építészet : környezet : innováció

Emlékkő Újpalotán

Emlékkövet avattak Újpalotán Tenke Tibor építész, a városrész egykori generáltervezője tiszteletére. Az avatáson Callmeyer Ferenc mondott emlékbeszédét.
Emlékkövet avattak Újpalotán Tenke Tibor építész, a városrész egykori generáltervezője tiszteletére. Az avatáson Callmeyer Ferenc mondott emlékbeszédét:

"Összegyűltünk, hogy méltóan megünnepeljük a városrész alapkő letételének immár negyvenedik évfordulóját, és itt állunk az emlékkő előtt, mellyel a városrész felépítésében oroszlánrészt vállaló városrendező és építész emlékét tiszteljük meg.
Ki is volt ez a Tenke Tibor, vagy ahogy annak idején az örök vidám, az örök jópofa kollégát neveztük: Titi.

Az én ismeretségem vele Sziklenka úron, a Váci utcai úriszabón - meg természetesen feleségeinken - keresztül indult. Asszonyaink nemcsak egy iskolába jártak, de az építészfeleség gondoskodó szeretetével is rendelkeztek, s az olyan alantas munkától, mint a szabászati próbálás, igyekeztek minket megkímélni. Titit még nem ismertem, amikor feleségem elcipelt Sziklenka úrhoz új nadrág készíttetése ürügyén. Utáltam szabóhoz járni, de beadtam a derekamat az elkerülhetetlen méretvétel erejéig. Derék feleségem hozta-vitte a félig elkészült árút köztem és a szabómester között. Az elkészültekor azonban megint szükség volt a személyes jelenlétemre, így hát megjelentem a műhelyben, és a mester felsegítette a szép új nadrágot. A nadrág azonban nem állott meg derekamon, egészen a hónaljamig tartott. Ekkor felkiáltott Sziklenka: hát nem a Tenke mérnök úr tetszik lenni? A mester felcserélte a méretadatainkat...

Innentől kezdve kíváncsiságom növekedett, ki is ez a Tenke? Nevével akkor már az építészeti pályázatok ismertetéseiben gyakran találkoztam, építészi felfogása érdekelt. Kíváncsiságomat fokozta a Bilbaóra kiírt nemzetközi pályázat. Mindketten Magyarországról pályáztunk, tervünk homlokegyenest más felfogásu volt.

Hogy aztán egy irodában, a TTI-ben találkozzunk, még kis időnek el kellett telni.
Tibor közben megjárta a Mélyéptervet, a Lakótervet, én kis ideig Angliában dolgoztam.

Az út, melyet Tibor tett meg, jellegzetes magyar túlélési történet. A frissen avatott huszárhadnagy 1944 nyarán már csatatéri bevetésben vesz részt. Csapatával eljutott Varsó alá. Itt a németek ellen harcoló lengyeleknek nyújtanak segítséget, sok fegyverük kerül a lengyel partizánok kezébe. Tanúja lehettem, amikor a varsói Copernikus Egyetemre kiírt tervpályázati díját felveendő a hetvenes években Varsóban jártunk, a díszvacsora közben immár építészként egymásra találtak az egykori magyar és lengyel  fegyvertársak, és könnyek közepette ünnepelték találkozásukat.

Tibor a háború végén alakulatával szovjet fogságba került és itt néhány évet el is töltött. Jellemző szemérmes szerénységére, hogy az orosz nyelvtudását élete végéig nem árulta el, erről csak én és az egykori tolmács tudott. Őt egy értekezleten kedvesen kijavította rosszul alkalmazott orosz kifejezésben.

Az ötvenes években hazakeveredett, és mint osztályidegen rajzolóként a Mélyéptervben helyezkedett el. Itt a személyzeti osztály vezetője fedezte fel (ritka, de volt ilyen is!), hogy a kiváló tulajdonsággal rendelkező rajzolónak el kellene végeznie az egyetemet. Kalandos úton beajánlotta, felvették és négy év alatt diplomás építészmérnökké képezte magát.

A hatvanas évek elején találkoztunk a Tervezésfejlesztés és Típustervező Intézetben. Ő akkor már túl volt a szép budafoki csúszó zsaluzatos lakóépületén, én lakótelepi középületek építési rendszerével küzdöttem. Sokat találkoztunk, megmutattuk egymásnak építészeti terveinket, kicseréltük gondolatainkat. Ekkor indult meg nagy lelkesedéssel vállat tervpályázati sikersorozatunk. Kis pályázó csapatunk kiegészült Mester Árpáddal a BUVÁTI várostervező építészével, s sorozatosan nyertük az első díjakat a legkülönbözőbb építészeti feladatokra kiírt pályázatokon.

Pályázatainkat Tiborék kis Semsey utcai lakásában és nálunk készítettük. Felejthetetlen emlékem is ehhez fűződik. 1944-ben leventeként jelentkeznem kellett a komáromi várerődben katonai sorozásra. Ott reggel a kávéosztás, sorban állás közben odajött hozzám egy monoklis ezredes,  és megkérdezte hány éves vagyok? Akkor voltam tizenhat. Az ezredes úr hazaküldött a mamámhoz, s ezzel tulajdonképpen életemet mentette meg. Egy pályázás alkalmából, Tiborék lakása ajtaján csengettek, s Tibor közli, az édesapja jön, de ne lepődjek meg, mert most éppen éjjeli őr és ekként van öltözve. Nyílik az ajtó, és aki belép, a várerőd egykori parancsnoka, az ezredes úr civil ruhában, de monoklival az orrán. Tenke Lajos volt, az én megmentőm.

Néhány emlékezetes közös pályázatunk: Varsó Copernikus Egyetem, Miskolc Bodótető lakótelep, Mohács belső városrész rendezése, Velence üdülőtelep rendezése, Tata-Tóváros lakópark, Sopron északnyugati városrész, Káposztásmegyer lakótelep, Weimar óváros és egyetem rendezése. A nagy sorozatban elért sikerek eredményezték az újpalotai megbízást is. Ezt nem tervpályázaton nyertük, mivel akkoriban a sürgősség igénye a megbízókat felhatalmazta, hogy eltekinthessenek az időigényes pályázattól. A budapesti városvezetés, valamint az Építésügyi Minisztérium döntése volt, hogy a TTI-t bízták meg a generáltervezés felelősségteljes munkájával. Így került kezünkbe Újpalota tervezése. A tervezés során másutt már kifejtett elveinket valósítottuk meg: a lakható várost.

Tenke Tibor ebben a feladatban magára talált, bár most nem huszárcsapatot vezényelt, hanem egy sok emberből álló tervező teamet.

Szocializmusban éltünk, de csodálattal figyeltük a nyugati építészek hasonló küzdelmét, a várossal, a lakással, a szociális kérdésekkel, a „városias város” alapelveivel. Ekkor már a városrendezők zöme tisztában volt azzal, hogy a városnak az ember fizikai funkcióinak kielégítése mellett lelki feladatai is vannak. Olyan várost akartunk létrehozni, amilyen a középkori volt, a társadalmi kapcsolatokra épülőt, a biztonságot nyújtót, az otthont megteremtőt, s megkockáztatom: fotogén szép környeztet.

Ennek az ideális városnak akkor a szakirodalomból ismert franciaországi Toulouse le Mirailt-t találtuk.

Ez az ideális város aztán sok kompromisszummal, itt-ott csalódást is okozva valósult meg. Paneles házakkal, de az akkori beköltözőknek minőségi változást jelentő otthonokkal. Nyugodtan kijelenthetem, hogy ez a jelenség nem a társadalmi-gazdasági rendszerektől függött, így épült akkor Európa.

Ma itt állunk az emlékkő körül. Emlékét örökítjük meg nemcsak a tervezésben nagy szerepet játszó Tenke Tibornak, hanem mindazoknak, akik e csapatmunkában, az építészeti „huszárrohamban” részt vettek.

Zárószóként engedtessék meg, hogy plagizáljak. Christopher Wrent, a nagy angol építészt idézzem, kinek síremléke a londoni Szent Pál-székesegyház kriptájában van, s felette a felirat:

Memoriam si requiris, circumspice - Emlékét, ha keresed, egyszerűen nézzél csak szerte szét!"

CF

vélemény írásához jelentkezzen be »