építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

Egy szociológus az építészet asztalánál

Tamáska Máté azon kevés szakember egyike, akik a szociológus szemével közelítenek az építészet világa felé. Kutatásainak egyik kiemelt területe a vidék átalakulásának és a falvak építészeti örökségének vizsgálata. Munkássága a kevésbé ismert Hajnal István történész szemléletére épül, írásaiban pedig a jól kidolgozott elméleti alapok mellett a helyszíni bejárás, terepfelmérés is fontos szerepet kap. A fiatal kutatóval 2011-ben megjelent első könyve, A vidéki tér emlékezete kapcsán beszélgettünk.

Garai Péter: Az építészet és a szociológia tudományával együtt kevesen foglalkoznak. Hogyan alakult ki ez az érdeklődés, és miként került a képbe a vidék építészete, a települések arcán az elmúlt évtizedek–századok okozta változások felfejtése?

Tamáska Máté: Ha a településföldrajz irányába tekintünk vissza, azt láthatjuk, hogy a vidék és a falu vizsgálatának viszonylag nagy irodalma van, bár az érdeklődés körülötte az utóbbi évtizedekben kissé alábbhagyott. Szegeden végeztem szociológia szakon, ahol volt egy városkutatási feladatunk. Ennek részét képezte egy kérdőíves adatgyűjtés, amelynek során rengeteg otthonba bejuthattam. Engem a kérdésekre adott válaszoknál jobban megfogott az, hogy hogyan élnek ezekben a lakásokban az emberek. Szakdolgozatom témájául Hajnal Istvánt választottam, aki a maga korában elismert technikatörténészként a társadalmi formák morfologizációját (alaki változását – a szerk.) írta le. Mindezekből együttesen következett az, hogy a szociológia mellett szerettem volna némi építészetet is tanulni. Végzős hallgatóként a BME-n Mezős Tamást kerestem meg, aki felkarolt, és mindvégig támogatott; tulajdonképpen az ő ötletére és ösztönzésére kezdtem el a vidéki Magyarországot kutatni. Ennek részben praktikus oka volt: a népi építészet technológiailag könnyebben megfogható és egy másoddiploma keretein belül egyszerűbben megtanulható a kívülálló számára.

GP: Írásaiban gyakran hivatkozik Hajnal István (1892–1956) megállapításaira, akire ma a két világháború közötti időszak elfeledett történészeként tekintenek. Tőle kölcsönzi és bontja ki például a formaképződés fogalmát, és más elméleti alapvetések terén is mérföldkőnek számít a munkássága. Miért tulajdonít a hajnali szemléletmód átvételének és továbbfejlesztésének ilyen nagy jelentőséget? Vajon mi lehet annak az oka, hogy manapság kevesen ismerik Hajnal nevét és a műveit?

TM: Hajnal nemzetközi viszonylatban a 20. századi történelemírást forradalmasító Annales-iskola vonalába illeszkedik, amelynek képviselői a nagy események helyett a hétköznapok történetét igyekeztek megérteni és feltárni. Őt technikatörténészként elsősorban az foglalkoztatta, hogyan fejeződnek ki a hétköznapok a különféle tárgyakban, eszközökben és formákban. Az anyagi formákat a társadalmi jelenségek szerves részeinek tekintette. Ennek a folyamatnak a „csúcsteljesítményei” szerinte az épületek és a települések. Hajnal annak idején Prinz Gyula geológus, geográfus (1882–1973) és Teleki Pál földrajztudós (1879–1941) kortársaként komoly szellemi munkában vett részt. 1945 után ezt a társaságot félreállították, és Hajnal életművét is csak jóval később fedezték fel újra.

A vidéki tér emlékezete, szerző Tamáska Máté

GP: Az Építés–Építészettudományban 2006-ban megjelent írásában1 Hajnal István történelemszociológiáját elemzi és állítja párhuzamba a középkori építészetet alakító gazdasági-társadalmi változásokkal.

TM: Kiinduló megállapításom szerint, ha megnézzük a városok vagy a királyi központok épületeit, könnyen úgy érezhetjük, hogy Magyarország lépést tartott a nyugat-európai fejlődéssel. Ezek a központok nyilván megtehették, hogy a hatalmi orientációjuknak megfelelő – általában külföldi – építőgárdát foglalkoztassanak. Hajnal viszont azt mondja, nem ez az igazán lényeges teljesítmény, hanem a falusi egyházak építészete. Ha ott feltűnik egy forma, akkor lehet azt mondani, hogy azt a földrajzi területet áthatotta az adott kulturális irányzat. Azt vizsgáltam, hogyan jelennek meg az Árpád-korban és a későbbiekben a falusi templomok, hogyan honosodik meg a nyugati kultúra a Kárpát-medencében. Ezt a folyamatot tehát elsősorban nem a nagy dómépítkezések, hanem a falusi templomok elterjedése jelzi igazán.

GP: Hajnal István nevéhez fűződik a formaképződés fogalmának megalkotása, amellyel különböző folyamatokat írt le. Miben áll ennek a lényege, illetve hogyan alkalmazható ez az építészet történetére?

TM: A formaképződés hajnali hasonlatában úgy viszonyul az élet a formákhoz, mint a folyó medre a benne áramló vízhez. Történészként a kiszáradt meder geológiai lenyomataiból következtethetünk vissza a lezajlott folyamatokra, és így leírhatjuk a folyó életét. Hajnal azt állítja, hogy az emberi fejlődés állandóan formákba önti a gondolatait. Az írásképek vizsgálatán keresztül például kimutatta, hogy a hajdan ünnepélyes tevékenységet kifejező jelek egyszerűsödése az írás széles körű elterjedése és napi szintű használata miatt következett be. Hogyan lehet ezt átfordítani a vidéki építészetre? Hajnal maga is azt írja, hogy „a település a legtisztább formaképződés, ahol a társadalom minden folyamata valamiképpen lerakódik”.2 Ehhez azért hozzá lehet tenni, hogy a nagy folyamatok rakódnak le. Építészetben, faluépítészetben legalább ötven–száz éves struktúrák váltják egymást: az első generáció által felépített házakat a következő két-három generáció is tovább használja, általában jelentősebb átalakítás nélkül.

Ha a formaképződés időbeli ritmusát is számításba vesszük, akkor az épületek és a települések a formaképződés ún. lassú idejét tükrözik – ez szintén egy szociológiai szakkifejezés –, ezért könyvemben3 a 18. századtól indítom a szociológiai vizsgálatot, hiszen mindaz, ami ma a településképben megtalálható – például egy-egy templom –, sok esetben (legalább) erre az időszakra nyúlik vissza. A települések alaprajza, szerkezete általában még régebbi nyomokat őriz, és mélyebb gyökerekről tanúskodik. Ezek igen hosszú idejű folyamatok, amelyeket a település vizsgálatával fel lehet tárni, és régi térképekkel igazolni is lehet. Hajnal úgy utal erre egy 1946-os írásában, hogy „beleszületünk az előttünk kialakult formákba” 4 – ez az építészet mellett természetesen a történelmi fejlődés több más területére is igaz.

GP: A vidéki tér emlékezete című könyvében a formaképződés mellett a másik alapvető fogalom is megjelenik, nevezetesen az örökségalkotás, amely az intézményes műemlékvédelem megjelenésével hozható kapcsolatba. Ennek az évszázadok során többféle modellje alakult ki az épített örökséghez való viszonyulást tekintve: a spontán, a nosztalgikus és a megőrző örökségalkotás.

TM: A megőrző örökségalkotás tulajdonképpen az intézményes műemlékvédelmet jelenti, amelynek részét képezik a múzeumok, a tájházak, valamint általában az építészek tudatos beavatkozásai a településszövetbe egy-egy felújítás vagy új építés kapcsán. A spontán örökségalkotás a formaképződés továbbgondolása. Már a 20. század elejétől zavarta a falura rácsodálkozó építésznemzedékek mindegyikét, hogy a falusiak nem becsülik meg a régi épületeket. Az erről szóló régi és újabb szövegek tanulmányozása során kiderült, a probléma ugyanaz: a szerzők azokat a folyamatokat kritizálják falun, amelyek azokat az épületeket hozták létre, amelyeket ők szeretnek. Magyarán: a 18–19. században ugyanazok a mintakövetési stratégiák érvényesültek falun, mint a 20. század első felében. Megláttak egy jó technikát, motívumot, elemet az uradalmi építészetben (hiszen leginkább innen tudtak könnyen kölcsönözni), és elkezdték másolni. Ha nem tudták ugyanolyan formában előállítani, elkezdték hamisítani. Ebben egyfajta modernizációs vágy mutatkozott meg, ami a 20. században extrém módon felgyorsult – ezért lett aztán nagy a feszültség az építészek és a falusiak között. Például az 1920–1930-as években Tóth Kálmán5 és társai nagyon élesen kritizálták, torzszüleménynek tartották az utcára beforduló parasztházat, amelyet Meggyesi Tamás könyve6 már szerves fejlődésként értelmez. A különféle díszítmények esetében is hasonló kritika figyelhető meg, holott ezek azt fejezték ki, hogy egy társadalom, amely kényszerből paraszt maradt (hiszen nem nagyon volt kilépési lehetősége a két világháború közötti évtizedekben), valójában szeretett volna már a városhoz közelíteni, és ahhoz tartozni. Korábban a tornácok is ilyen szándékot jeleztek, hiszen a nemességhez való alkalmazkodást fejezték ki.

Az teszi széppé ezeket az épületeket, hogy kényszerből, nem kis leleménnyel, jóval egyszerűbb anyagokból, tényleg kedves megoldások születtek – ezt csodálták a régi népi építészetben. A húszas–harmincas években az akkori kortársak nem szerették az eklektikus parasztházhomlokzatokat – ma már azokat is elfogadjuk, sőt, komoly értéknek tartjuk. Érdekesség, hogy egy burgenlandi osztrák kutató a magyar falvakról írt munkájában – valamilyen malőr folytán – a kockaházakat is besorolta a népi építészet emlékei közé. Valóban felfedezhetők bizonyos kapcsolatok a hagyományos hosszú ház és a kockaház között, hiszen az utcai szoba mellé egy másik szoba és mögé egy konyha elhelyezésével könnyen előállítható egyikből a másik. (A kockaházak közvetlen formai előképe az elővárosi munkáslakótelepek szabadon álló házaiban keresendő.) Ausztriában nincsen éles határ a népi és a modern építészet között, ezért történhetett meg az imént említett eset. A szerző tudta, hogy a kockaházak az ötvenes–hatvanas években épültek, de úgy gondolta, hogy ezek még a szerves fejlődés részét képezik.

Tótkomlós

GP: Az említett könyvét olvasva nekem is hasonló érzésem volt, mintha mégis lenne kapcsolat a hagyományos falusi épületek és a kockaházak között. S lehet, hogy csak az építészek fejében él úgy, hogy a tervutasításos rendszerben, a falvak modernizációja jegyében találták ki és sózták rá ezeket az országra: tessék, itt van, ezt kell építeni.

TM: Tény, hogy az építészeti előírások kedveztek a kockaháznak: három helyiséget kellett bezsúfolni viszonylag kis területre, és az általában keskeny telkeken a szabadon álló „sátortetős ház” (ahogy a falusiak legtöbbször nevezik) képlete szinte magától adódott. Ez a típus Szlovákiában is létezett, ott manzárdtetővel épültek az ilyen házak. Ezt akkor szerették az emberek! A fennmaradt iratokból látható, hogy 1945 után az új falvak építésekor döntően ilyen terveket nyújtottak be engedélyeztetésre, amelynek koordináló szervezete az Országos Házépítő Szövetkezet (OHÉSZ) volt. Az egykori cselédek, szegényparasztok számára ez nagy előrelépést jelentett azokban az években. Ha a mai újabb családi házakkal összehasonlítjuk ezeket, szépnek, harmonikusnak tűnnek – a környezetükbe illeszkedő léptéküknek köszönhetően. Ehhez képest a nosztalgikus-hagyományos a maga törvényszerűségeit vitte tovább az új rendszerben, ugyanolyan nagy leleménnyel: például a kerítéseket már nem vesszőből fonta, hanem a vasútállomásokról szerezte be.

A nosztalgikus örökségalkotást az építészek teremtették meg a negyvenes években az ONCSA-épületekkel,7 illetve a típustervezéssel, amellyel vissza kívánták fordítani ezt az ellenőrizhetetlen folyamatot, ami Ausztriában vagy Svájcban igen messzire kifutott az alpesi ház újraértelmezésével. Nálunk ez részben megakadt, másrészt a hetvenes évektől érzékelhető volt a másik irány, az ún. folklorizmus, amely eleinte a parasztházak felújítását jelentette. Később az ebben érdekelt tehetősebb réteg elkezdett az igényeinek jobban megfelelő újabbakat építeni.

GP: Mi a véleménye a műemlékvédelem 20. századi gyakorlatáról? Építészek számára a működés mechanizmusáról több érdekes, talán nem teljesen nyilvánvaló megállapítást olvashatunk a könyvében: a műemlékvédelem válogat, tudatosan szeretne emlékeztetni, az emlékeket konzerválva kiszakítja eredeti környezetükből, valamint mindig az aktuális érdekeket szolgálja ki.

TM: Igen, így van, s ez vidéken különösen érezhető. Egyik kedvenc, egyébként nem építész tanárom, egy még valóban sok régi épületet őrző faluban járva azt mondta: „Egyet hagyjunk meg tájháznak, a többit bontsuk le, modernizáljuk!” Ez a kijelentés tükrözi a megújulás iránti alapvető vágyat, hiszen, valljuk be, ezen épületek többsége nagyon rossz állapotú. A nosztalgikus hagyományőrzés éppen azt kísérelte meg, hogy ezeket minőségileg feljavítsa. (A legnagyobb számban a harmincas–negyvenes évekből maradtak fenn olyanok, amelyek parasztpolgári rétegek otthonaként szolgáltak, míg a leginkább archaikusnak tekinthető épületek, a társadalom legalsó rétegeinek lakóhelyei, zömmel elpusztultak.)

Sóstói Múzeum

Ha a műemlékvédelem erről nem akar tudomást venni, akkor egyfajta törés keletkezik. Egyrészt létezik egy feltörekvő utóparaszti társadalom, amely a szegénység jelét látja ezekben a házakban, másrészt van egy szakmai közvélemény, amely – teljesen jogosan – a szépséget veszi észre ezekben az eltűnő épületekben. Két lehetőség kínálkozik: vagy megkezdődik egy harc, megpróbálnak valakit bent tartani az épületben; vagy az egészet kiemelik a környezetéből, és múzeummá teszik, így a többi lakó fellélegezhet. A harmadik lehetőség lenne a nagyon átgondolt és kifinomult modernizáció, amelyről viszont sokáig nem akartak tudomást venni. Nálunk a településkép védelme igen nehezen vált el a műemlékvédelemtől, hiszen az anyag és az építéstechnológia eredetiségét települési szinten nem könnyű megvalósítani, főként egy ilyen hihetetlenül gyorsan változó igényű világban.

GP: A felgyorsult időre mint meghatározó tényezőre többször is utal, az elmúlt fél évszázadra és az elmúlt egy-két évtizedre egyaránt vonatkoztatva. A településszövetek nem bírják lekövetni ezt az irdatlan ütemű átalakulást, és ez óriási feszültségeket gerjeszt bennük.

TM: A településképek parasztpolgári házai a harmincas–negyvenes években társadalmi szempontból egy lassú modernizációt fejeztek ki, ma pedig már egy nemzedéken belül két-három divathullám is végigsöpör, de egyik sem tud önmagában meghatározó lenni: építészeti minőségétől függetlenül nincs ideje a kifutásra, arra, hogy gyökeret verjen, és megteremtődjön, mondjuk, egy új háztípus, amely később esetleg egységesebb utcaképeket hozhatna létre. Mert a cél valahol ez lenne, ezt igényelnék az emberek is. A kérdőíves kutatásnak volt egy olyan része, amely során fotókon bemutatott házak alaptípusairól kellett véleményt mondani. Ez azt az eredményt hozta, hogy az emberekben általában megvan a vágy a hagyományos, szolid formák és épülettömegek iránt.

Mi itt, Közép-Kelet-Európában évszázadok óta ebbe nevelkedünk bele: ha a gyerek házat rajzol, téglalap alakú, magastetős formát rajzol. A kérdőíven szereplő, napjaink összetett alaprajzú és tömegalakítású házát ugyan „gazdagnak” nevezték, de felismerhető volt az is, hogy ezeket a megjelenésük után tíz, húsz évvel esztétikai értelemben már nem találták szépnek. Ez volt a helyzet a kockaházakkal és a hetvenes–nyolcvanas évek „késő kádári” emeletes családi házaival is: eljárt felettük az idő, kimentek a divatból, s ma csak állnak, és kérdezgetik az emberek: hogy lehetett ilyet építeni? „Ez volt a szokás, ez volt a divat” – hangzik szinte rögtön a válasz, és valóban erről van szó, ezen épületek mögött nincsen esztétikai program.

GP: Hogyan vélekedik a város és a falu kapcsolatáról? Azt írja, hogy „amíg a 20. században a vidék vándorolt a váro-sokba, addig a 21. században a városi életforma hódítja meg a vidéket”. Régóta tudott, hogy egyik sem létezhet a másik nélkül; a kutatások főként az elsőségre és a kapcsolat jellegére koncentrálnak.

TM: A korábban említett osztrák kutató példájánál maradva: nem minden országban, tudományos iskolában vagy kultúrkörben olyan éles a város és a vidék különbsége, mint nálunk. Ez egy magyar sajátosság, ami azzal a gyors polgárosodással függ össze, amelyből a falu kimaradt. Ez a különbség a húszas–harmincas években volt a leginkább érzékelhető, amikor Budapest – a Horthy-korszak minden konzervativizmusa ellenére – lépést tartott Európával, míg a vidék még a dualizmus kori szinthez viszonyítva is inkább visszalépett. Emiatt borzasztó erősnek érezzük ezt a különbséget város és vidék között. A szlovák szerzők minden gond nélkül hoznak példákat a népi építészetre Pozsony belvárosából, ahol a középkorban valóban olyan házak állhattak, mint amilyenek a falvakat jellemezték akkoriban. Ezt Magyarországon is tudjuk, és ez a szerves fejlődési folyamat itthon is fel van tárva, mégis, a gondolatrendszerben megfigyelhető egy éles váltás attól függően, hogy az ember város- vagy falukutató-e. A város vidékre „ván-dorlásáról” szóló idézet arra utal, hogy az elmúlt negyven-ötven évben a falu nagyon gyorsan behozta azt az urbanizációs hátrányt, amely a 20. század közepéig jellemezte.

GP: Mit gondol, a könyvében szereplő megállapítások kinek és miben tudnak segítséget nyújtani? Hogyan illeszthető be a kötet a vidék fejlesztésével kapcsolatos szakmai diskurzusba és a mindennapi munkába?

TM: A kutatás elején írtam néhány gondolatot erről. Tudomásul kell venni, hogy a faluban a jó építészet születésének záloga az ottani elit támogatása lehet. Természetesen nem anyagiakról van szó, hanem egyfajta szabadság és gyorsaság biztosítását igényelnék. Falun a helyi vállalkozó tulajdonképpen egyfajta befektető, akinek sokszor a kezébe kerülnek a még meglévő majorságok, kisebb kúriák, egyszóval azok a presztízsépületek, amelyek – megújulásukat követően – mértékadók lehetnek a falu lakossága számára. A helyi elitet két dologgal lehet befolyásolni: egyrészt nagyon erős propagandával trendivé kell tenni ezt, kultuszt kell neki teremteni (például a Balaton-felvidéken már régóta menő dolog, bár elsősorban a fővárosiak között, ha valakinek régi háza van), másrészt, ahol ez a lehetőség nincsen meg, a leszakadó régiókban ingyenes tervezéssel és az engedélyezés könnyítésével, gyorsításával lehetne szakmai támogatást nyújtani.

A kifejezetten nyomorban élő területeken a helyi elit irányításával az épületek puszta karbantartása egy olyan szociális program lehetne, amely néhol már elindult (például az Építész Közlöny–Műhely előző számában bemutatott Terény erre ragyogó példa, vagy a Tolna megyei Závod). Egy-egy helyi vezető, építész, értelmiségi a falufejlesztést arra építi fel, hogy „dolgozzunk a házon”. Ez régen természetes volt, de most újra fel kell hívni rá az emberek figyelmét. Ha nincsen más munka, a házakon és a házak körül mindig akad tennivaló.

Az ilyen jellegű felújítási programok legismertebb példája Torockó, ahol a turizmus már csak egy második lépcső, ha egyáltalán kell hozzá. Nem muszáj mindig óriási léptékekben gondolkodni, hogy mennyi pénz fog áramlani a faluba, egyszerűen az is lehet kitűzött cél, hogy jó legyen ott élni. Azt már önmagában el kell ismerni eredménynek, ha kellemes érzés végigmenni a főutcán – ez az igény az emberekben is ott van. A kutatástól függetlenül kérdezgettem Keszthely melletti, viszonylag kedvező anyagi helyzetű falvakban élőket az érzéseikről (például Gyenesdiáson), de kiderült, hogy települési szinten „nem érzik jól” magukat, azt érzékelik, hogy zavaros és nem igazán szép a településük. Elvesztették azt a kötődést, amelyet Keszthelyen még érezhetnek (mert például milyen jó végigmenni a főutcán). Lehet, hogy elsőre nem látják át, hogy elődeik vagy maguk tették tönkre, de lenne igényük ennek megváltoztatatására, hiszen valamilyen szinten mindenki szeret(ne) szép környezetben élni.

GP: Többször utal az otthonosság elvesztésére mint az egyik fő problémára az átalakult és felgyorsult világban. Az előbbiekben vázolt módszereken túl lenne-e további ötlete építészeti szempontból a falvak helyzetének javítására?

TM: Az otthontalanság érzése kapcsán nyugodtan lehetne szimbólumokban, erős jelzésekben gondolkodni, ahogyan a régi népi építészet tette. Ezt valamilyen módon átvehetné a kortárs építészet is. Nem kell attól megijedni, hogy másoljuk a múltat: ha megvan ez az igény az emberekben, egyes rétegekben, vagy bizonyos körülmények hatására előjön belőlük ez az ún. nosztalgikus örökségalkotás, akkor miért ne aknázzuk ki, és miért ne szolgálnák ki ezt az igényt az építészek jó tervekkel? Ha az emberek modern parasztházban szeretnének lakni, ezen lehet nevetni is, de elgondolkodhatunk azon is, hogy mennyivel rosszabb ez egy nemzetközi folyóiratból átvett mintaépületnél? Mindkettő másolás valamilyen szinten, ám ha az adott helyszín adottságait a lehető leginkább ki szeretnénk aknázni, az már egyáltalán nem az. Ez fáradságos munka, amelyet nem lehet csupán az íróasztal mellől megtervezni. Amennyire én látom, ez a fajta regionális építészet Nyugat-Európában leáldozó tendenciát mutat.

Torockó

GP: Az építészek körében kritikai regionalizmus néven ismert az a főként Közép-Kelet Európában uralkodó irányzat, amely nagyon erősen kötődik a helyhez, és mindent ebből próbál meg levezetni, értelmezni. Ehhez az alapszemlélethez aztán többféle megjelenési mód társulhat, a letisztult minimalizmustól egészen az összetett formaképzésig.

TM: Az alázat nagyon hiányzik a mai építészetből, és ez falun, a családi házak terén talán még erősebben érzékelhető. Azzal, hogy az építészet napjainkra erősen művészi szakmává vált, rosszat tett a településképnek. Tele vagyunk szoborszerűen formált épületekkel, és szinte lenézik azt, aki „csak” szakmunkát végez, és „csupán” egyszerű, használható házat épít.

GP: A másik végletet viszont a túlzottan erős szabályozás jelenti – ahogyan például néhány Balaton-felvidéki vagy Velencei-tó környéki településen tapasztalható –, amely egy idillinek vélt nosztalgikus köntöst kényszerít azokra is, akik éppen nem modern parasztházban szeretnének élni.

TM: Az utcakép alapjában véve egy külsőség, ahol az őszinteség mítosza nem igazán érvényesült a múltban sem. Az ún. paraszti polgárosodás elsősorban a homlokzatokat érintette erőteljesen, így tehát ez egy hamis polgárosodás volt. Szociológiai értelemben ez egy hazugság – az énünknek része az, hogy milyen képet mutatunk magunkról. Szerintem építészeti szempontból az a hazugság, ha azt hisszük, hogy egy épület őszinte – ez volt az egyik jelszava a modern mozgalomnak. Az élet azonban nem ilyen: tele vagyunk homlokzatokkal (ez egy szociológiában is használt szakkifejezés), amelyeket különböző helyzetekben mutatunk. Véleményem szerint ezt az épületek tekintetében leginkább ott lehet elrontani, ha például a történeti homlokzatok elkészítését iparosítják. A falusi lépték atmoszféráját igazából az épületeken tükröződő kézi munka határozza meg, amely bármilyen esetlen megoldást legitimizál a 19. századból. Akármilyen, látszólag jó formát tönkre lehet tenni, például a készen kapható és felszerelhető kovácsoltvas kapu- és kerítéselemekkel. Ezek akár szépek is lehetnének, ha kézzel készülnének, csakhogy messziről lerí róluk, hogy nem úgy készültek. A kézművesség rettenetesen hiányzik – egyébként a tervezés folyamatából is! –, és úgy gondolom, egy-egy épület esetében sokszor éppen ezen csúsznak el a részletek.

A kutatások során nemegyszer tapasztaltam, hogy az építész nem veszi a fáradságot a helyszín vagy a tágabb környezet beható tanulmányozására, vagy arra, hogy alaposan elbeszélgessen a családdal, pedig ezek ismeretében a meghökkentőnek tűnő igényekhez is megtalálhatná a legalkalmasabb formát – ehelyett inkább győzködi őket az általa egyszerűbbnek vélt (típus-) kialakításról. Itt is nagy váltás történt, hiszen a paraszti életforma alapvetően tipizált volt, a házak ehhez alkalmazkodtak. Úgy hiszem, hogy ezt a tipizálást nagy körültekintéssel, ma is meg lehetne oldani, ami egyben izgalmas feladatot is jelentene. Amikor a kilencvenes évek elején Csángóföldön jártam, ott fellelhető volt még a paraszti egyöntetűség: miután a szállást adó család fogadott, lesétáltam a faluközpontba, és nem találtam vissza, annyira egyformák voltak a porták és a házak. Az önmagát kiteljesíteni kívánó modern ember azonban már nem ezt igényli.

GP: Nemrég jelent meg a legújabb, Falvak az uradalmak helyén című könyve.8 A cím izgalmas és sokat ígérő, különösen azoknak, akik a vidék változásaira érzékenyek.

TM: A legújabb kiadvány egy szűk, de annál érdekesebb időszakot, az 1945 után az uradalmak területén létrehozott új falvak kialakulását mutatja be, levéltári kutatásokra alapozva. Ez a téma az építészek számára igen érdekes lehet, hiszen az eddig feldolgozatlan anyagban számos terv található, mind a települések, mind az épületek szintjén. A könyv egy fontos láncszemet, az ONCSA-program tulajdonképpeni folytatását vázolja fel az 1945–1949 közötti időszakra koncentrálva, Mátyásdomb, Hantos, Nagylók, Kisszállás, Lőkösháza történetén keresztül.

Torockó

GP: Van-e kapcsolata olyan egyetemekkel, amelyeken a kutatási területének megfelelő szociológiai-településtudományi képzés folyik?

TM: Szociálpedagógusokat tanítok Vácon (az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán – a szerk.), ahol beemeltem a képzésbe ezt a témát, elsősorban a szövetkezetek történetét. Nem olyan régóta tanítok, de érzem, hogy legalább olyan nehéz a hallgatók figyelmét felhívni az épületekre, mint az építészekét a társadalomra.

A diákok nyilván azért jönnek erre a képzésre, mert emberekkel akarnak foglalkozni, és nem is nagyon értik, hogy jön ehhez a lakóház, én viszont úgy gondolom, hogy nagyon fontos elem. Nekem is nehéz elfogadtatnom a szociológián belül, hogy amivel én foglalkozom, az is szociológia. Legjobb esetben földrajznak tekintik, de ez már a tudományterületek közötti vitához vezet… Német nyelvterületen a földrajz a két világháború között az integráló tudomány szerepét töltötte be, amit sikeresen átörökített a későbbi évtizedekre is. A falu- és településformák például a német általános iskolai földrajzkönyvekben találhatók meg. Problémának látom, hogy a város- vagy a falutervezés mint feladat nem került bele a hazai politikai életbe. Ezekkel nem lehet választásokat nyerni, legfeljebb elveszteni. De baj az is, hogy nálunk nincsen valódi építészeti közvélemény, az építészet nem kap megfelelő szerepet a médiában. Le kellene vinni ezeket a témákat a hétköznapok szintjére, és felhívni az emberek figyelmet a települések épített örökségének szépségére.


1. Tamáska Máté: Hajnal István történelemszociológiája és a középkori építészet. In: Építés–Építészettudomány, 34/3–4 (2006), pp. 387–406.

2. Idézi Tamáska Máté: A vidéki tér emlékezete – Az építészeti formaképződéstől a kulturális örökségalkotásig: Nagykarácsony, Sukoró és Tiszafüred esettanulmányával, Martin Opitz Kiadó, Budapest, 2011, p. 14.

3. Tamáska Máté: A vidéki tér emlékezete – Az építészeti formaképződéstől a kulturális örökségalkotásig: Nagykarácsony, Sukoró és Tiszafüred esettanulmányával, Martin Opitz Kiadó, Budapest, 2011.

4. Uott, p. 14.

5. Tóth Kálmán az ONCSA-házak tervezésében kiemelkedő szerepet játszó építész volt.

6. Meggyesi Tamás: Városépítészeti alaktan, Terc Kiadó, Budapest, 2009.

7. ONCSA: Az Országos Nép-, és Családvédelmi Alap, valamint a Belügyminisztérium által koordinált program neve, amelynek során 1941–1944 között mintegy 12 000 családi ház épült országszerte.

8. Tamáska Máté: Falvak az uradalmak helyén. A megszűnt nagybirtok telepes községeinek építészete 1945 után, Martin Opitz Kiadó,
Budapest, 2013.

 

vélemény írásához jelentkezzen be »