építészet : környezet : innováció

Bun Zoltán: Debrecen falai

Kovács Péter és Lengyel István munkái

"Azért foglalkozom a tektonika témájával, mert úgy gondolom, hogy az építészeknek újra kell gondolniuk a szerepüket a jelen uralkodó tendenciájával szemben, ami az építészeti kifejezést a fogyasztói kultúra hordozójává redukálja. Mivel nincs sok esély arra, hogy az ellenálló magatartás szélesebb körben elfogadottá váljon, ezért megfelelőbbnek látszik az utóvéd pozíció elfogadása, mint az a kétséges feltételezés, hogy az avantgárd magatartás fenntartása továbbra is lehetséges. A struktúra középpontba emelése ellenére a tektonika hangsúlyozása nem részesíti feltétlenül előnyben sem a konstruktivizmust, sem a dekonstruktivizmust. Ebben az értelemben kívül áll a stílusokon. S igazolását nem keresi a tudományban, az irodalomban vagy a művészetben. [...] A tektonika hangsúlyozása ellenállást jelent a díszletté redukálás, illetve a technológiai maximalizáció érvényesülése ellen, és közvetítő szerepet tölthet be a technika és a környezet összeütközésében." (Kenneth Frampton: Studies in Tectonic Culture: The Poetics of Construction in Nineteenth and Twentieth Century Architecture, 1995, ford. Kerékgyártó Béla)

Frampton és a tektonika

Az architektonika görög eredetű szóösszetétele az ősi(ség) (arché) és az építés (tektoniké) kapcsolatát jeleníti meg. Az ősit, amennyiben az építészet mindenkori kultúra (világszemlélet, történetiség, technikai színvonal, stb.) lenyomata, a "típus" következetes evolúciója, s ekképpen valamiféle kontinuitás záloga. És a tektonikusat, mert az anyagból biztonságos és stabil szerkezetet hoz létre, megmutatja az erők játékát és teret formál. A tradicionális architektúra tehát alapvető jellegénél fogva úgy alakít tömegeket, hogy bármiféle díszítés (akár hagyományos, akár posztmodern, akár high-tech értelemben) csupán másodlagos számára. Mint ahogy másodlagos egy ideologikus legitimáció, az épület megvalósulásához vezető eszme tudományos-művészeti igazolása is (ideértve az építészelméletet is). Kenneth Frampton tektonika-elmélete szerint a szerkezet önértékű, tehát saját expresszivitása adja a forma legitimációját. Mert a struktúra nem pusztán a tartószerkezetet jelenti, hanem az épület teljes rendszerét (a már említett teret) s e rendszer elemeit is. (Az utóbbiak körébe az épületváz, a kitöltőanyag (a térfogat határa), a díszítés (mint meta-nyelvi eszköz) tartozik, s természetesen azok komplex, bizonyos értelemben hierarchikus kapcsolatrendszere.) A tektonika hangsúlyozása által kerülhető el az, hogy az épület pusztán képi megjelenítővé (díszletté) váljon.

Az építészet történetén végigtekintve látható, hogy a különböző korok eltérően viszonyultak a tektonikához. Kulcspontnak az ókor, a gótika és a modernizmus tekinthető, mert ezek az "őszintén" "szerkezetépítő" korszakok helyezik előtérbe a strukturális felépítést és hierarchiát. Az ókor az egyszerű faszerkezetek rendszerét transzformálta kőbe, és létrehozott egy olyan, az emberi test arányaira alapozott rendszert, amely a későbbi korszakok számára is alapvető jelentőségű lett. A görög oszlop a tektonika egyik legkorábbi megtestesülése: hármas tagozódásával (lábazat - törzs - fejezet) pontosan megjeleníti a kapcsolódó szerkezetek csatlakozási pontjait, sőt a sudarasodással még a terhelő nyomóerőnek a keresztmetszetre gyakorolt harántirányú hatását is jelöli. A gótikában a boltozati rendszerek fejlődnek ki oly módon, hogy az "oszloprendekre" erővonalakként feszülnek rá a kőbordák.

A modernizmusban aztán egy ellentmondásos kettősségként értelmezhető redukció következik be, amely ugyan megszünteti a tektonikusan zavaró díszítést, de egyúttal eltávolít olyan tektonikai értelmező elemeket is, mint például az oszlopfejezet. A pillérek, gerendák, fal- és tetőfelületek elsődleges és tiszta jelekké válnak, amelyek ezáltal egy újfajta "szerkezetiséget" hoznak létre. Innen érthető meg Frampton elmélete, amely végső soron a modern sematizmusának (illetve a fogyasztói kultúra építészetre gyakorolt hatásának) kritikájával és a regionalizmus jótékony hatásával kapcsolatban beszél tektonikáról.

Debrecen regionalista modernizmusa

Felvetődik a kérdés, hogy a jellegzetesen debreceni és itt meghatározó szerepű ("regionalista") épületeken hogyan jelenik meg a tektonika mint szervezőelv. Nagyobb léptékben vizsgálva (márpedig jelen esetben, a Kovács Péter-Lengyel István páros munkáinak volumenét látva ez releváns) mértékadónak tekinthető a klasszicizmus építészete: a Református Nagytemplom és

Kollégium, illetve a régi városháza. ("A debreceni Nagytemplom [...] a maga erőteljes óriáspilléreivel, zömök arányaival, dúsan formált oszlopfőivel nemcsak a barokkból a klasszicizmusba vezető állomásnak, hanem egy ünnepélyes és mégis lokális zamatnak ad kifejezést." Dercsényi-Zádor: Kis magyar művészettörténet) Annál is inkább mértékadóak ezek az épületek, mert a XIX. század elkövetkező évtizedeiben az eklektikának is egy szerényebb, ünnepélyesebb, az előbb említett műemlékekhez szellemileg-formailag kapcsolódó példái jellemzőek itt. A klasszicizmus elemzése közben Szentkirályi Zoltán azt mondja, hogy "a határoló felület került az alkotómunka középpontjába, [amely] közvetve azt jelzi, hogy kezd valami konstruktívabb szemlélet kibontakozni. A térszervezés legalapvetőbb eszköze, a fal kezd megszabadulni a másodlagos, jelentéshordozó szerepkörtől: mint az épület primer eleme, önmagában válik jelentőssé." Tehát a tömegalakítás olyan formája jön létre, ahol az elválasztó felületek - jelen esetben kizárólag síkok - válnak dominánsakká, s ez lehetővé teszi azt is, hogy immár "a szerkezet ne kiszolgálja, hanem létrehozza a formát". Így a XIX. század első felében már a modernizmus felé vezető út kezdetének bizonyos elemeit is felfedezhetjük (még ha inkább csak rejtetten is, hiszen a kor historizáló szelleme sok mindent módosít).



A Debreceni Egyetem Agrártudományi Centrumának Táj- és Vidékfejlesztési Központja

Kovács Péter és Lengyel István épületeit érdemes ilyen irányból (egyfajta regionalista modernizmus felől) megközelíteni. Miután egyszerű elemekkel - kubusokkal, síkokkal, vonalszerű szerkezetekkel és visszafogott színekkel-anyagokkal dolgoznak, elsősorban a "klasszikus modernhez" kapcsolható építészetük; azonban éppen a tektonikus gondolkodásmód következtében sajátos és mai ízzel gazdagodik munkásságuk. Érdemes például közelebbről szemügyre venni a Debreceni Egyetem Agrártudományi Centrumának Táj- és Vidékfejlesztési Központját, amely egy addig beépítetlen, üres területen önálló ("modern") tárgyként jelent meg néhány éve. Miután független "objektum", nincsenek kitüntetett homlokzatai vagy rendszerszervező raszterhálói; egyetlen, nagyon visszafogottan jelölt főtengely mentén szerveződnek és fűződnek fel az oktatási dobozok. A tengelyt nem más jelöli ki, mint egy sík falelem ("penge") és a mellette húzódó kétszintes átriumtér. A kubusok sem önmagukba záródó testek, hanem deklaráltan véges héjakkal lehatárolt terek; ebbe a felületi játékba kapcsolódnak bele a forgalmas főút felé védelmet biztosító és így belső udvarokat is létrehozó "erődfalak". A függőleges síkokhoz hasonlóan a tetők és födémek is önálló lemezekként jelennek meg, tovább gazdagítva a precíz kompozíciót.

Eme nagyobb léptékű tektonikai rendszer mellett érdemes a részletekre is figyelni. Frampton Carlo Scarpa munkásságán keresztül mutatja be, hogyan lehet a tektonikus gondolkodásmódot az épület legapróbb eleméig konzekvensen végiggondolni és megvalósítani. "A csomópont [Scarpa - B. Z.] minden művében a tektonikus sűrítés eszközeként jelentkezik; találkozási pont, amely megtestesíti a részben az egészet, legyen ez akár egy tagozat, akár egy teherátadási pont, akár egy nagyobb léptékű kapcsolóelem, mint egy lépcső vagy egy híd." Vagyis a modernizmus absztrakciója helyett (vagy inkább mellett) mai eszközökkel és formaképzéssel végigvihető az épületen egyfajta tektonikus (és így regionalista) modern szemlélet. A Táj- és Vidékfejlesztési Központban ez sok helyen tetten érhető.

Nagyobb fesztávolságok áthidalására az építészpáros több épületben is előszeretettel és következetesen alkalmazza a kombinált gerendaszerkezetet: a nyomott övben rétegelt ragasztott fatartót, húzott elemként acélsodronyt, merevítőoszlopként pedig szögacélt. Ilyen formálásmód jellemzi egyéb nagyszerkezeteiket is - a belső hidakat, a lépcsőket, a függönyfalakat. Ugyanakkor például a gerendák feltámaszkodási helyei - legyen szó akár lépcsőről, akár födémfőtartóról - már kevésbé kidolgozottak, nincsenek "kihegyezve" az erőátadási pontra. Érdekes ezzel szemben, hogy az oszlop-gerenda kapcsolatokat helyenként szellemes acélfejezet- betoldással valóban szinte pontszerűvé sikerül redukálni, és a felfekvő gerendák magassága (keresztmetszete) a terhelő mező nagyságának, illetve a statikai működésnek megfelelően változik. Az egészen hagyományos funkció korszerű megjelenésével találkozhatunk a már említett "erődfalak"-nál, ahol a sík lemezek tektonikus merevítését velük egybeépült támpillérek biztosítják szertelen, mégis logikus rendben.

A már bemutatott tömegformálás és részletképzés mellett még egy dolog jellemzi a Kovács-Lengyel páros épületeit: a visszafogott, egyszerű anyag- és színkezelési technika. Az alkalmazott felületek mind a természeteshez közeli textúrával kerülnek beépítésre: a falak tiszta fehérre vannak vakolva, a tetőfelületek cinklemezfedésűek (mellesleg a legapróbb részletekig ki vannak dolgozva), a faszerkezetek natúr színükben jelennek meg, míg az acélszerkezetek semlegesen tűzihorganyzottak vagy szürkére vannak festve. Frampton szerint a tektonikus szemlélet követése segítséget nyújthat az új épület környezetbe illesztéséhez. Kovács Péternek és Lengyel Istvánnak korábbi munkáik során még nem kellett szembesülniük nagy léptékben, nagyvárosi környezetben és frekventált helyen a városi szövethez való alkalmazkodás nehézségeivel, hiszen inkább tárgyakat formálhattak, szabad területeken; így az új belvárosi üzletház létrehozásakor az addig kialakított tervezési metódusnak szükségképpen módosulnia kellett.



A "kettévágott ház": a Hal köz

A Hal köz Debrecen szívében van, olyan területen, ahol a hagyományos épített kontextus még viszonylag épen megmaradt, tehát különleges figyelmet kellett szentelni annak, hogy az új épület érzékenyen reagáljon környezetére. Mindemellett olyan üres területet kellett beépíteni, amely önmagában is seregnyi nehézséget támasztott: az új tömböt három különböző utcaképbe kellett beilleszteni, több különböző funkciót kellett benne elhelyezni stb. Az alapvető koncepció - két tömb közötti átriumforma - a két "agráros" épülethez képest nem változott, sőt, talán még redukálódott is; itt nincs olyan határozott tengely vagy pengefal, amely vezérvonalként működne - és eltűnik az a kötetlen kubusformálás is, ami a korábbiakban jellemző volt. Ez indokolható a fegyelmezettséggel (amit a környezet indukál), de az itt kevésbé működő alapséma számlájára is írandó. A telek teljes beépítése okozta zsúfoltság és a nagyon szoros program azt eredményezte, hogy az épület két oldala nem feszes rendben áll egymás mellett, hanem kissé bizonytalanul. A kétszintes bevásárló-üzletház passzázsába pedig zavaróan belógnak a felső lakások átjáróhídjai, amelyek súlyosan nehezednek az alsó két szint jól formált fal- és födémsíkjainak könnyed, légies rendszerére. Mindezeken atektonikus jellegnek nyoma sincs; a tömeg, egyfajta "klasszicizáló modernitás" jegyében, síkokkal és síkba rendezett vonalelemekkel van megbontva, a rétegek szinte héjakként lebonthatók a vázról. Eltűnt a steril, semleges fehérség, helyébe a "debreceni sárga" tónusának gyengített változata lépett. A tradicionális hierarchiának megfelelően lábazat is készült (egyszerű, amely a teljes földszintet átfogja), ez a korábbi egységes fallemezekhez képest talán visszalépés, de a környező épületek figyelembevételével teljesen indokolt. A szerelt kőburkolat mint anyag már kevésbé, és ez egyébként is idegen - mint szerkezet - a tektonikus formálástól. A vonalelemek (acélpillérek és gerendák) hálórendszere szervesen illeszkedik a fallemezek játékába, de - elsősorban áthidaló-szerepkörben - nem mutatja az erőjátékot (nincs meg a megfelelő felfekvés az erőátadáshoz). A fémlemezzel viszont továbbra is bravúrosan bánik az építészpáros: kompakt és precízen kialakított, gyakran szinte lehetetlenül vékony lemezeket is képesek létrehozni. A korábbi épületekkel ellentétben itt már nincs meg a modernizmusból zavaróan visszaköszönő körablak, egyedül a hátsó homlokzaton, a tér felé néz a lakások átjáróhíd-korlátrendszerének íves kivágása.

A "kettévágott ház"-koncepció a külső héjon jól működik: a Széchenyi utca felől átértelmezi a hagyományos középrizalitos-szimmetrikus rendszert, maira hangolja a fallemezek és üvegfelületek játékának segítségével. A hátsó homlokzaton pedig nyíltan hívogató a kétszintes üvegezett bejárat, amely egyben el is választja a két ugyanolyan magas, de az utcaképnek és a szomszédos épületeknek megfelelően különbözőképpen kiképzett tömeget. Az ilyenfajta érzékenység egyébként is jellemző az épület külső héjára, hiszen az ablaknyílások rendszere, mérete, ritmusa felveszi az eklektikus környezet sémáját és ezáltal nagyszerűen bele is simul.

A Hal közben tehát úgy jött létre egy korszerű épület, hogy közben szervesen debreceni maradt. A klasszicizmusban elkezdett irányt folytatva lehántott magáról minden atektonikus díszt, a külső és belső tér kapcsolatát valóban héjakra redukálta, és a maga kálvinista puritánságában - az építészeti modernség leegyszerűsítéseivel és arroganciájával szemben - sokkal érzékenyebben, értőbben viszonyul a belvárost meghatározó eklektikus kontextushoz. Kovács Péter és Lengyel István építészete a szó legnemesebb értelmében őszinte, s ez a tektonikus szerkezeti megformálást egyszerűségében középpontba helyező gondolkodásmód igencsak lényeges a "debreceniség" közegében.

Kovács Péter (1957) és Lengyel István (1955) a BME építészkarán szerzett diplomát 1982-ben, illetve 1981-ben, majd mindketten elvégezték a BME Mesteriskolát is. Szakmai életútjukat a Kelettervben kezdték (Kovács Péter közben Ausztriában is dolgozott), majd önálló irodát alapítottak Archiko Bt. (1992), illetve Lengyel Építész Bt. (1997) néven. 2001-től mindketten oktatói a DE Műszaki Főiskolai Karának. Fontosabb megépült munkáik Debrecenben:

  • Kovács Péter - KLTE Ökológiai Oktatási Épület (1989), társasházak a Vág, a Széchenyi, a Simonffy utcákban;
  • Lengyel István - Hetednapos Adventista Imaház (1994), Széchenyi-kerti Református Templom (1997).
  • Közös munkáik: DATE Szaktanácsadó Centrum (2000), DEAC Táj- és Vidékfejlesztési
  • Központ (2001), HUNÉP-üzletház a Hal közben (2003).

Számos tervpályázaton vettek részt, többek között a piactömb beépítésére (1993, I. díj), a Kassai úti campus új kollégiumára (1996, III. díj), a volt Bocskai-laktanya területén a Kossuth-gimnázium elhelyezésére (1997, I. díj) kiírt pályázatokon.

Elismerések:

  • Lengyel István 1991-ben Ybl-díjat kapott; Az építészpáros tiszaújvárosi és móri sportközpontjai számos nívós hazai és nemzetközi elismerésben részesültek: Pro Architectura díj (1999),
  • IOC/IAKS-award (2001), Tierney Clark díj (Nagy Tibor szerkezettervezővel közösen, 2004

Megjelent a Debreceni Disputa 2005/4-es számában.

vélemény írásához jelentkezzen be »