Az Untitled_02 csapat megvételt nyert pályaműve a Magyar Építészeti Központ és Múzeum pályázatán

A 2021-es MÉM-MDK pályázat eredménytelenül zárult ugyan, az akkor Untitled_01 néven összeállt, fiatal építészcsapat tervét mégis díjazásban részesítette az akkori bíráló bizottság. A csapat némileg átalakulva, Untitled_02 néven az új Magyar Építészeti Központ és Múzeum pályázaton is jól szerepelt, pályaművüket megvételben részesítette a bizottság, bírálatukban kiemelve a pályaműből sugárzó autonóm tervezői magatartást.

TERVEZÉSI ALAPGONDOLAT

Századfordulós villák, hatalmas platánok és vadgesztenyefák, derékszögre szerkesztett széles utcák, a Városliget ideszűrődő hangjai – jó helyen járunk? Drámai a pillanat, egyszer csak felsejlik valami a házak és a fák között. Valami új, valami más, mégis, mintha mindig is itt állt volna.  Ez lesz az, megérkeztünk!

Építészet mint kiállítás

Műfaji sajátosság, hogy egy építészeti tárlat nem a kiállítóterekben kezdődik és nem is ott ér véget.  Annak szerves része a kiállítást befogadó épület, illetve szűkebb vagy tágabb környezete. Szükségszerű tehát, hogy a Magyar Építészeti Központ és Múzeum egy önreprezentációs alkotás legyen: egy összetett kulturális intézmény, melynek legfőbb feladata a magyar építészet kommunikációja. Ebben a kommunikációban elengedhetetlen szerepe van az új főépületnek, mely amellett, hogy integrálja az intézmény összetett téri programját a helyszín gazdag történeti-kulturális adottságaiba, a magyar építészet arcaként és a Központ szíveként is funkcionál.

Nemzet és építészet

Jelen tervpályázat talán váratlan hozadéka a magyar építészet megfogalmazásán való alapvető gondolkodás, vagyis a kollektív önazonosságunk tisztázása. Hatalmas érték már önmagában az a diszkusszió, ami a pályázók, a kiíró, a zsűritagok vagy éppen az érdeklődők között a pályázat kapcsán nemzetünk építészetéről zajlik. Tulajdonképpen ez is bizonyítja, hogy nagyon is szükség van Magyar Építészeti Központra és Múzeumra, ahol ezt a gondolkodást intézményesített keretek között folytatni lehet.

A rendkívül gazdag, nagymúltú, heterogén és polarizált magyar építészetnek számtalan olvasata van. Számunkra kapaszkodót jelent, hogy a tervpályázat egy olyan intézményt kíván definiálni, mely a teljes magyar építészet otthonául szolgál és a teljes magyar építészetet reprezentálni kívánja – Ybltől Kósig, Lajtától Tomayig, a tornácos parasztháztól a Domus Áruházig, vagy éppen a Lepkeháztól a Feltámadás Templomáig.

Építészetünk és nemzeti identitásunk szorosan összefüggő fogalmak, melyeknek kétségtelenül egyik alappillére, hogy félúton vagyunk Kelet és Nyugat között. Történelemírásunk előszeretettel aposztrofálja teherként e szerepet (kereszténység védőbástyája, kompország, fridzsiderszocializmus), így talán nem meglepő, hogy különleges helyzetünk előnyeiről hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Pedig Csaplovics János néprajzkutató már 1822-ben megírta, „Magyarország Európa kicsinyben". És valóban, építészetünk egyszerre domesztikálja a külföldről jövő trendeket és táplálkozik hazai eszmékből, így esszenciája épp, hogy sokszínűségében keresendő. Gazdagságát félszavakkal, egyszerű formákkal, anyagokkal, stílusokkal leírni nem lehet, cserébe óriási élmény benne elmerülni és rétegeit felfejteni.

Hazánk műépítészetével egyformán jelentős tradicionális népi építészetünk, melynek őszintesége, mértékletessége és önazonossága szolgálhat példaként számunkra. Az építész-nélküli építészet szükségszerűen abból építkezik, ami lokálisan elérhető, építőanyagokat tektonikusan, helyesen, anyagtulajdonságainak megfelelően használ, méretében gazdaságos, arányos, hosszútávon üzemeltethető, megjelenésében őszinte, tiszta és díszítést csak részleteiben és kiemelt helyen alkalmaz, mely használhatóságot semmi esetben sem akadályoz.

Sokszínű műépítészetünk és őszinte népi építészetünk egyértelmű iránymutatása, hogy a Magyar Építészeti Központ és Múzeum épületének mentesnek kell lennie a dogmatikus szélsőségektől, a sztárépítészet nagyívű gesztusaitól, vagy éppen a tiszavirág életű divatos részletektől. Helyette a harmonikus egyensúlyt kell keresnünk, mely az arányosságon, a frappáns és funkcionális téralkotáson és a gazdaságos üzemeltetésen alapszik. A főépület kommunikációs szerepe miatt kiemelten fontos a megjegyezhető és jellegzetes karakter, mely azonban nem öncélú formáláson alapszik, üresen kongó gipszkarton búvótereket és berendezhetetlen alaprajzokat előidézve, hanem célszerű és őszinte tömegalkotás valódi eredménye, mindez fenntartható anyaghasználattal és strukturális renddel.

TERÜLETALAKÍTÁSI, ELHELYEZÉSI ÉS ÉPÍTÉSZETI KONCEPCIÓ

X, Y és Z tengely

Az új főépület feladata – az intézményhez méltó karakter megfogalmazásán túl – az összetett program integrációja a helyszín gazdag történeti-kulturális adottságaiba. Szükséges tehát, hogy az épület a teljes területet megfelelő léptékében tagolja, a kertrészeket differenciálja és a meglévő épületállományt értelmezhetővé tegye. Tervünk funkcionális és tömegalakítási koncepciója két koordinátarendszer – egy alaprajzi és egy metszeti – szisztematikus összefonásának eredménye.

Alaprajzi értelemben a ház belülről kifelé építkezik, központi eleme az egész intézmény szíve, a főbejárat és az előcsarnok, mely saroktelekhez illően mind a Városligeti fasorról, mind a Bajza utcáról egyenrangúan megközelíthető. Szimbolikus döntés, hogy a főbejárat melletti átriumban egy meglévő, sudár, magastörzsű vadgesztenyefa megtartásával számolunk. Analógiájában az előcsarnok a kert szerves része, így szabadon megközelíthető, átjárható, az épületegyüttes origójaként kiemelt találkozási pont, egyben elosztótér: a kiállítóterek, a rendezvénytér, a Space Box, a kávézó, a WC-k, a ruhatárak mind innen érhetők el. E magas términőségű helyiség elképzeléseink szerint egy folyton nyüzsgő, élettel teli, hívogató tér, bevonzó hatását a rendszeresen megújuló múzeumi bolt design termékei, illetve az információs pultként is működő jegypénztár segíti.

Az előcsarnokra három tömb fűződik fel, melyekhez egy-egy „tornác" tartozik – utalva gazdag népi hagyományainkra, a kint és a bent közötti állapot ösztönösen jóleső érzésére. A pavilonos szerkesztésnek köszönhetően a főbb funkciókat könnyű szétválasztani, ami kétségtelen üzemeltetési és biztonságtechnikai előnyöket eredményez. Az épület nem csak önmagát, hanem a teljes területet is tagolja, különböző minőségű és használatú kertrészeket eredményezve, melyek léptéke befogadhatóvá és könnyedén belakhatóvá válik.

A főépület vertikális, metszeti felépítését a Herczel szanatórium adottságai határozták meg, hiszen alapvetésünk, hogy az intézmény funkcionális működésében elengedhetetlen e két épület koherens szimbiózisa. Mindkét épületben a földszint a nyitás és a találkozás zónája, az emelet pedig az elmélyülés és elcsendesülés tere. Az állandó kiállítótér – kiírói szándékkal egyetértésben – tervünkben is az egykori szanatórium felső 2-3 szintjét foglalja el. Ez szükségszerűvé teszi, hogy a főépület és a Herczel csatlakozása az 1. emeleten történjen, ami tervünkben egy híd révén kivitelezhető. Az ideiglenes kiállítótér a főépület felső szintjén való elhelyezése – mindamellett, hogy jegyértékesítési szempontból is előnyös – a két épület funkcionális és elvi párbeszédjére is utal. A szanatórium nemcsak téri, hanem a konkrét magassági értékek meghatározásában is szerepet játszott: mindkét épület első emelete azonos szinten található, ezzel kijelölve a főépület földszintjének 6,5 m-es szintmagasságát.

KAPCSOLÓDÁS A VÁROSI SZÖVETHEZ

Látni és látszani

A beépítés adottsága, hogy bár a főépület mind a Városligeti fasorról, mind a Bajza utcáról egyenrangúan megközelíthető, homlokzati nézete vizuálisan – a meglévő értékes fák és a szanatóriumépületek takarása miatt – elsősorban a Bajza utca felől meghatározó. Így ez a nézőpont kiemelt jelentőséggel bír, az épület karakterében, az intézmény kommunikációjában fontos szerepet játszik.

A budapesti építészeti közéletben jelenleg is megtalálható két központ, melyek rendszeres előadásaikkal, kiállításaikkal állandó és üde színfoltját képezik az erre nyitott szakmai közegnek és az érdeklődőknek. A FUGA és a KÉK élő kapocs építészek és építészek, illetve építészek és nem-építészek között. Elképzeléseink szerint, a Magyar Építészeti Központ és Múzeum rendezvényterme egy hasonlóan pezsgő, életteli, folyton változó tér lesz, ahová érdemes munka után ellátogatni, pogácsát és bort fogyasztani, megbeszélni a rég látott ismerősökkel az aktualitásokat, új kapcsolatokat építeni és persze elmerülni az előadás mondandójában. A FUGA és a KÉK meghatározó, identitásképző jellemzője, hogy mindketten belvárosi pozícióban találhatók, nagy, kirakatszerű üvegfelülettel csatlakoznak az utcához, szoros szinergiában léteznek környezetükkel. Ha esemény van, azt a járókelők is tudják, a bátrabbak be is néznek, a többiek meg csak ábrándozhatnak, hogy milyen jó dolguk lehet az építészeknek.

Tervünkben a rendezvényterem továbbírja a FUGA és a KÉK hagyományát, nagy üvegfelületével a terület legexponáltabb pozíciójába került, így a bentről kiszűrődő fény vizuális összeköttetést biztosít intézmény és környezete között. Mindemellett üzemeltetés szempontjából is előnyös, hogy a rendezvényterem teljes egészében leválasztható, külön bérbeadható, az intézmény nyitvatartási idejétől függetlenül működtethető.

Szintén városépítészeti döntés a főépület homogén vöröses-terrakotta árnyalatú, vakolattól eltérő felületképzése. A Városligeti fasorra – így a két szanatórium épületre is – alapvetően a világos tónusú vakolatarchitektúra a jellemző. Az égetett kerámia különböző árnyalataiban pompázó főépület hátsókerti pozíciója ellenére megragadja a járókerlő figyelmét, egyúttal hirdeti annak múzeumi közfunkcióját.

ÉPÍTÉSZETI FORMÁLÁS, ANYAGHASZNÁLAT, MŰSZAKI IGÉNYSZINT

Egymásra rakódó rétegek

A tradicionális magyar építészet anyagokhoz való hozzáállása rendkívül logikus, tektonikus, természetes és fenntartható. Tervünk erre az analógiára épít: Magyarországon, jelen korunkban elérhető anyagokat alkalmazunk, tulajdonságaiknak megfelelő szerepben, kerülve az épületszerkezeti csapdákat és a tartószerkezeti irrealitásokat. Így az épületen minden az, aminek látszik, a fal fal, a födém födém, a tető pedig tető. Az archetipikus elemek használata segíti az épület megértését, könnyíti a megismerését, egyúttal a valóban „házszerű ház" üzenete jól illeszthető az intézmény kommunikációjába. Az épület felépítése – tehát az előzőek szerint a megjelenése is – maga az építészet, azon belül is a magyar építészet kiáltványa.

Falak és pillérek

A monolit vasbeton szerkezetű pincére három tömb támaszkodik, melynek falai és pillérei téglából épülnek. A kisméretű kerámiaelemek egymásra rakódása az építés analógiájával bír.  A földszinti fal az épület első közvetlen kapcsolódása a látogatóhoz, kültéren, köztes téren és beltéren egyaránt. Így azon túl, hogy időtállónak és ellenállónak, barátságosnak és könnyedén befogadhatónak is kell lennie. A tégla míves kialakítása, finom, geometrikus ornamentikája közismert magyar építészeti sajátosság, a polgárosodó Magyarország gyakran visszatérő eleme. Tervünkben az épület racionális, logikus, szerkesztési rendjét emeljük ki a téglafal fülkés, bélletes kialakításával. A visszafogott strukturálás ritmust és rendet teremt, összefogja a földszintet, egyúttal erős alapot biztosít a felmenő szerkezeteknek.

Födém és párkány

A falakat födém, illetve hozzá tartozó koszorú és párkány zárja. A födém anyaga stabilitása és tehereloszlása miatt monolit vasbeton, mely alulról látszóbeton minőségben jelenik meg, mind a beltérben, mind a fedett nyitott tornácoknál. A födém a homlokzaton párkányként folytatódik, melynek horizontalitását raszterszélességű kerámiaelem hangsúlyoz. A téglafalakkal megegyező színű míves elem kiváló lehetőséget teremt az épület funkciójának hirdetésére, az építészet és társművészetek kapcsolatának bemutatására.

Tető és ornamentika

A párkányon tető ül, méghozzá nem is akármilyen. Hauszmann Alajos és Lechner Ödön évfolyamtársi viszonyával kezdődött barátsága, rivalizálása, ellentétes nézetei és állandó szakmai vitái a „boldog békeidők" magyar építészetének egyik legizgalmasabb témája. A tradicionális Hauszmann és az újító Lechner munkáin a kevés egyezőségek között találjuk a tető míves kialakítását, a Zsolnay kerámiafedés színes, geometrikus ornamentikában való alkalmazását. Az épület ékességeként, koronájaként értelmezett elem gondos kialakítása tekinthető a magyar építészet egyik legjellegzetesebb sajátosságának, mely a kor számos nagyobb városának kiemelt középületein megtalálható.

A Magyar Építészeti Központ és Múzeum főépülete kortárs módon fogalmazza újra unikális hagyományunkat, így a tető egyedi megjelenésére, továbbá a tető és a teljes épület harmonikus, egy nyelvet beszélő egészére kitüntetett figyelmet fordít. A tetőszerkezet fából, CLT, illetve rétegragasztott fatartókkal épül, külső borítása finom ornamentikát rejtő mázas kerámiacserép. A tetőtérben helyet kapó ideiglenes kiállítóterek, illetve a Space Box természetes megvilágítását shed tetők biztosítják, melyek az épület koordinátarendszeréhez képest átlósan, 45 fokban csatlakoznak. E tervezési döntés szimbolikus, a ház mögötti koncepció egyik szemléletes eleme. A megvilágítás a shed tetőknek köszönhetően teljességgel északról érkezik, ami mind kiállítás-technikailag, mind energetikailag a legelőnyösebb megoldás.

A formaképzés karakteres tömegalkotást is jelent, ami ezáltal nem öncélú, hanem praktikus, logikus döntés eredménye. Az átlósan elhelyezett tetőirdalás minden homlokzatról egységes megjelenés képez, így az hangulatában a 20. század eleji pártázatos stílussal is párhuzamba hozható.

[A műleírás teljes terjedelmében megtekinthető a mellékletek között.]

Karlovecz Ádám, Nagy Júlia, Novák-Mester Petra, Suri Bálint