Dani Karavan: a szobrász, aki városi tereket tervezett

Izrael egyik legnevesebb kortárs képzőművésze, Dani Karavan 2021 májusában, 91 évesen hunyt el. Életének utolsó éveiről dokumentumfilmet forgattak, melyet nemrég a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon is bemutattak. Filmajánló és portré egy építészeti léptékekben gondolkodó művészről.

Egy végtelenül pozitív, de rendkívül makacs öregember bőrébe bújt játékos kisgyerek. Ez az első gondolat, ami Dani Karavanról kialakult bennem az élete utolsó éveit bemutató dokumentumfilmet látva. Az építészeti, sőt, urbanisztikai léptékű szobrairól híres izraeli művész olyan lehetett, amilyenek a művei: komplex, a környezetére érzékeny, azt mégis tudatosan átformálni igyekvő alkotó, aki határozott politikai értékrendet képvisel és megköveteli, hogy odafigyeljenek rá. Akárcsak művei, ő maga is "magas karbantartási igényű" személyiség volt – ahogy arra a Barak Heymann által rendezett dokumentumfilm címe is utal (High Maintenance – magyarul Nagy árra fordították a címet).

Karavan 1930-ban született Tel-Avivban. Édesapja a város főtájépítésze volt a ’40-es évek elejétől kezdve egészen a ’60-as évek végéig, ami feltehetően nagy hatást gyakorolhatott az ifjú művész gondolkodásmódjára és későbbi munkásságára, nagyléptékű alkotásai ugyanis gyakran alkalmaznak tájépítészeti eszközöket. Egy vele készült interjúban apja hatásáról, tájépítészeti gondolkodásáról úgy beszél, mint ami csak utólag tudatosult benne:

Karavan sajátos természetképe és természet iránti tisztelete az első percektől kezdve végigkíséri Heymann filmjét: az első jelenetek egyike, ahogy a 90. évéhez közeledő művész lelkesedve meséli az egyik első nagyléptékű alkotásához, az izraeli Be’er Sheva-ban található Negev-emlékműhöz közeledve, milyen fontos szerepet játszik a szél a műben – a légmozgás hatására az emlékmű csőszerkezete a beduin furulyák melankolikus hangjához hasonló hangon szólal meg. Az azonban már kevésbé lelkesíti, inkább elkeseríti az alkotót, amikor azt tapasztalja, hogy nem folyik a víz, vagy egy másik művénél járva nem úgy vannak elrendezve a virágok, ahogy azt ő elképzelte. Minden részlet az egész elengedhetetlen része, ha máshová kerül, felborul az összhang.

A film során az idős művész lányával közösen – és a dokumentumfilmes csapat kíséretében – végiglátogatja főbb európai és izraeli munkái helyszínét, végigkalauzolva a nézőt egy lenyűgöző életművön: többek között a franciaországi Cergy-Pontoise-i Axe Majeur több mint három kilométer hosszú tájkompozícióján, mely a barokk kertek egyfajta posztmodern újragondolása; a tel-avivi Fehér Téren, melynek geometrikus formái játékra invitálják az arra járókat, bevonva őket is a kompozícióba; a berlini szintók és romák emlékművén, ahol Karavan a vízből kiemelkedő virág szimbolikáját magyarázza egy épp arra járó diákcsapatnak; vagy épp Walter Benjamin spanyolországi emlékművén, ahol maga az örvénylő tenger emlékeztet a német filozófus tragikus sorsára.

Miwon Kwon koreai származású amerikai művészettörténész 1997-ben publikált nagyhatású tanulmányában a helyspecifikus művészetnek három paradigmáját különbözteti meg. Kwon részletesen elemzi e három paradigmát: a fenomenológiai paradigma a fizikai környezetre reflektál, a társadalmi vagy intézményes paradigma az adott mű szociokulturális helyzetét értelmezi, míg a diszkurzív paradigma a tágabb társadalmi diskurzusok kontextusában helyezi el a művet. Az izraeli művész szobrai jól illusztrálják azt, amire Kwon is rámutat: "[a helyspecifikus művészet három paradigmája] egymással versengő definíciók, amelyek átfedik egymást és egyidejűleg működnek napjaink különböző kulturális gyakorlataiban (vagy akár egyetlen művész egyetlen projektjén belül is)."[1]

A szobrok erősen kapcsolódnak fizikai környezetükhöz, olyannyira, hogy az sok esetben a kompozíció szervez részét képezi. A víz, a napfény, a szél, a növények és más természetes alapanyagok – melyek kétségkívül az adott helyszín sajátosságai – szinte minden alkotásánál kiemelt fontosságúak, hozzá tartoznak annak szerkezetéhez – a művek leírásánál ezek a művész weboldalán is előbb szerepelnek, mint a beton, a fém és más ember-alkotta alapanyagok. A természetes fizikai környezethez, helyszínhez való kapocs fontossága a dokumentumfilm során is megmutatkozik, mikor Karavan azzal szembesül, hogy a Béke útja című, az izraeli-egyiptomi határhoz közeli művét egy ingatlanfejlesztés miatt arrébb akarják költöztetni, mire a művész reakciója, hogy inkább felrobbantja ő maga az alkotást, de ha máshová kerül, elveszíti értelmét.

Egyes műveknél, mint amilyen például az izraeli parlamentben, a Knessetben felállított híres domborműve, az Ima Jeruzsálem békéjéért, az alkotás arra az intézményi környezetre reflektál, ahol kiállításra került. Saját bevallása szerint Karavannak sosem volt szokása aláírni a műveit – akit érdekel az alkotó, majd utánanéz – de ezt a domborművet héber és arab betűkkel is aláírta, abban bízva, ezzel kötelezheti a mindenkori izraeli vezetést arra, hogy mindkét nyelvet elfogadják hivatalos nyelvként. Az olyan alkotásoknál pedig, mint az 1989-1993 között épült nürnbergi Emberi jogok útja, egyformán fontos a konkrét helyszín – a város, ahol a faji törvényeket megalkották, majd ahol a háború után a náci Németország vezetőit elítélték – és a tágabb társadalmi diskurzus – a hidegháború vége, Németország újraegyesülése.

Dani Karavan, bár építészeti és tájépítészeti eszközöket használt és szobrainak jelentős része városi köztérként működik, nem építészként gondolkodott, hanem művészként: csak a forma és a szimbolikus jelentés érdekelte, nem a funkció. Funkcionális szempontból épp ezért jogosan lehet kritizálni egyes munkáit – ahogy az a film során meg is történik, amikor egy volt kollégája az árnyékolókat hiányolja a tel-avivi Habima térről. Az a fajta érzékenység, amit alkotásai természeti és társadalmi környezete iránt tanúsított, mégis inspirálóak és példaértékűek lehetnek építész kortársai és a következő generációk tervezői számára egyaránt.

A dokumentumfilm – amellett, hogy bepillantást nyújt Dani Karavan fentiekben összegzett alkotói életművébe és művészeti gondolkodásmódjába – sokkal többről szól ennél: érzékletesen mutatja be az örökifjú szellem és az öregedő test küzdelmét, az időskori emlékezetvesztéssel való szembesülés fájdalmát. A Nagy ár nem csak egy kimagasló életművel bíró művész története, arról is mesél, mit jelent embernek lenni.

A film február 13-ig megtekinthető a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál online felületén.

Hulesch Máté

[1] Miwon Kwon, ’One Place After Another: Notes on Site Specificity’, in: October, Vol. 80. (Spring, 1997) p. 95.