Bátorító példa – Hard Rock Hotel

Az Ó utca és Nagymező utca sarkán álló Hard Rock Hotel nem csak merész külsejével hívja fel magára a figyelmet, építésének története is tanulságokat rejt. A minőségi kivitelezésű épület látványos érv amellett, hogy nem feltétlenül ördögtől való a kortárs építészet markáns megjelenése a történeti városszövetben. Zöldi Anna cikke.

A projekt több mint tíz éve indult, és mintha azóta visszafelé forogna az idő kereke, sokkal konzervatívabb nézetek uralkodnak a 19. századi épületállománnyal kapcsolatban. Gyakorlatilag az a trend kezd kialakulni, hogy a historizáló külső megjelenés szent, hisz ezzel illeszkedik az épület az utcaképbe, belül viszont lehet bármi, amit a mai igények megkívánnak. Az én modernizmuson edződött – ma már lassan anakronisztikusnak tekintett –  kiindulópontom számára nagyon idegen az a felfogás, amelyik a múltat anyagában őrzi akkor is, ha a formát létrehozó mögöttes tartalom – eszme, ízlés, technika – már rég kikopott. A patyomkin-homlokzatok legalizálása azonban immár tény, sőt, követelmény. Annak ellenére is ragaszkodunk hozzájuk, hogy az építés közben szerkezetüktől megfosztott falak megtámasztása sokba kerül. És ha a fal mégis megadóan porrá omlik, hát felépítjük újra a száznál is több éves formát, mai eszközökkel, mai anyagokból. Arra a gyakorlatra, amikor sosem létezett 19. századi tervek épülnek fel levéltári dokumentáció alapján, most nem térnék ki, ez nem ennek a cikknek a témája. Az sokkal inkább, hogy a Nagymező utca sarkán felépült ház üdítő kivétel ebben a folyamatban, a régi-új problematikáját számomra hitelesen dekódolja és jeleníti meg, egyértelmű állásfoglalással. 

Szeretném hinni, hogy ez a projekt ma is megépülhetne, mindenesetre tény, hogy a terveket 2009-ben fogadta el az akkori központi összevont építészeti -és műemléki tervtanács. Az eltelt 12 évben az építtető által kért módosításokat a kerületi tervtanács bírálta el, de a zöld jelzés végig megmaradt. A STÚDIÓ’100 Kft. egy meghívásos ötletpályázaton nyerte el a megbízást szálloda tervezésére a három telek egyesítésével létrejött területen. A szűkös alapterületen a lehetőségek maximalizálását egy keskeny passzázs és egy belső udvar kialakításával érték el. A 139 szoba plusz lakosztályok elhelyezésének koncepciója a menet közben egymást váltó hotelláncok elképzeléseivel is összhangban állt.  A passzázs létesítése az építtető számára fél százalékkal megnövelt szintterületet engedélyezett, építészetileg pedig ez a hasíték adott lehetőséget a régi és új közti dinamikus párbeszédre.

A koncepció világosan megkülönbözteti az együttes három elemét, mely az eredeti terveken még a megvalósultnál finomabb átmenetekkel elegyedett vizuális párbeszédbe. A kétszintes saroképület homlokzatát megtartandónak ítélték, nem kiemelkedő minősége, hanem a Nagymező utca képének folytonossága miatt. Itt is bejött a papírforma, a megtámasztás nélkül maradt falak nem bírták a troli rezgését, így az újjáépítés mellett döntöttek, és bár minden oda került, ahol volt, az avatott szemnek feltűnik, hogy minden túl éles, túl egyenes. Eredetileg hangsúlyozottan egyszínű homlokzatfestést terveztek, aláhúzva ezzel a historizáló homlokzat idézet-jellegét, ám végül az épp illetékes hatóság ragaszkodott a tagozatok eltérő színezéséhez, homlokon lőve ezzel az eredeti gondolatot. Az új épületrész az újjáépített historikus homlokzattól így is markánsan elválik, mind színe, mind az eredeti terveken még homogén felületi struktúrája miatt. A jelenleg látható lyukarchitektúra a megbízói igények változása nyomán született. Az eredetileg tervezett sötét szín pedig a politikai szerencse forgandóságának, illetve az építőipar fogyatékosságának köszönhetően tudott megvalósulni, ugyanis a homlokzatot minőségi hiba miatt újra kellett vakolni, és a közben megváltozott körülmények folytán a tervezők által választott sötét színhez közelebbi árnyalat kerülhetett a homlokzatra.

A harmadik markáns elem az aranyszínű, perforált felépítmény a megtartott historikus homlokzat fölött. A régi és az új itt kerül testközelbe, ennek az épületrésznek a megformálása ad valójában választ a problémára. A tervezők határozottan amellett tették le a voksot, hogy itt emeletráépítés helyett egy egységes, kortárs tömeg jelenjen meg, amely szellemében az eklektikus bérházak sarokfelépítményeinek rokona, megjelenésében azonban félreérthetetlenül mai. Az eredeti terveken a ráépítés mögött közösségi terek kaptak helyet, körülöttük a 2009-es tervekben pikkelyszerű, kerámia lapok és pontszerű üveg felületek adtak egy zártabb tömeget, hasonlóan az új épületrész akkor még szintén hálózatos struktúrájú homlokzatához. Végső kialakításában most aranyszínű, lukasztott fémlemez hártya fogja egybe a bővítést, így a felső szinten az új igények szerint elhelyezett lakosztályok előtti terasz nem bontja meg a felépítmény egységét. Az arany szín a közben szintén megváltozott új homlokzaton a nyílások keretezésében köszön vissza decens motívumként.

A három markánsan eltérő egység az eredeti terveken finomabb, vagy mondjuk így: „építészesebb" kapcsolatban állt, most a dramaturgia hangosabb és didaktikusabb, de még így is bőven jeles.  Az építészeknek persze fájnak a módosítások, de örvendetes tény, hogy az eltelt tizenkét év és változó megbízói igények, gazdasági és kulturális környezet dacára az eredeti koncepció lényege megvalósulhatott.

A ház az utca emberének is tartogat attrakciót, az új szárny tetején  rendezvény tér és tetőkert került kialakításra. A tetőteraszról feltárul a budapesti panoráma, amit elég egyszer látni, hogy az ember beleszeressen – szerencsére egyre több új építész él is ezzel a lehetőséggel. A belsőépítészeti tervezésre – ahogy az a szállodaláncok esetében szokásos – a megbízó saját hatáskörében kért fel irodát, ezúttal egy spanyol tervezőt. Az építészek számára tanulságos volt megtapasztalni, hogy a belsőépítész és üzemeltető / megrendelő közötti párbeszédbe az építésznek csak a műszaki kérdésekben van beleszólása, a belső kialakítás koncepcionális kérdéseiről más fórumokon döntenek.

Az épület megnyitásra vár, a beruházó bővítésben is gondolkozik, megvette az épület mögötti telkeket, így a KSZT által javasolt, és félig már megvalósult passzázs elérhet az Ó utcával párhuzamos keresztutcáig, új gyalogos útvonallal gazdagítva a zsúfolt városszövetet. A Stúdió’100 hosszú vajúdás után világra jött épülete bátorító példa arra, hogy érdemes kreatív módon nyúlni a belváros történeti örökségéhez.

Zöldi Anna