Építészek és klienseik, avagy etikai dilemmák öt tételben

„Vajon hosszú távon túllépi-e az építészet a politika és az ideológia határvonalait?" Borvendég Béla írásában a megbízások során felmerülő etikai dilemmákat, az építészet és a politika összefonódásának fokozatait boncolgatja, érdekes 20. századi és kortárs példákkal illusztrálva, bemutatva, hogyan használják ki az elnyomó politikai rendszerek teljes mértékben az építészetet is saját céljaik elérésére, továbbá hogyan tükrözi az építészet minden korban a megrendelőn keresztül a társadalom igényeit.

„Franciaországban elutasítom, hogy szélsőjobboldali pártnak dolgozzak - mondja Jean Nouvel. De bárhol a világban jó okom van arra, hogy igent mondjak. Mert nem csak a kliens számára építek, hanem egy város számára."

1. ALLEGRO CON FUOCO
2008-ban Daniel Libeskind olyat talált mondani, ami világszerte nem csak az építész, hanem az ingatlanfejlesztő szakmát is felborzolta. Legalábbis Robin Podrebin, a The Guardian című brit lap tudósítója szerint. Libeskind nyilvánosan kijelentette ugyanis azt, hogy az építésznek nagyon is el kell gondolkodnia, mielőtt Kínában munkát vállal. „Én (például) nem dolgoznék totalitárius rezsimeknek."- mondta. Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy sok építész azóta is képmutatással vádolja, lévén, hogy közben híre ment, hogy Hong Kongban éppen a közelmúltban fogtak hozzá egy, a cége által tervezett hatalmas épület felhúzásához. Ne firtassuk, hogy Libeskind állítólagos kétarcúságában milyen szerepe volt a nyilván tekintélyes tiszteletdíjnak, vagy egyesek szakmai, netán üzleti irigységnek. De legalább annak, hogy a városállamban úgy látszik, bármilyen extravaganciát el lehet adni. A tény azonban az, hogy bár a sztár előadása és nyilatkozata a távoli Belfastban hangzott el, hullámai mégis világszerte felelevenítették a tíz évvel ezelőtti etikai vitát. Azt tudniillik, ami akkor arra kereste a választ, hogy erkölcsös-e munkát vállalni olyan országokban, amelyek vezetése elnyomó, de legalábbis hadilábon áll az emberi jogokkal?

1/5
Khan Shatyr, Astana - építészet: Forster + Partners

2/5
Burj Khalifa - forrás: Wikipédia

A helyzet ma egyrészt az, hogy egyre több neves építész tervez olyan helyeken, mint Kína,  Irán, Abu Dhabi, és Dubai, ahol a fejlesztés ugyan robbanásszerű, ugyanakkor ezekben az országokban a polgári szabadságjogok érvényesülését, vagy a bevándorló fizikai munkások kizsákmányolását a nyugati közvélemény is egyre nagyobb aggodalommal figyeli. Ez is magyarázza, hogy ez az etikai téma Liebeskind ominózus kijelentése nélkül is ismét reflektorfénybe került. A vita tehát immár széles körben hullámzik az építész blogokon is. Már csak azért is, mert különböző emberjogi csoportok is arra ösztökélik az építészeket, hogy mielőtt az említett országokban megbízást fogadnának el, nézzenek utána annak, milyen az adott kormány politikája, vagy milyenek országukban a fizikai munka feltételei? Ámde az ideológia kérdése nem egyidős-e magával az építészettel? Olyan rangos épület megtervezése, amely élesen körvonalazza valamely nagyhatalmú kliens arcélét, akaratlanul is nem szentesíti-e a megbízó tetteit, vagy nem működik-e együtt jelképes mítoszának megteremtésében?

2. INTERMEZZO SINISTRO
A fiatalok talán már nem emlékeznek arra, hogy 1981. szeptember 1-jén meghalt egy kitűnő építész, aki hosszú ideig volt a szigorúan őrzött Berlin-Spandaui börtön egyetlen és legutolsó lakója. 1905-ben született Mannheimben, ahol már nem csak az édesapja, de a nagyapja is megbecsült építészként működött. Ezért hát a családja viszonylagos jólétben élt. Mégis a feltűnően tehetséges és ambíciózus fiatalembernek szinte teljesen nélkülözni kellett a meleg családi környezetet. Már az édesapja is feltűnően rideg volt, édesanyja azonban még rajta is túltett. Annyira fennhordta az orrát, hogy fiát - aki pedig akkor már professzori asszisztensként egy menő iparos családból származó nőt vett feleségül - időlegesen lényegében kitagadta a családból. Mindaddig, míg az nem került szoros kapcsolatba a legfelső politikai vezetéssel.

A fiatalember tehát a berlini műegyetemre iratkozott be, ahol Heinrich Tessenow lett a mestere. A professzor nagy tudású és kisugárzó személyiség volt, elkötelezett híve az angol Garden City (kertváros) mozgalomnak. Ő volt az, aki először tett kísérletet arra, hogy az új eszmét német földön is átültessék a gyakorlatba. A professzor hamar felismerte a fiatalember rendkívüli tehetségét, és soron kívül meghívta asszisztensének. Nem mellesleg, a professzor tanítványa volt az az Ernst May és Bruno Taut is, akik a húszas évek megnyomorított Németországából egy teljes „építész brigádot" vittek magukkal a Szovjetunióba, hogy ott vagy húsz lineáris rendszer szerint elképzelt kertváros terveit készítsék el. Köztük a világhírű Magnyitogorszkét. A brigádnak magyar tagja is volt, jelesül az a pécsi születésű Forbát Alfréd, aki előbb a Bauhaushoz csatlakozott, de aki az időközben hatalomra jutott náci antiszemitizmus miatt a Szovjetunióból egyenesen az USA-ba emigrált.

Az ifjú Albert Speer sorsa hasonlóan, de mégis teljesen másként alakult. Részint azért, mert lenyűgözte Hitler magával ragadó személyisége, részint azért, mert a társadalmi-gazdasági válság miatt feleségestől vissza kellett volna települnie Mannheimbe. Ámde szinte véletlenül találkozott azzal a Goebbels doktorral, aki megbízta az általa vezetett propaganda minisztérium átalakításának megtervezésével. És ez a volt pezsgőügynök egy füst alatt rábeszélte arra, hogy lépjen be a náci pártba. Amire a minden újdonságért lelkesedő fiatal építész könnyen ráállt, és első párt-megbízatásaként a náci automobil klub vezetését kapta.

3/5
Nürnberg Stadion, forrás: wikipédia

5/5
Germania modell, forrás: wikipédia

Feltehetően a miniszter volt az is, aki összeismertette Speert Hitlerrel. Az utóbbi rögtön meg is bízta a Zeppelinfield, azaz az új olimpiai stadion tervezésével. Abban a rideg, érzelem nélküli, a véletlent és ellentmondást nem tűrő német újklasszicista stílusban, ami egybevágott a Führer ideológiájával. Ez után a grandiózus nürnbergi Deutsches Stadion megtervezése következett, ami nem csak azért valósult meg hihetetlenül rövid idő alatt, mert azon a kitűnően megszervezett építkezésen kényszermunkásokat is dolgoztattak, hanem azért is, mert a tervező építész széltében alkalmazott az abban az időben még csak elvétve használt előgyártott vasbeton elemeket.

Ezt követően még megtervezte a birodalmi kancellária épületét, de valójában ez a mű lett   építészeti hattyúdala is, mivel a grandiózus új német főváros - Germania - tervei alapján annak csak a modellje készült el. Viszont a Führer - immár személyes barátja - meglátta benne azt a zseniális szervezőt, akire nyugodtan rábízhatja a német hadiipar megszervezését, koordinálását és irányítását. Amit akkoriban már nem csak a szövetségesek bombatámadásai nehezítettek, de az egymással szüntelenül vetélkedő haderő vezetési és fegyvernemi lobbijai is. Mindazonáltal energikus irányítása alatt az építkezés és a termelés szinte az utolsó  puskalövésig zavartalanul folyt. Speert - mint a nürnbergi perben be is vallotta - nem érdekelte, hogy munkásai besorozottak, kényszermunkások, hadifoglyok, zsidók, vagy bárki, akit a Gestapo, vagy az SS terrorja erre a végzetes sorsra juttatott. Őt csupán az érdekelte, hogy vállalt feladatát legjobb tudása szerint teljesítse. Így lett hát belőle nem csak akármilyen háborús főbűnös. Hanem olyan, aki nem lett öngyilkos, akit nem is végeztek ki, és aki nem is szökött meg az igazságszolgáltatás elől. Ehelyett bevonult a spandaui börtönbe és lett annak bezárásáig fegyelmezett és legutolsó őrizetese.

3. SCERZO BIZZARO
Az ismét felizzott etikai vita arra készteti Podrebint, hogy feltegye a kérdést: Vajon hosszú távon az építészet túllépi-e a politika és az ideológia határvonalát? A válaszkeresés jó alkalom arra is, hogy megtudja erről egy sor világszerte ismert építész véleményét. Túlfeszítené eme írás kereteit, ha a szemléző az összes megkérdezett válaszát idézné. Összességében azonban megállapítható, hogy Libeskind kivételével az összes megkérdezett saját és praxisának helyzete szerint válaszolt. Ezért hát az általuk felhozott indokok nem csak nagyon eltérőek, de ugyanakkor jellemzők is.   

A Los Angelesi Thom Mayne szerint - aki több irodaházat is tervezett Shanghaiban - az építészet alkura alapozott művészet, és így nagy mértékben politikai cselekvés is. Ezért, ha valaki bizonyos meghatározott országokban akar építeni, diplomáciai eszközöket kell alkalmaznia. „Engem mindig érdekelt az ellenállás építészete. Az olyan építészet, melynek  valamilyen hatalma van afölött, ahogyan élünk. Jelenleg biztató tárgyalásokat folytatok   tervezési munkákról olyan országokban, mint Abu Dhabi, Kazahsztán, Oroszország, a Közel Kelet, és Indonézia." A vita egyik villámhárítója az a gigászi - mondhatni mini - "állam", amelyet Rem Koolhaas a kínai állami televízió hatóság, a CCTV számára tervezett. A 2002-ben elindított és mára befejezett projekt kapcsán az építész azt mondta, hogy Kína cenzúrája a rádió és TV sugárzások felett talán már meg is változott. Egyébként szerinte a piaci erők egyébként is kiszorították az ideológiai kérdéseket.   

Etikai dilemmákkal egyébként az építészek Nyugaton is gyakran szembe kell nézzenek. Vannak olyanok, akik nem vállalják börtönök tervezését, mások elzárkóznak attól, hogy templomterveket készítsenek. Sokan kritizálták például Robert A.M. Stern-t, a Yale Egyetem Építész Karának dékánját azért, mert elvállalta a Dallasban felépítendő George W. Bush könyvtár megtervezését. „Építész vagyok és nem politikus" - vágott vissza a sztár. A Los Angelesben működő Eric Owen Moss irodájának falát ugyan a világsajtót bejárt Tienanmen téren a tankok elé álló egy szál diák képe díszíti, de mint mondja, soha nem utasított vissza orosz, vagy kínai megbízást. Paul Andreu, az új pekingi operaház tervezője egy vele készült interjúban kijelentette, hogy ez a ház nem csupán egy olyan lenyűgöző középület, amely a fák és víztükör mögött emelkedik, hanem ígéret. Valami olyan, amit a látogató kapni fog. (..) „A megrendelő a Hatalom volt. Az is fizette ki a számlát. De végül is Kína népe számára épült, és engem soha senki nem kért arra, hogy ebből a meggyőződésemből engedjek."

De miként látták ezeket a dilemmákat a modernizmus élharcosai? Mies van der Rohe 1934-ben olyan pályatervet nyújtott be a brüsszeli világkiállítás német pavilonjának megtervezésére kiírt tervpályázatra, amely épületére hangsúlyos náci sast és horogkereszt díszítést javasolt. Le Corbusier rámenősen udvarolt Mussolininek, és a Vichy-ben székelő bábkormánynak. A közismerten náci szimpatizáns Philip Johnson  azzal büszkélkedett, hogy bármikor hajlandó lenne dolgozni Sztálin számára is, ha az is hajlandó lenne szolgáltatását elfogadhatóan megfizetni. A világ minden sarkából 600 építész - köztük Peter és Allison Smithson is - vetélkedett egymással az iráni Pahlavi sah könyvtárának megtervezésért 1970 végén, 1980-ban pedig Robert Venturi és Denise Scott Brown is részt vett Saddam Hussein ama mecset pályázatán, amelyet a diktátor Bagdadban szándékozott felépíteni.

4/5
Peter Eisenman - Holocaust emlékmű Berlin

A dekonstruktivista Peter Eisenman - aki többek közt a berlini holocaust emlékmű világhírű tervezője - nem beszél mellé. „Minél inkább központosított a hatalom, az építészetben annál kevesebb kompromisszumra van szükség. Az irányzatok világosak." Mint például Kínában. Vannak építészek, akik az etikai dilemmát esetről esetre próbálják feloldani. „Franciaországban elutasítom, hogy szélsőjobboldali pártnak dolgozzak" - mondja a világsztár Jean Nouvel. „De bárhol a világban jó okom van arra, hogy igent mondjak. Mert nem csak a kliens számára építek, hanem egy város számára."  

4. PASSACAGLIA
E sorok írója nem esztéta, nem szociológus, még csak nem is lélekbúvár, csak sokat látott, tapasztalt mezei építész. Ezért bár sok mindent nem ért, annál inkább érzi a bőrén, és látja szabad szemmel is, hogy nagyon nagy baj van. Nem a szakmája, az építészet a beteg, hanem az egész társadalom, amit az építész számára a kliens, és annak klientúrája jelenít meg. Az író írhat, a poéta szavalhat, a komponista kiizzadhat magából partitúrákat, muzsikus zenélhet, a festő is tucat számra pingálhat tele vásznakat akkor is, ha a kutya sem figyel rá. A színház azonban publikum nélkül halott. Igaz, hogy játszani elvben bárhol lehet. Akár a padláson, vagy a sarki kocsmában is.

Az építészet publikus cselekvés, közönsége tehát mindig van. Legfeljebb az nem leli benne az örömét. Építeni azonban mindig kellett, mióta világ a világ. Erre mindig volt társadalmi igény. Ámde hogy ez kielégíthető legyen, általában jelentős, napjainkban horribilis anyagi és szellemi erő koncentrációjára van szükség. Az utóbbi biztosítása a mindenkori kliens feladata. Ő dönti el, hogy hol, mikor, és mi épüljön. Sőt gyakran még azt is, hogy hogyan. Ezért a demokratikus társadalmakban ezt a folyamatot szigorú törvények szabályozzák még abban az estben is, ha közösség maga a kliens. Amilyen a kliens, olyan a közösség, a település, vagy az ország építészete.

Ezért nem tud e sorok írója mit kezdeni Eisenman állításával. Végtére is akár a Reich, akár a bolsevizmus időszakában a hatalom annyira koncentrált volt, hogy lényegében semmilyen döntés nem születhetett nélküle. Ezért hát lényegében semmi olyan építészeti érték sem jöhetett létre, ami kibírta volna az idő rostáját. Építészeti alkotást, azaz tartós, komplex kulturális értéket létrehozni, gúzsba kötve ugyanis még a legjobb építész se képes. (Lásd Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című versét!). Vagy netán Eisenmann olyan centralizált hatalomra gondol, amelynek központi figurája az építész, netán ő maga? Veszélyes gondolat! (Lásd Albert Speer példáját).

5. CODA
De térjünk vissza a jelenbe. Magyarországon immár jó ideje olyan a központi hatalom, hogy gátlástalanul a totális hatalmat, az ezzel járó törvények felettiséget, és minden lenyúlható dohányt igyekszik kisajátítani. Esetenként a tovább csorgatott pénzen bérelt lakájhad segedelmével. Következésképpen, ha esetenként létre is jönnek értékes építészeti alkotások, ezek nem a hatalom akaratából, hanem inkább annak ellenében, vagy azt fondorlatosan megkerülve születnek. A kínálat túlnyomó része azonban gyakran olyan, még funkcionális, sőt műszaki szempontból is tucatáru, vagy nem ritkán olyan selejt, melynek felelőse és haszonélvezője ugyan mindig van, de az tüstént hétpecsétes államtitokká nyilváníttatik. És überhaupt! Ki merészel itt szakmaetikai (!!??) dilemmáról locsogni? Ha nem tudja, és netán mégis jót akar, eszébe ne jusson például a főpolgármesterét, vagy annak talpnyalóit faggatni!   

Borvendég Béla