építészet : környezet : innováció

Budapest lelkének egy darabja - Gerle János (1947−2012)

„Kérlelhetetlen tisztessége, szabadság- és hazaszeretete sokakat vonzott és sokakat borzolt − nem akart romantikus hős lenni, de hitt a spiritualitásban, a falak szellemében, a magyarságban.” Saly Noémi Gerle Jánosról írt nekrológja, amely a Budapest folyóiratban jelent meg.

„Drága János Bátyám! A gondviselés rám mérte a feladatot, hogy Magának haló poraiban elégtételt szolgáltassak. Nem tudok Magáról többet, mint ami beadványaiban olvasható, ezek az írások azonban végigkísérték eddigi életemet.” − így kezdődik Gerle János írása („Kicsinyekre a legnagyobb vigyázat!” − Bartos János beadványai) a Budapesti Negyed folyóirat A meg nem épült Budapest című számában. Az apai hagyatékból előásott leveleket egy 86 éves, félbolond öregember írta. De ahogyan János nézett rájuk, attól szégyenkező félmosollyá szelídül a legpimaszabb röhögés is: „…éppen úgy feltárul belőlük Budapest lelkének egy darabja, mint a megépített város köveiből. Ha csak ennyi, már akkor sem volt egészen hiába.”

Gerle János

Nem, Jánossal kapcsolatban nem akarok haló porról, pláne nem elégtételről beszélni. De most szembesülök vele, hogy bár őszintén szerettük egymást, szégyenszemre nemigen tudok róla én se többet, mint amennyit a ritkás találkozások és az írott betűk engedtek − viszont ez a kevés végig fogja kísérni egész további életemet.

Ha csupán a száraz adatokat próbáljuk összegereblyézni, ott se végzünk könnyen, de ne hátráljunk. Gerle György építész fiaként és Preisich Gábor unokaöccseként egyenes útja vezetett az építészkarra, de hamar másfelé fordult az érdeklődése: Ybl Miklós hagyatékának rendezése és feldolgozása eldönti a pálya további nyomvonalát. Közben azért elvégzi a MÉSZ mesteriskoláját, 1983-ig tervez. Attól kezdve − már akkor! − szabadfoglalkozású. Lapot szerkeszt − Szegő György emlékszik a 70-es évekbeli szamizdat levél-folyóiratra, az ÉL-re is, de én persze főleg az Országépítőre −, és sorra jelennek meg a könyvei, amelyek minden magyar értelmiségi polcain kézügyben kell, hogy álljanak: A századforduló magyar építészete (1990), Századforduló (1992), A pénz palotái (1994), Makovecz Imre műhelye (1996), A szecesszió Budapesten (1999), Makovecz (2002). Eközben társszerzője Budapest Építészeti kalauzának (1997), az először Amerikában megjelent The Architecture of Historic Hungary-nek (1998), a Budapest − Építészeti részleteknek (1999), a Vidéki építészeti kalauznak (2002), az Alföldi szecessziónak (2008), és - intézi el egy legyintéssel a többit - „folyóiratcikkek, tanulmányok, katalógusok és egyéb kiadványok szerkesztését végeztem”. 2002-től írja-szerkeszti Az építészet mesterei sorozatot a Holnap Kiadónál: a Hauszmann Alajos, Ybl Miklós, Pierre Vago, Lechner ödön, Feszl Frigyes, Medgyaszay István, Steindl Imre, Vágó József, Komor Marcell és Jakab Dezső, Korb Flóris és Giergl Kálmán, Toroczkai Wigand Ede és Pollack Mihály életművét bemutató köteteket, amelyek nélkül ezekről az alkotókról többé nem szólhat érdemben senki emberfia. (A Lajta Béláról szóló kötetet már nem ő fogja befejezni, de meglesz az is.)

1986 és 1993 között képviselte Magyarországot az UNESCO századfordulós építészeti kutatóprogramjában. Számtalan konferencián tartott előadást − utolsó nagy szereplése idén márciusban Londonban volt, a Royal Institute of British Architects szervezésében beszélt Makoveczről. Tervezett kiállításokat: Építészeti tendenciák (1982); Lélek és Forma (1986); Ybl Miklós (életmű, 1992), Magyarországi organikus építészet (vándorkiállítás, 1987-től), 100 éves az Országház (2002), Folytatni a teremtést (2009). Ebből a sorból emeljük ki a legrangosabbat: 2000-ben a Velencei Építészeti Biennálé magyar pavilonjának kurátora, a kiállítás középpontjában Maróti Géza munkássága állt. Szaktanácsadó volt több századfordulós épület felújításánál, a közelmúltban az Élőlánc mozgalom „utcai harcosaként” is küzdött korrupt önkormányzatok és gátlástalan befektetők áldozatainak, a zsidónegyed házainak megmentéséért.

Oszlopos tagja volt a Budapesti Városvédő Egyesületnek, a Nemzeti Panteon Alapítványnak, a Kós Károly Egyesülésnek és Alapítványának, és - egyáltalán nem mellékesen - egyik alapítója a Nagy Budapest Törzsasztalnak, amelyből a BUDAPEST folyóirat kinőtt. 1997-ben Ybl-díjat, 2012-ben pedig Ezüst Ácsceruza díjat kapott: ez utóbbit özvegye vette át a minap, jóformán csak órákkal János halála után.

Fáradsz, olvasóm? Gerle János nem fáradt. Derűvel és alázattal végezte ezt a mérhetetlen munkát, miközben az utolsó hat-hét évben, 2005-től kényszerű nyugdíjba vonulásáig tanított a debreceni egyetemen, fiatal és idősebb kollégákat sarkallt közös munkálkodásra és töprengésre, példát mutatva alaposságból, lényeglátásból, nagyívű gondolkodásból és a középen maradás művészetéből. Kiabálni valószínűleg senki nem hallotta, de haragudni, undorodni nagyon is tudott. Kiköpte a langyosakat, tűpontosan ismerte a hatalom, a pénz természetét, és irtózott mind a kettőtől, ahogy az aljasság minden formájától. Kérlelhetetlen tisztessége, szabadság- és hazaszeretete sokakat vonzott és sokakat borzolt − nem akart romantikus hős lenni, de hitt a spiritualitásban, a falak szellemében, a magyarságban. Nagyon nem véletlen, hogy kedvenc kutatási területe a magyar kultúra forrongó aranykora, az előző századforduló volt, amikor irodalomban, zenében és építészetben is megszólaltak azok a hangok, amelyek egyszerre voltak magyarok és európaiak, előremutatók és hagyományhűek, egyéniek, de a közösség szolgálatára, örömére vagy jobbítására szántak. Lassan harminc éve… című cikkében írja:

„A nagy újdonság itt az öntudatnak egy új, korábban csak kivételes személyek által tapasztalt, most egyszerre általánossá váló formája; a bátorság, hogy hihetünk abban, hogy bennem, bennünk, mindegyikünkben személyesen meg tud jelenni a közösségnek szánt (égi?) üzenet, a korszellem megnyilatkozása anélkül, hogy a közös hagyományra támaszkodnánk. (…) Lechner Ödön és társai számára a technika által kezükbe adott materiális lehetőségek alkalmat adtak arra, hogy a népi kultúrában megőrzött szellemiséggel a születő, új, modern művészetet megtermékenyítsék, hogy az az általános fejlődésben egy nemzeti sajátosságokat és egységes világképet egyként őrző kultúraként tudjon továbbélni.”

Ja, és itt van még három házasságból öt szép, okos gyerek. A legkisebb két és fél éves. Apjuk ingei a szekrényben, kéziratai a számítógépen, fürkésző, mosolygós tekintete örökre rajtunk.

Saly Noémi

vélemény írásához jelentkezzen be »