Beöthy Mária Ezüst Ácsceruza különdíjas

"Beöthy Mária cikkei nyomán valahogy karaktere kezd lenni egy utcának, összefüggések teremnek egyes házak között, feltűnnek bizonyos formák, motívumok. Sorai nyomán szinte az olvasó szeme előtt születik meg az, amit kulturális környezetnek nevezünk." - a díjazottat Götz Eszter méltatta, amiért írásaival közelebb hozza az építészetet a laikus közönséghez.

Az építészet ma Magyarországon nincs túl jó helyzetben. Nem igazán fontos. A művelői ritkán tudnak kitörni a mérnöki szerepből, tudásuk és teremtő képzeletük messze nem kap olyan megbecsülést és figyelmet, mint amennyit érdemelne. Még útmutató kritikát is alig. Építészettel foglalkozni ma nem igazán menő. Figyelni rá pedig nem szokás.

Aki mégis figyel, aki veszi a bátorságot, és írni kezd az épületekről, nem kötelességből, hanem szeretetből, érdeklődésből, annak bozótharcot kell vívnia, ráadásként még szembe is kell néznie az általános érdektelenséggel. Beöthy Mária – úgy tapasztalom – mindkettő alól kivétel. Többnyire nem szakmai lapokban publikál – bár néha ezekben is –, és a laikusok, akiket nem igazán szokott érdekelni a téma, mégis szívesen olvassák az írásait. Mert már az első sorokban felnyílik valami olyasmi, amire az építészet iránt közömbös olvasó ritkán gondol. Jelesül az, hogy a városi környezet nem csupán készen kapott szövet, hanem gondolatok, érzések, vágyak és eszmék anyagban megformálódott teste. És azt is érzi az olvasó, hogy ez a test igenis hatással van rá, az utca, a környék, a város használójára. Hogy neki, személyesen, köze van ahhoz, amiről itt olvas. Beöthy Mária cikkei nyomán valahogy karaktere kezd lenni egy utcának, összefüggések teremnek egyes házak között, feltűnnek bizonyos formák, motívumok. Sorai nyomán szinte az olvasó szeme előtt születik meg az, amit kulturális környezetnek nevezünk.

Nagy dolog ez, mivel ma Magyarországon a vizuális érzékenység még annyira sem fontos ügy, mint az építészet. És ha valaki úgy képes átadni ennek értékeit, hogy az olvasók nem csak azt veszik le az írásaiból, hogy ez valamiért fontos, hanem azt is, hogy éppen nekik, éppen ott és éppen az miért fontos, az óriási hiányt pótol ki a tevékenységével. Észrevétlenül arra tanít, hogy lássuk és figyeljük, mi történik a környezetünkben. Azt teszi, amit gőzerővel kellene művelni már az óvodákban: vizuális kultúrára szoktat. Nem oktat, hanem szoktat, mutat, látni tanít. Nem is akárhogyan. Építészként és szakíróként bőséges háttérinformációval támasztja meg a cikkeiben feldolgozott témákat, de ezt nem adathalmazként érzékeljük, hanem egy átélhető és átérezhető, tehát megtapasztalható kulturális közegként. Nyelvi gazdagsággal, jó stílusban, érthetően és élvezetesen jár körül egy-egy alkotói életművet, házat vagy korszakot.

Azt is fontosnak tartom, hogy az írásai többnyire egy budapesti kerület ingyenes lapjában jelennek meg, ehhez képest magasan felülemelkednek a napi vagy a kulturális sajtóban tapasztalható nyelvi, szakmai, újságírói színvonalon. Tudja, mit és tudja, hogyan kell megmutatni ahhoz, hogy a figyelem oda kerüljön, hogy a látásmód kiérzékenyüljön. Tematikus sorozataival feldolgozza egy városrész kultúrtörténetét, szinte személyes ismerősünkké tesz olyan alkotókat, mint Kós Károly, Árkay Aladár vagy Medgyaszay István. A rájuk való emlékezéssel, az életművek bemutatásával folytonosságot teremt a tegnap és a ma között. Mondhatjuk, hogy ez maga a kultúra: az előző tapasztalatok integrálása a jelenbe, és így a múlt átmentése a jövő felé. Nem csupán az emlékezet tisztán tartása, hanem a vállalt folytonosság. Ezzel a díjjal valójában ezt köszönjük meg Beöthy Máriának.

Götz Eszter