Befejezetlen múlt – Várkapu látogatóközpont Szolnokon

Az épület 2020 májusa óta áll a Zagyva-Tisza torkolatánál. A ház ugyan kész van, de a környezetrendezés és a kiállítás installálása még várat magára. A titokzatos, zárt tömeg joggal borzolja a városlakók és némileg a szakmai érdeklődők kíváncsiságát. Az alábbiakban a tervezők ismertetik a munkaközi állapotot.

Szolnok vára a XIX. század elején elpusztult. Előtte mintegy 800 éven keresztül a Magyar Királyság országos jelentőségű erőssége volt. Mára fizikai nyomai teljesen eltűntek és egykori kialakításáról is csak nagyon kevés információnk van. Szinte semmi. A város mentális emlékezete azonban őrzi a néhai várat, amely hiányában is a szolnoki identitás fontos eleme máig. Ez indokolja, hogy a település turisztikai koncepciójában kiemelt szerepet kapott a vár megjelenítése.  A Várkerület fejlesztésére 2015-ben készített tervünkben többféle eszközt is javasoltunk az eltűnőfélben lévő múlt megóvására. Ezek az árvízvédelmi támfal várfal jellegű formálása, az egykori történelmi helyszínek úgynevezett múltjelekkel való kiemelése és nem utolsó sorban az egykori kaputorony megidézése egy új látogatóközpont építésével.

A várkapuról, mely az erősség egyetlen kőből épült objektuma volt, hiteles ábrázolás nem maradt fenn. Mindössze egy 1567-es térkép - nyilvánvalóan nem valósághű - rajza szolgálhatott kiindulópontként. Ez az ábra egy lefelé szélesedő, lapos tetős, bástyaszerű építményt mutat, melynek boltíves kapujához fut a ma Zagyva-folyó hídja. Leírásokból ismert, hogy az építmény – a vár 5 palánk szerkezetű bástyájával együtt – 1550-1552-ig épült a török támadás megállítására, de soha nem készült el teljesen, hiszen a vár 10 napi ostrom után elesett.

A látogatóközpont tervezésekor autentikus analógiák híján mai formákkal kellett dolgoznunk. Olyan házat szerettünk volna rajzolni, amely annyit, és csak annyit tartalmaz a múltból, ami bizonyosan tudható. Többet nem.  A könnyen olvasható, szokásos patternek, mint a csúcsos tető, a lőréses mellvéd, vagy a gyilokjáró, itt hiteltelen és félrevezető megoldások lettek volna, ezért az építészet érzékelésének mélyebben fekvő, primer eszközeihez folyamodtunk. Nem egy várat akartunk ábrázolni, hanem a zártság, a tömegesség, az egyneműség, a nyersesség, a robusztusság, az esetlegesség, a belső félhomály és zegzugosság érzékeltetésével megidézni valami várszerűt. Kortárs replikát képzeltünk, amely nem idegen seregeket, hanem a kollektív amnéziát igyekszik feltartóztatni.

Mindenki várja már az épület megnyitását, kivéve minket, tervezőket. Van valami megkapó a gazzal felvert területen álló, magányos torony látványában. Jól érzékelhető a befejezetlenség és ennek okán az emberek saját ízlésük szerint egészítik ki a házat. Van, aki az ácsokban reménykedik, mások szép (sárga) vakolatot, vagy még inkább centis kőburkolatot gondolnak a falakra. Belül sem irritálja a látogatót a sprőd nyersbeton, hiszen a belsőépítészet (értsd gipszkarton) még ezután jön. De nem! Szerintünk nagyjából itt kell(ene) abbahagyni az építést. Ez a ház a múlt feldolgozásának nem a könnyen befogadható, naturalisztikus, panoptikumszerű útját kínálja. Más megközelítést igényel. Ha kész lesz, akkor sem lesz befejezett. Ahogyan a történelem sem az.  

Álmosdi Árpád, Csendes Monika
Szerk.: Paár Eszter Szilvia