Építészet kikapcs?

Az Építészfórum Építészet és Építésügy c. szakmai közvéleménykutatása és Masznyik Csaba Noll Tamással készített riportsorozata ürügyén 2012. május 7-én vitaest volt a FUGA Budapesti Építészeti Központban, ahol a helyzetértékelés és a problématérkép pontosítása mellett szó esett lehetséges szakmapolitikai stratégiákról is. Bardóczi Sándor összefoglalója.

Bálint Imre, Beleznay Éva, Csapó Balázs, Hatvani Ádám, Huszti István, Masznyik Csaba, Nagy Ervin és Noll Tamás voltak a meghívott vendégei annak a kerekasztal beszélgetésnek, amelyet az Építészfórum és a FUGA közösen szervezett az Építészet és Építésügy c. szakmai közvéleménykutatás valamint Masznyik Csaba kamarai elnökkel készített interjúsorozatának közös záróakkordjaként.

 

 

Pásztor Erika Katalina – a beszélgetés moderátoraként és a kutatás vezetőjeként –összegezte a FUGÁ-ban info-grafikákon is megjelenített kutatási eredményeket, amelyekből leginkább a jogszabályi környezettel való elégedetlenség csúcsosodott ki. Masznyik Csaba bevezetőjében arról beszélt, hogy mi indította az interjúsorozat elkészítésére. Ezek között szerepelt az U40 (negyven alatti építészek) látványos konfrontációja a kamarai vezetéssel, a szakmából kihallatszó tervpályázatokkal és tervtanácsokkal kapcsolatos kritikák, a számára homályos és feltérképezetlen viszonyrendszer kibogozása a Kamara és a Szövetség között, valamint az az alapfeltételezés, hogy talán a többség nem is tudja / érzékeli, hogy mire jó a Kamara és hol vannak a határai.

Noll Tamás MÉK elnök az interjúsorozatot és a kezdeményezést üdvözölve elmondta, hogy megpróbált egy őszinte arcot mutatni, valamint egy olyan stratégiát felvázolni, amely alapja lehet a vitának. Elmondása szerint már az elnökség átvétele idején látszott, hogy az építészet ügyére és a szakmai szervezetekre eddig soha nem tapasztalt viharos idők várnak, így – hajós hasonlattal élve - a jó kormányzáshoz fontosnak érezte, hogy a legénység fegyelmezett legyen, amelyet a területi elnököknek is értésére adott. Noll fontos eredménynek érzi, hogy eddig a Kamarát nem feszítették szét az ellentmondások és figyelmeztetett arra, a viharos vizek ugyan kezdenek tisztulni, de a vihar nem múlt el. (A Kamara cégbírósági adatokból most felépítés alatt álló adatbázisa szerint az építész cégek közül még sokaknak 2010-ben is növekedett az árbevétele, 2011 volt az első drasztikus zuhanás éve). A moderátor elemzésére, miszerint kívülről úgy látszik, mintha a Kamarának lenne 50-60 nagyon kevés pénzért nagyon sokat dolgozó vezetősége és holdudvara, addig nem látszik az aktív tagsága, Noll azt válaszolta, hogy ez a megállapítás nem jár messze az igazságtól.

 

 

Pásztor Erika Katalina moderátorként többször tett kísérletet arra, hogy a jogszabályi környezet problematikájára irányítsa a figyelmet, de erősen megoszlóak voltak a vélemények abban a tekintetben, hogy ezek valóban olyan reprezentatív problémák-e, valóban az egyszerűsítés hozza-e meg a kívánt javulást az épített környezet minőségében, és valóban ez-e a most legaktuálisabb probléma. Noll Tamás azon a véleményen volt, hogy a jogszabályi környezet velünk együtt fejlődő és formálódó szükséges rossz, amihez alkalmazkodni kell és amelynek a formálásában a Kamara csak egy szereplő. Noll szerint nem elsősorban az országos szabályokkal, hanem azok értelmezőivel és településekre lebontóival (a településrendezőkkel és az építéshatóságokkal) vannak a nagyobb problémái az építészeknek. Beleznay Éva volt fővárosi főépítész szerint ezzel szemben tragikus a jogszabályi környezet, amelyet úgy írt le, mint a XX. század elején kialakult, de azóta többszörösen érvényét vesztett rendszert, amelyet magunk előtt görgetve foltozgatunk egy gyökeresen új, korszerű megalkotása helyett. Kifejtette, hogy amíg a szakma például a főépítész személyében egy superman-t vár, addig egy bürokrata szakjogászt kap. Nagy Ervin országos főépítész szerint a magyar építész társadalomnak nem a jog a legnagyobb problémája, hanem a társadalmi beágyazódottságának a hiánya. Felvette azt is, hogy attól egyetlen építésznek sem lesz jobb, ha a jogi kérdések mindegyike megoldódik. Az építésznek akkor lesz jobb sorsa, ha szilárd szakmai közösséget alkot, és ha a társadalom segítségével tudja kiszűrni a saját köreiből a tervezésre ugyan jogosult, de elképesztően alacsony színvonalon dolgozó sarlatánokat. Egy jó házat mindig el lehet adni – fejtette ki. Az igazi fórummá alakuló beszélgetésen Szoják Balázs ettől is továbbment: véleménye szerint ma egyáltalán nem prioritás a magyar építészetben a jogszabályok rendezése. A mai legfontosabb prioritás, hogy egyáltalán hány építésziroda maradhat fenn és mi lesz az a volumen, ami életben tartja a szakmát akkor, amikor csak Budapesten 300.000 m² elkészült-, és 150.000 m² „térdre fektetett" iroda eladatlan, és hasonló a helyzet a lakáspiacon is. „Ki vagyunk kapcsolva" – állította, – „miközben az építész szervezetek vezetői nyírják egymást". Szerinte a teljes szakmai szervezeti rendszert át kéne gondolni és egy irányba mozdulni. „A politikának nem fűződik érdeke az építészek egységes fellépéséhez" – zárta kortesbeszédét Szoják.

 

 

A kívánatos stratégia kérdésében két táborra szakadtak a hozzászólók. Cselovszki Zoltán V. kerületi főépítész Szojákkal egyetértve a politikai vezetők keményebb „hegyesen és tőmondatokban" való megszólítására buzdította a szakmai szervezetek vezetőit. „Föl kéne keményedni" – mondta. Szoják Balázs szemelvényezett az általa Lechner Ödön Tervnek keresztelt mentőcsomagból, amely az országban az elmúlt időkben felhalmozott állami kötelezettségek deficitje okán állami tőkeinjekciót vár például az örökségvédelmi felmérési-tervezési feladatok elvégzésére, és egy tervpályázati dömping elindítására. Ezek mellett kiugrási lehetőségként kiemelte még az állami tulajdonba kerülő kórház és iskola ingatlanok rekonstrukciós feladatait, valamint az építészeti exportot, azaz a külföldi feladatokra kikalandozó építészeti munka lehetőségét. Véleménye szerint, ha az állam nem nyúl a zsebébe most, hogy megmentse építészeit, akkor később nem lesz, aki a gazdasági fellendülés idején tervekkel látja el. Pásztor Erika Katalina ezzel szemben azt vette fel, hogy ez a terv ismét csak a felülről jövő, gondoskodó állami kézben gondolkodik, miközben a függetlenség és az alkotói szabadság nagy fokú feladásával járhat, ugyanakkor az állami mentőövekért az egészségügyi dolgozók, a tanárok és a munkanélküliek is ugyanabban a sorban állnak. Az est legkeményebb vitája ebben a kérdésben bontakozott ki.

Felszínre került még a régóta húzódó és többször átgyúrt (de kormányzati szinten soha el nem fogadott) Magyar Építészetpolitika ügye, amelyet már 2003-ban elkezdtek a holland minták alapján kidolgozni, és azóta rengeteg változatot megélt. Elvben a tavalyi Európai Építészetpolitikai Fórum (EFAP) magyar állomására is volt egy előkészített változata. Ebben az ügyben – mondta Eltér István ex MÉK elnök – Magyarország visszacsúszott. Nagy Ervin szerint a dokumentum – most éppen Bodonyi Csaba gondozásában – ismételt átdolgozásra került, ám még le kell folytatni azokat a széles körű társadalmi vitákat, amelyek a dokumentumot szilárd és konszenzusos alapokra helyezik. Ha nem így történik, az csak egy papírhalmaz marad. Éppen ezért Nagy egy alulról építkező (a lehető legtöbb szereplőt megkérdező), azaz egy „klasszikus görög demokráciai elvek alapján" megalkotott építészetpolitikában hisz, „ennek kialakításához viszont idő kell" – mondta.

 

 

A fórumon rengetegen szóltak még az elégtelen kommunikációról és a jobbítás módozatairól is, amely kapcsán Somogyi Krisztina a kétirányú kommunikáció fontosságára, Bálint Imre BÉK elnök pedig a politikai szereplők közötti közvetítésre és a társadalmi kommunikációra, mint megoldatlan területre hívta fel a figyelmet.

A teljes beszélgetést meglehetősen feszült légkör jellemezte, amelyet az aznapi MÉSZ tisztújító közgyűlésen történtek is árnyékoltak. A szereplők ugyan megpróbáltak disztingváltan fogalmazni, de meglehetősen jól kirajzolódtak a törésvonalak a kívánatos irányvonalak és a nézetek tekintetében. Külső szemlélőnek olybá tűnt, hogy az építész társadalom már nagyon érzi, hogy „nyakán van a kés", tudja, hogy összefogásra és kifelé egy kemény, ám egységes véleményre, megalapozott túlélési stratégiákra lenne szüksége, de még nem jött el az a „Mohács", amely a szétforgácsolódott sejtek között az áhított és hangoztatott kohéziót megteremthetné.

Bardóczi Sándor