építészet : környezet : innováció

BME x Építész Mustra

Pálóczi Tibor és Lassu Péter, a BME Rajzi és Formaismereti Tanszékének oktatói és a műegyetemi csapat három tagja, Balog Ákos, Kas Tünde, Szilvási Réka arról beszélt, hogy a felfelé tekintő pavilon az elcsendesedés élményét erősíti fel, egyúttal hiánypótló pihenőhelye lesz az arra járó vándoroknak és a környéken élő helyieknek.

ÉF: Dolgoztatok már korábban közös projekten?

Pálóczi Tibor (PT): A műegyetemi csapat majdnem fele már tavaly is részt vett a Hello Wood építőtáborában, de az összhang hamar kialakult az új tagokkal is. Lassu Péterrel, a másik csoportvezetővel nekünk ez már a harmadik Hello Woodos alkotóhetünk volt.

Szilvási Réka (SZR): Sokakkal most dolgoztunk először együtt, de néhányan a Bercsényi Építész Kollégium keretén belül már vittünk közös projektet.

ÉF: Milyen volt most az együttműködés?

Kas Tünde (KT): Az első lépéseknél még voltak bizonytalanságok, kinek-mit kell éppen csinálnia. Később ez eltűnt és sokkal gördülékenyebbé vált a munka, amikor már egyre több minden a helyére került.

SZR: A létszám sok nehézséget okozott – nem feltétlenül kell ennyi ember ahhoz, hogy megvalósítsuk az elképzelést, ezért mindenkinek voltak üresjáratai.

PT: A korábbi installációinkhoz képest az idei minden téren nagyobb vállalást jelentett: a feldolgozott famennyiség, a helyszín adottságai, az építmény léptéke és magassága tekintetében is. Ezért még nagyobb együttműködésre volt szükség, ami teljesült is. Másrészről, az előbb említett üresjáratok kellettek ahhoz, hogy jó pár részletet építés közben találjunk ki, és pillanatnyi építési problémákra megoldást keressünk. Ilyenkor is jól jött, hogy voltak akik „kívülről láttak rá” az egészre és annak részleteire is.

Balog Ákos (BÁ): Az volt a jó, hogy a tervben teljes egyetértés volt.


fotó: Lakos Máté

fotó: Lakos Máté

 

ÉF: Azt közösen, ugyanez a csapat találta ki?

BÁ: Igen. A legtöbb egyetemen féléves tárgy volt a Hello Wood, a BME-n viszont pályázati úton ment a jelentkezés. Az a tizenegy ember, aki itt van, három pályázó csapatból állt össze, ennél eredetileg többen indultak. A végleges projekt egy közös tervezési folyamat eredménye, ami a félév során alakult ki. Tavasszal kezdtük és szinte az utolsó pillanatig finomítottunk rajta. A kiviteli tervek készítése már részben a vizsgaidőszak alatt zajlott. A csapatból mindenkinek van benne egy-egy gondolata, ötlete, javaslata.

PT: Több elképzelésünk is volt a koncepciónk testet öltésére. Mivel sokan voltunk a csapatban és a dolgok mást-mást jelentenek egyikünknek-másikunknak, időnként egymásnak feszültek az elképzelések. Mindenki a saját tapasztalatai, ismeretei alapján értelmez olyan alapvető fogalmakat, mint közösségi, szociális, lokális, stb., vagy a projektünkhöz kapcsolódva, elvonulás, végtelenség, lehatároltság, az ég szerepe. Úgy gondolom, hogy ezek átbeszélése, megvitatása nélkül nem állt volna össze a terv.

ÉF: A koncepció központjában a ki- és elszakadás élménye áll. Vannak személyes emlékeitek, melyek inspirálták a tervet?

KT: Az a vágy mindenkiben megvolt, hogy valamilyen élményt adjon az installáció.

BÁ: Maga a helyszín volt nagyon személyes, amikor kimentünk, már tudtuk, hogy milyen karakterű építményt akarunk. A helyiek is mondták, hogy gyakran látogatják az erdőt, és nagyon sok időt töltenek itt. Az installáció szerintem egy jó válasz erre, a már önmagában is elvonulós, bensőséges helyszínre.

KT: Arra is törekedtünk, hogy egyszerre legyen közösségi és egyéni élmény.

SZR: A helyszínnel kapcsolatban az az érdekes, hogy a BME csapattagok közül többen már eredetileg is az Árpád-hegyi fenyvest választották. Emiatt éreztük, hogy tényleg itt kell lennie ennek az építménynek.

ÉF: A helyszínt akkor már láttátok korábban is?

BÁ: Mindenki úgy pályázott, hogy elsőként elutazott Szerencsre és körbejárta a várost és környékét fogódzót keresve a pályázati tervekhez.

 

fotó: Lakos Máté

fotó: Lakos Máté

 

ÉF: Különleges megoldás egy felfelé tekintő pavilon tervezése. Hogyan jutottatok el az ötletig?

PT: A lombkorona és ég felé fordulással ezen a helyszínen is úgy érezhetjük magunkat, hogy egy hatalmas erdő közepén vagyunk távol mindentől. Így jutottunk el oda, hogy az eltávolodást a várostól egy ilyen kicsi erdőben a felfelé nézés fogja nyújtani. Megvolt az alapötlet. De vele együtt egy újabb kérdéssel szembesültünk: a lehető legnagyobb lombkorona és égbolt felületet mutassuk meg vagy csak egy lehatárolt darabját. Végülis egy kisebb rész „bekeretezése” mellett döntöttünk. A konkrét képet mentálisan kiegészítve viszont eljuthatunk a végtelen égbolt és lombkorona szemléléséhez, ami pedig hozzásegít a külvilág kizárásához. A konstrukciónak a leglényegesebb eleme az ég felé tekintő lehatárolt nyílás, de a többi részét is úgy fogalmaztuk meg, hogy a külvilágot fokozatosan kizárja.

BÁ: A Szerencs feletti erdő nem tud annyira kiszakadni a környezetéből, már csak mérete miatt sem: ha besétálunk a közepébe, akkor is látni a szélét, érezni, hol ér véget. Ellenben egy hatalmas erdővel, melyben az ember akármerre néz, csak az erdőt látja. De ott van mellette a vizuális kapcsolat a Cukorgyár kéményeivel és látni lehet az összes borászatot is, de a város zaja is elér idáig - holott hangulata felkínálja az elvonulás lehetőségét.

Lassu Péter (LP): A hely, ahol az építmény áll, az erdő egy szélre eső, de látható pontján helyezkedik el, ami folyamatosan tárul fel a látogató előtt, és irányítja rá a figyelmet az ég felé megfogalmazott nyílásra. Rutinmegoldás lett volna, ha az installációt a domb legmagasabb pontjára telepítjük. Ha így döntöttünk volna, akkor a szokásos alulról történő megközelítés és feltárulás dramaturgiáját élnénk át. Azzal, hogy alacsonyabb pontra telepítettük az ÉGLÉK-et, a dombtetőről, illetve a magasabban fekvő részekről szokatlan nézeteit mutatja az épület a felé közelítőnek.

 

fotó: Lakos Máté


fotó: Lakos Máté

 

ÉF: A tervből egy zárt belső tér is kiolvasható, milyen funkciót képzeltetek el ennek a helynek?

SZR: Három eltérő minőségű tere van az építménynek, amelyek befelé haladva egyre zártabbak. Az egész szerkezet egy nyitott, teraszos résszel indul, ahol még szinte az erdőben, a külvilágban érezhetjük magunkat. Eggyel beljebb egy fedett, de nyitott, átmeneti térrészbe kerülünk. Itt a burkolat is elkezd egyre jobban sűrűsödni, hogy a végén, a legbelső tér tömör fal és tetőfelületei által keretezett, szokatlan arányú nyílás mint „hiány” a felfelé tekintést lehetővé tegye. Ezért is adtuk a projektnek az ÉGLÉK nevet.

PT: Ha már említésre került a belső tér kialakítása, a külsejéről is mondanék pár szót. Az építmény külső lécburkolatának kiosztása ugyanazt az elvet követi, mint a belső térben. De a natúr megjelenés helyett antracit színű festést kapott. A sötét színválasztásnak három oka volt: egyrészt csökkenti az épület méretét az amúgy nem túl magasra növő feketefenyők mellett, másrészt jobban beleolvad környezetébe, harmadrészt pedig kontrasztot képez külső és belső között.

ÉF: Kik fogják majd használni a teret szerintetek?

BÁ: Remélhetőleg bárki, aki odamegy.

Kiss-Pál Anna

 

fotó: Lakos Máté

fotó: Lakos Máté

 

Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem

csoportvezető: Lassu Péter, Pálóczi Tibor (BME Rajzi és Formaismereti Tanszék)

csapat: Bális Marcell Gergely, Balog Ákos, Boronkay Gábor, Dénes-Árvai Angéla, Kas Tünde, Kasza Mária Ilona, Murányi Zita, Szilvási Réka, Veres Ilona, Zacher Bendegúz, Zöllner Zita

 

 

vélemény írásához jelentkezzen be »