„Előbbre való volt a szellemi tér, mint a fizikai.” – Beszélgetés Illés Anikóval a MOME Elméleti Intézetének vezetőjével

Az elmúlt öt és fél évben Illés Anikó vezette a MOME Elméleti Intézetét. Megbízása 2020 decemberében lejárt, a posztot nem pályázta meg újra. Az elmélet és a design kapcsolatáról, a digitális oktatásról, személyes eredményeiről és kutatásairól Somogyi Krisztina kérdezte.

Somogyi Krisztina: Amikor intézetvezető lettél 2015-ben, azt nyilatkoztad,¹ hogy szereted, ha alapfogalmakról folyik az egyetemen vita, mert még ezen a szinten sincsen teljes egyetértés a MOME sokféle szakterülete között. Kezdjük akkor az alapoktól a beszélgetést: mit jelent a design fogalma a számodra? Hogyan jelenik meg ez az értelmezés a képzésben?

Illés Anikó: A design nem statikus fogalom, bennem sem az. Amikor óraadóként kezdtem még a Magyar Iparművészeti Egyetemen, a design fogalmát alig használtuk. Mire állásba kerültem már a MOME-n, addigra viszont az iparművészet szó ment ki a használatból, szinte már ki sem volt szabad ejteni. Ma a design szó használata az általános, bár a minisztériumokban vagy az akkreditációs feladatok kapcsán a tevékenységünket a képző- és iparművészet területhez sorolják be, ezt rögzítik a jogszabályok. Magyarországon Iparművészeti Múzeum van csak, design múzeum nincsen. A kollégák számára izgalmas vitatéma, hogy vajon a design vagy a művészet a tágabb fogalom? A designkultúrát oktatók értelmezésében minden design, ezen belül jelennek meg autonóm törekvések. Mások fordítva látják. Én inkább az alkotás szót szeretem használni, magára a folyamatra szeretek tekinteni: a MOME-n alkotókat képzünk, ebbe beleérthetjük az ipar- és az autonóm művészeteket is. Ezzel együtt azt is gondolom, hogy a hagyományos, műközpontú szemléletek, amik diszciplinárisan a művészettörténészet szaktudásával leírhatók, ma már nem alkotják a mainstreamet. A MOME-n azt képviseljük, hogy egy designernek fontos értenie tevékenységének társadalmi beágyazottságát, jogi környezetét vagy pszichológiai hatásait is. A tudományági tágításnak nyilván vannak veszteségei is, így a hallgatók ma nem feltétlenül tudják olyan mélységben a művészettörténetet, mint pár évtizede, de a digitális adatok világában gyorsan utána lehet nézni a dolgoknak. De nem ez volt az eredeti kérdésed, hanem a design mibenléte: mindenféle változás ellenére a papaneki gondolatok vagy Moholy-Nagy megfogalmazásai, amit a 125 éves évforduló kapcsán újra elővettünk, még érvényesek.² Egyszerűen megfogalmazva: a design az ember érdekében jött létre. És ez bár evidencia, mégis bizonyos értelemben mégsem tudatosul gyakran, így például úgy érzem, hogy ennek az elvnek ellentmond maga az az új épületegyüttes, amiben a MOME-n dolgozunk.

Az Elméleti Intézet a tanárképző, a menedzserképző és az elméleti képzés összevonásából állt össze? Mi a feladatotok?

IA: A közgazdaságtantól a bölcsészet számtalan ágán át sok minden van a MOME-n: pszichológia, kulturális antropológia, a közgazdaságtannak több ága, művészettörténet, művészetelmélet, filozófia, szociológia, pedagógia. Az egyetem minden hallgatójával találkozunk. A tervezési szakok támogatása mellett megújult az önálló tanár szak és a menedzser képzéseink is, és természetesen a doktori iskola két alprogramjának (PhD és DLA) munkájában is aktívan részt veszünk. Maga az Elméleti Intézet, mint elnevezés ellentmondásos, mert az elméleti alapkutatásoknak bár nagy jelentőséget tulajdonítunk, ugyanakkor szakjaink gyakorlat-orientáltak, még az elméleti képzéseink is, amit az alapképzésben designkultúrának, a mesterszakon designelméletnek hívnak. A praxisra fókuszálunk. Szeretjük úgy definiálni magunkat, hogy a jelen és a közelmúlt design és művészeti jelenségeinek feldolgozása folyik a képzéseinken.

A tanárképzéseteknek mi ma a hangsúlya? Azért is kérdezem, mert az építészet és a design befogadási nehézségei miatt gyakran az általános oktatást szokás hibáztatni, mert az nem ad megfelelő vizuális műveltséget.

IA: A korábbi rajztanárképzésnek mára design- és vizuálisművészet-tanár szak a neve. Kétfelé képezünk tanárokat, egyrészt művészeti szakiskolákba, másrészt a közoktatásba általános és gimnazista gyerekek vizuális kultúra tantárgyához. Mert ma már nem rajz órának hívják az iskolákban sem a vizualitással foglalkozó tárgyat. Ez a névváltás nagy fejlődés. Tanárszakos kollégáimnak nagy szerepe van abban, hogy a szemléletváltozás bekövetkezett, ugyanis a vizuális kultúra tantárgy nemcsak rajzolást jelent, hanem a befogadásról, műelemzésről és a vizuális kultúrának az értéséről is szól.

A 2018-as vezetői pályázatod elején megfogalmazod, hogy milyen szempontból tartod fontosnak a folyamatosságot. „Az intézet előző vezetése tekintetében Tillmann J. A. vezetői ciklusából fenntartandó értéknek tartom az oktatói és kutatói autonómia magas fokú tiszteletét. ... Veres Bálint tevékenységéből a pontosságra, a keretek betartására, s a konszenzusra törekvést emelném ki."

IA: Nem volt ambícióm, hogy gyökeresen újat csináljak. Ha valami egész jó, akkor azt nem kell újra kitalálni. Nem az az innovatív, ha mindig mindent változtatunk. Egy vezetői munka eredménye több évvel, akár évtizeddel később rajzolódik ki. Az aktuális vezető munkája elsőre azon mérhető, hogy miként érzik magukat a kollégák, de a teljesítmény sokkal később érik be. Ezért fontos a folyamatosság megteremtése, ha van valami jó az örökségben, akkor azt meg kell mutatni, meg kell erősíteni.

A két elődöd művészetfilozófiával, művészetelmélettel foglalkozik. Te esztétikát, pszichológiát tanultál. Az elmúlt öt évre visszagondolva mit akartál és mit tudtál hozzátenni az Intézet szemléletéhez?

IA: Mindkét tanult terület fontos volt a munkámban: az esztétika szemléletmódot ad az embernek, azt hogy egyáltalán mire érdemes tekintetet vetni, és mire nem. A pszichológia is kiemelt fontosságú, bár tudatos döntést hoztam arról, hogy ne pszichológusként legyek jelen a képzésben, így nem is tartottam például tréninget, ezzel egy klinikus végzettségű kollégát bíztam meg. A pszichológiai tudás azonban fontos volt a munkámban. A képzettségem miatt jobban értettem, hogyan működik az ember. Vezetőként főleg a szociálpszichológiai tudásra alapoztam, arra hogy a csoportok hogyan működnek, mitől hatékony egy vezető. Szeretném úgy gondolni, hogy a támogató munkám eredményes volt, így ha valakinek eszébe jutott valamilyen irányba fejlődni, abban őt támogattam. Ez jelentett megerősítést is, és az intézményi háttér biztosítását is, így menedzser delegálását a kitűzött pályázathoz vagy segítséget a szervezésben.

A másik kiemelt terület számomra a közösség építése, az Intézet identitásának az erősítése volt. Lényegesnek érzem, hogy ha valaki sikert ér el, akkor együtt legyünk büszkék rá és arra, hogy az Elméleti Intézetben együtt dolgozunk vele. Nem hiszem, hogy teljesítménybérezéssel vagy tárgyjutalommal el lehetne érni egy konferenciára való meghívást vagy egy kutatási ösztöndíjat, ugyanakkor nem lenne baj, ha jobban elismerné az egyetem azt, aki rendszeresen teljesít, akinek szép eredményei vannak. Ezt lehetne honorálni, ilyen értelemben nem utasítom el a teljesítménybérezést.

A művészeti egyetemeken az alkotó tevékenység az, ami a legmagasabb presztízsű, a helyzet tehát pont a fordítottja a közoktatásnak, ahol az ének, rajz, vizuális kultúra, média jellemzően még ma is könnyű, másodlagos fontosságú tárgynak számít az „akadémikus" tárgyakkal szemben. Mi a helye és a presztízse az elméletnek a MOME-n? Változott-e a megítélés az elmúlt évek során?

IA: Köszönöm ezt a kérdést, mert azt gondolom, hogy ezen a téren sokat tudtam változtatni, a hallgatók is megélték ezt, a kollégák fejében is sokat alakult a megítélésünk. Bár még mindig akad olyan tervezést tanító kolléga, aki azt hiszi, hogy az Elméleti Intézetben csak művtöri van, amiből szigorlatozni kell az év végén, de a többség már érti, hogy gondolkodni tanítjuk a hallgatókat és a tervezést támogató diszciplínák szemléletmódjait értetjük meg. Azt alapozzuk meg, hogy ha egy tervező mondjuk gyerekbútort készítene, akkor jusson majd eszébe, hogy fejlődéslélektan könyvekben tud utánanézni annak, hogy hány centis egy ötéves, mekkora a mozgásigénye, mire képes az ujjával.

A diákok ma talán jobban értik mint öt éve, hogy egy designernek sokféle tudásra van szüksége, de sok idő, amíg erről meggyőzzük őket. Ma jellemzően rögtön érettségi után jönnek hozzánk tanulni a fiatalok és az a 18 éves, aki építész vagy grafikus akar lenni, ritkán érti, hogy jogi szabályozásról vagy az üzleti terv készítéséről is fontos órákat hallgatnia. Pedig a sikeres szakmagyakorlásnak ez fontos eleme. Ha nem érti a munkaszerződését, ha nem tud céget alapítani, ha nem látja át a működési struktúrákat, amikor majd átveszi a BA vagy MA diplomáját, akkor gondban lesz. Mi próbálunk tág kínálatot adni, felkészülni egészen különböző helyzetekre.

Van sláger óra az Elméleti Intézetben?

IA: Nagyon változó, hogy mi a sláger. Egy időben alig győztünk önismereti és kommunikációs tréning csoportokat indítani. Ez most lejjebb hagyott. Most Babarczy Eszternek az az irodalom órája a nagyon menő, ahova kortárs írókat hív meg, de volt egy kurzusheti művészettörténet előadássorozatunk online bejelentkezéssel, amire szintén nagyon jó visszajelzést kaptunk.

Az Elméleti Intézet szellemi teréről beszélgettünk eddig. Az elmúlt öt év alatt a MOME fizikai tere is jelentősen megváltozott. A környezetpszichológia és az építészet felől érkezve fontos kérdés számomra, hogy mennyiben alakította a munkátokat az egyetem fizikai környezete?

IA: Az Elméleti Intézet hagyományosan a Gondűzőben lakott, ami egy csodálatos, bájos kis épület. Nagyon klassz terasza volt, ami bár már meg volt repedezve, de nagyon jól lehetett ott konzultálni, értekezletet tartani, megebédelni, lenni. Nagyon szerettük a régi helyünket, bár a tanári borzasztóan méltatlan volt, egy sötét szobában ült az összes tanár. Kialakultak rituáléink, közös ünnepeink, erre én nagy gondot fordítottam. Az épület rossz állapota kevéssé zavart minket, talán azért, mert többségünk a bölcsészkarról jött, azaz senki se nőtt fel csodapalotában. Az, hogy nem lehet kinyitni egy ablakkeretet, nem érte el az ingerküszöbünket. Előbbre való volt a szellemi tér, mint a fizikai. Persze rémálom volt, hogy a főépületben tartott órákra a projektort, laptopot át kellett vinni a főépületbe, így télen, amikor hamar sötétedik, az össze-vissza álló járdalapokon egyensúlyoztunk nagy értékű eszközökkel. Ezt a helyzetet nem sírjuk vissza. A felújítás előtti épületben azonban tudtunk szervezni egy nagy világkonferenciát 2011-ben 600 fő számára³ az ELTE-vel karöltve, ami nagyon sikeres volt az ideérkező vizuális szakemberek körében. A fiatalok ma úgy mondanák, hogy volt vibe-ja a dolognak.

Milyen volt az élet a Z-épületben, a BME campus területén?

IA: A BME campusára átmenni egyszerre volt félelmetes és vonzó. Az épület télen hideg, nyáron meleg, olyan fura az egész, de nagyon megszerettük, hogy ott van a városban, a vendégeink csak úgy beszaladnak hozzánk. Volt egy lüktetése a helynek, talán a Duna miatt is, és egy olyan érzés, hogy az ott a város szíve. Az Elmélet az első emeletre került, ennek én örültem, bár tudok róla, hogy presztízskérdés volt minél magasabbra kerülni. A felső emeletekről tényleg pazar volt a kilátás, de nekem van egy praktikus vénám, pontosan tudtam, hogy az első emeletre még könnyű felszaladni, márpedig egy ilyen házban gyakran elromlanak a liftek. Ez is fontos szempont. Összességében az átköltözés kellemes kaland volt, és jó volt ennek kapcsán selejtezni, rendet rakni.

Tavaly szeptemberre elkészült a MOME zugligeti campusa. Hogyan lakjátok be az új tereket?

IA: A visszaköltözés vegyes érzéseket váltott ki. Sajnáltuk, hogy már kész volt a bútorozási terv, meg voltak rendelve a bútorok, amikor a négy intézetigazgató megkapta a lehetőséget, hogy elossza egymás közt az oktatási helyeket. Funkció nélküli irodaként találták ki a tereket, ezek nagyon nehezen passzoltak a működésünkhöz. Úgy éreztük, nem mérték fel, hogy hol mekkora diákforgalom van, milyen típusú munkavégzés folyik, vagy hogy a diákok mellett tanárok is vannak egy egyetemen. Így például nem lehet tanári pihenőhelyeket tenni oda, ahol átjár több száz diák, mondjuk a szakdolgozati témabejelentő nap idején. Mert bár fontos elv, hogy mehessenek-jöhessenek a diákok, de az is fontos szempont, hogy az oktatók békében dolgozhassanak két órájuk között.

Környezetpszichológusként biztos megérted, hogy kellemetlen, ha gyakorlatilag egy széket sem lehet már odébb tenni a terveken, ha minden fontos kérdést rögzítettek, mire minket bevontak a folyamatba. Nem tudok jó érzéssel visszagondolni arra, hogy egy olyan egyetemen, ami a design-thinkinget hirdeti, a designt tűzi zászlajára, úgy zajlik a tervezési munka, hogy a résztvevők nincsenek érdemben megkérdezve. A négy intézet együttműködéséből végül az jött létre, hogy az Elméleti Intézet az Építészeti Intézettel került egy helyre, a másik folyosórészen a Design, és a Média Intézet oktatói és titkársági terei vannak.

A visszaköltözés ellentmondásos volt: ott állt a gyönyörű campus, sokan bejártak fotózni, még fotópályázat is volt rá, minden új volt, örülnünk kellett volna. Közben tétova diákok és tétova tanárok értetlenül keresték, hogy hol a helyük, mit hová tegyenek, ki hová menjen. A napi használat is nehezen indult, így például nem volt szabad semmit kirakni a falra vagy az ajtókra, nincsen hagyományos tábla sem. A design fogalmára kérdeztél rá a beszélgetésünk elején, ha az építészet design – szerintem az – akkor nem autonóm művészet, így nem lehet önmagáért való. Szerintem nem az a lényege egy épületnek, hogy le lehessen fotózni, díjat lehessen ezzel nyerni. A használat az elsődleges. Ehhez a praktikus dolgok mellett persze szimbolikus jelentések is tapadnak, így elgondolkodtat, hogy az alagsorba került az összes oktató. Hét épület van a campuson, ha abból az egyik épület alagsorába rakják az oktatókat, az jelentésteli aktus. Se esztétának, se pszichológusnak nem kell lenni ahhoz, hogy az ember átlássa ennek a gesztusértékét. Nem hiúságról van csak itt szó. Mi teszi az egyetemet azzá, ami? Nyilván a hallgatók is, de azért nagyon nem mindegy, hogy kik tanítanak ott. Nagy európai és amerikai egyetemeken a tanári kar a fő vonzerő. Mi meg eldugjuk az oktatókat az alagsorba? Persze elmondták nekünk, hogy valójában nem alagsor az, hanem egy teljes értékű emelet. De ahol orrmagasságban kezdődik az ablak, szemmagasságban a füvet látom vagy egy angolaknát és nem az eget, ott a hely alagsorként megélt.

Egy hely belakása hosszú folyamat. A MOME új épületeiben ősszel indult meg a tanítás, tavasszal pedig a járvány miatt távoktatásra kellett áttérni. Milyen most az élet Zugligeten?

IA: 2020 őszén nagyon sokan a kertben tartották órájukat, ideiglenes párnákkal, kerti vagy tantermi székekkel. Csodálatos pezsgés volt a kertben. Kisebb-nagyobb csoportokban ültek emberek a füvön, padokon, a Gondűző teraszán. Jó élmény volt ezt látni. Az épületek közötti parkban érdekes élet alakult ki, ott megéreztem, hogy egyetemen vagyok. Tehát előbb-utóbb csak megérkezünk ide.

Az oktatás szellemi teréből indultunk, átjöttünk a MOME fizikai térbe, onnan kiléptünk egy picit a természeti térbe. Zárásként szeretnék ellépni a személyes tered irányába. Úgy döntöttél, hogy nem pályázol újra. Van-e ennek valami különleges oka?

IA: Öt és fél évig, a legnehezebb években voltam jelen, közben tantárgyfejlesztésünk is folyt, ami nagy munka volt. Kívül-belül átalakultunk. Most épül ki az új szervezeti struktúra. Ebből is kivettem a részem, úgy érzem, helytálltam, szolgáltam az intézményt, az intézetet. Most csinálja ezt kicsit más. Nem állítom, hogy soha többet nem akarok vezető lenni – vannak még terveim, szunnyadó energiám – de most szeretnék visszatérni az eredeti hivatásomhoz. Az elmúlt években minimális órakedvezményem volt, végig tanítottam, voltak szakdolgozóim: ezt a munkát folytatom tovább, csak több időm marad remélem arra, hogy olvassak, írjak, gondolkodjak, beszélgessek. Továbbá megválasztottak egy nemzetközi kutatási szervezet, az International Association of Empirical Aesthetics titkárának.

Az elmúlt félévben Fulbright kutatási ösztöndíjjal voltál Amerikában. Mi volt a kutatási témád?

IA: A művészet- és designpszichológia a szakterületem, már a szakdolgozataimban is műbefogadás vizsgálatokat végeztem. Ehhez tértem vissza: mi történik akkor, ha valaki találkozik a művészettel, egy tárggyal, zenével vagy bármivel, ami valamilyen hatást kelt rá? Mik ennek az aspektusai, milyen ez a folyamat? Azzal párhuzamosan, ahogy átalakul a művészet fogalma, a múzeumok szerepe is átalakul a világban. Az utóbbi évtizedben az agyi vizsgáló eljárások, a neuroesztétika meghatározó területté vált. Engem a műbefogadás kontextuális megközelítése érdekel, általában a művészeti élmény maga. Ezzel kapcsolatban kerestem megfelelő helyet az USÁ-ban és a New Jerseyben lévő Montclair State University tanárát Pablo Tinio-t találtam meg magamnak, a Whitney Museum vagy a MET lett volna múzeumként a partnerünk. Sajnos a járvány miatt a múzeumok bezártak, így csak részben tudtam befejezni, amit elkezdtem ott. A kutatást folytatom.

A Covid-helyzet mindenki életét átírta, a helyzettel kapcsolatos bizonytalanság önmagában komoly stressz faktor. Volt-e olyan aspektusa ennek a helyzetnek, amire a MOME elméleti képzésében reagáltatok akár egy óra keretében, akár egy új tematikával, akár a szervezeti működésben?

IA: Érdekes kérdés a figyelem koncentrálása, ezzel a témával többet kellene foglalkoznunk. Az értekezletek megtartása online térben például hatékonyan működött, ehhez nem kell órákat utazni a városon át a jövőben sem. Ugyanakkor egyértelművé vált, hogy a valós találkozások során kialakuló spontán beszélgetések nagyon hiányoznak. Ennek mind a közösség, mind a szakmai munka szempontjából van jelentősége. Kell, hogy legyen tere a szabad beszélgetéseknek.

A figyelem fontos olyan értelemben is, hogy hány percig képes egy hallgató vagy egy oktató figyelni. Ezekre érdemes lenne masszív pszichológiai méréseket végezni, ezzel foglalkozni kell. Az online térben kirajzolódott, hogy ha valamire kíváncsiak a hallgatók, akkor erre nem sajnálják az időt, energiát.

A Covid-helyzet kapcsán megtapasztaltuk, hogy azok az emberek, akikre csak úgy utalunk, hogy a hallgatók, valójában nagyon heterogén csoport. Végeztünk például mikro-méréseket ősszel még a bizonytalanság állapotában, hogy áttérjünk-e online oktatásra. Nagyon sokan ragaszkodtak volna a személyes jelenlétű oktatáshoz, de legalább annyian preferálták, hogy egyáltalán ne kelljen még bejönni sem. A mindennapjaink megtervezése is design, oktatási programjainknak kapcsán fontos lenne ezt a heterogenitást alapul venni.

Hogyan tervezed a jövő éveket?

IA: A tanítást és a kutatásomat is folytatom. A MOME-n nagyon nagy előny, hogy interdiszciplináris közegben vagyok, viszont külön energiákat kell fordítanom arra, hogy a saját szakmámmal tartsam a kapcsolatot. Rendszeresen megyek a Magyar Pszichológiai Társaság éves közgyűlésére, örömmel megyek az ELTE-re vagy a PTE-re doktori folyamatokba bekapcsolódni, ELTE Társadalomtudományi Karra, és a BME kommunikáció szakára is jártam évekig diploma bizottsági tagnak, hogy halljam az újabb dolgokat, hogy benne legyek abban a közegben is. Fontos, hogy a külső szakmai kapcsolataim erősödjenek, és hogy maradjon több időm a szakmában olvasni, jelen lenni, a már említett kutatásokban elmélyedni. Mint a beszélgetésünk elején hangsúlyoztam, a design a társas, társadalmi közegében értelmezendő. Most ezzel a közeggel és magával az élménnyel szeretnék elmélyültebben foglalkozni.

[1] Designissimo Kovács Dániel interjúja

[2] bővebben a design fogalmáról: http://disegno.mome.hu/articles/Disegno2019_1_2_11_KovacsPeter.pdf

[3] The 33rd InSEA World Congress, Budapest (27-30 June, 2011): Art-Space-Education

Somogyi Krisztina