènement de la préfabrication lourde en France : vers un nouveau paradigme structurel", Centraliens n° 625, Avril-mai 2013, pp 57-62.

[3] u. a.

[4]AFCG Le Pape de la préfabrication lourde https://www.afgc.asso.fr/history-heritage/camus-raymond-2/ (utolsó letöltés 2025.03.26.)

[5]Katona József: Építésiparosítás Műszaki Tervezés Tipizálás, (1969) Budapest: Típustervező Intézet 50-51 old.

[6] Gárdonyi Jenő, Budafokon új 500 lakásos kísérleti lakótelep épül Magyar Nemzet, 1962 (18. évf.) 216. sz. 3. pp.

[7] Szabolcsi Gábor, A XXI. kerület (5. évf) Budapest, 1967 11. sz. 39. pp.

[8] Csordás Tibor, Tíz lakószintes paneles lakóház típusterve Magyar Építőipar (13. évf.) 1964 11. sz. 621 pp.

[9] Finta József Toronyházak a Kelenföldi lakótelepen, Budapest Magyar Építőművészet 1971 (20. évf.) 6. sz. 34. pp.

[10]Mayer Kitti & Novák Piroska - Tárgyfétis EXTRA | Házgyári konyhaprogram 2021 https://hypeandhyper.com/targyfetis-extra-hazgyari-konyhaprogram/ (utolsó letöltés 2025.03.04.)

[11] u.a.

[12] Molnár Péter, "Dunaújváros építészeti problémái. Hozzászólások Szíj Rezső cikkéhez", Kortárs 11, 5. sz, (1967): 793. pp.

[13] György Péter, A hatalom képzelete (Budapest: Magvető kiadó, 2014), 147.

[14] Branczik Márta és Keller Márkus, Korszerű lakás 1960. Az óbudai kísérlet (Terc Budapest 2011), 60–72.

[15] Keller Márkus, Szocialista lakhatás? A lakáskérdés az 1950-es években Magyarországon (Budapest: Országos Széchenyi Könyvtár – L’Harmattan Kiadó, 2017), 225. pp.

Szerk.: Hulesch Máté