Építészkongresszus 2023 – Az évfordulók ünnepe* I. – beszámoló

Az építészet útjának "újratervezésében" más-más módon, de egyaránt előremutató Kengo Kuma, Níall McLaughlin és Bernard Tschumi építészete, akik az idei Építészkongresszus első napjának előadói voltak. Hanusovszky Katalin beszámolója a MÉSZ Nemzetközi Építészkongresszusának első napjáról.

Az évenkénti kongresszus a szakmagyakorlók éves "Erasmus programja". Olyan építészek jönnek el hozzánk a világból, akikkel a találkozás, jelenlétük, műveik a folyóiratok és képernyő után megerősítő és meghatározó.

Az építészethez bátorság kell, nem elég megtanulni és gyakornokként dolgozni, a pályakezdőnek tehetsége kilencven százalékát arra kell felhasználnia, hogy megmutathassa a százból azt a tíz százalékot, amivel tovább léphet. A világ jelentős építészei bemutatják ezt az utat. Ők azok, akik példájukkal a követésre ösztönöznek és felébresztik sokakban a tehetség bátorságát. Ezért is jók ezek a találkozások.

Az idei előadásokról majd sokan beszélnek szakmai elemzésekben. Én most egy másik oldalról szeretnék közelíteni: az építészet útjának "újratervezés" programjáról.

Ahogy az előadók többen is megemlítették, a világ, amely átélte a pandémia rapid idejét, már nem ugyanaz, mint előtte volt. Amire sokan és sokféleképpen figyelmeztettek, egyszerre valósággá vált, magával rántva az élet összes területét és természetesen az építészetet is. Az építészet a mindenkori gazdaság függvénye, a legnagyobb alkalmazkodást kell felmutatnia, hogy legyen.

És ugyanekkor, ugyanitt a szemtanúi, élvezői, bámulói vagyunk annak, amit a világot rombolni látszó technikai haladás, a föld elviselőképességének határán lévő technikai bűvészmutatványok elénk tárnak olyan épületekben, téri víziókban, amit ezzel a végsőkig koptatott kifejezéssel élve, valóban csak álmodni lehet. És mégsem.

Mert él ebben a kifeszített világban egy olyan kortársunk, mint Kengo Kuma, aki ma itt van közöttünk. A nagy emberekből áramló energia egy egész előadótermet betölt. Mondatai, gondolatai egyszerűek és mindegyik lényeges.

A visszatérés valami elemi szinthez, amit az energiaválság, járvány, háborúk, véges nyersanyag készletek indukálnak, az európai ember számára egy negatív folyamat. Kuma ezzel szemben felnéz a hegyre. Arra a hegyre, amit a japánok szentként tisztelnek. Miért is? Mert a hegy adja a fát, az erdőt, ami nélkül mi emberek nem élnénk túl. Azt hittük a beton és az acél az egyetlen opció.

Átugorni ezt a két anyagot nem lehet, de felmutatni a hagyományok hordozta bölcsességből valamit, lehet. Kuma minden épülete erre törekszik.

A régiek nagy fát nem vágtak ki, a levágott kis elemekből építkeztek vagy megfigyelték a bambusz tulajdonságait, ami könnyen elérhető anyag ma is Ázsiában és építésre kiválóan alkalmas. A korábbi századok is klimatizáltak az anyagok rétegzésével, ami így állandó áramlással hűtötte az épületet. Mindezekhez a szakipari készség újraélesztése is szükséges, hogy épülhessen szálloda nádfedéssel vagy "fészek" ház Sydney-ben fából, némileg tompítva a magasházak terrorját és ridegségét.

Fontos szabály Kuma szerint a geográfia tisztelete. A kínaiaknál, ahogy a Nagy Fal a terep hullámzását követi, úgy kell követni a hegyek szövetét az épületeknek is. Kuma sokat idézett, elsőre meghökkentő elve a természet javára, az "építészet eltörlése", akár az épület betemetését is jelentheti, mint azt a Hangzhou-ban épült múzeumban meg is valósította.

Ezek az elvek nem csak egy földrész sajátjai.

Skóciában éppen úgy érvényes, mint Besancon-ban

Az építőnek és a tervezőnek a máig megszerzett tudással, de a tegnap tiszteletének alázatával kell az épített környezet felé fordulni. Kuma ezt kreatív állagmegóvásnak nevezi és születik egy olyan csoda, mint Franciaországban a La Galileé de Saint Maurice d’Angers gótikus-román templomának műemléki helyreállítása.

Minden jelentős építész a jövő függönye mögé is megpróbál benézni. Ő is mutat néhány kísérleti attrakciót, a milánói Casa Ambrella-t, mint az esernyők demonstratív eszközével létrehozott membránok szerepének tanulmányozását, a fából épített lakókocsit vagy a benzines kanna "házat", ami az áramlások kísérleti épülete.

Új történelmi korszak jön – mondja, mindent másképp kell csinálni, és erre állandóan készülni-felkészülni kell. Az építészetnek is.

Niall McLaughlin

Az első nap előadója Niall McLaughlin építész, 30 éve dolgozik londoni irodájában. Díjai, tekintélye, hatása a fiatal építészekre közismertek.

Első épülete, amit megmutat, egy teológiai központ, a Cuddesdon-i Ripon College Oxfordshire-ben és egy helyi apácakolostor közössége számára épült kápolna, egy hajó, utalva Jézus és a halász-próféták jelenlétére, akik égen lebegő hajójukban utaznak. "Számunkra fontos, hogy itt maradjanak velünk." McLaughlin az építészeti stílusok bravúros ismerője. Művei az illeszkedés bravúrjai. A hajó fa bordái a kápolna belsejében, a vágott és tört kövek szövete az elliptikus palástban, az anyagok között beáramló fénnyel és a hangokkal egyszerre ad át mindent, amit a hitről, a vallási áhítatról tudni vélünk. Látjuk a hajót, rajta Jézust, aki íme fényt áraszt, míg lentről, az egyre fogyó létszámú apácák közösségének vékony kis hangja a 21. század digitálisan modellezett akusztikájával emelkedik Hozzá, a magasba.

5/12
Bishop Edward King Chapel, Cuddesdon, Anglia / Niall McLaughlin Architects / Fotó: Niall McLaughlin Architects

Angliában a középkor súlyosan jelen van az épített környezetben. Az 1400-as évektől jegyzett Cambridge-i Magdaléna College pályázatán elnyert projekt, az egyetem főiskolájának könyvtára, a New College Library a 15. századdal találkozik. A régi épület oromzatos, magas kéményes ritmusát átvéve, egy felső bevilágító szinttel, minden fontos könyvtáralkotó elem azonos ritmusú halmaza alkotja az új épületrészt négy szinten. Bent mindenütt a fa dominancia, kint a hagyományos téglaarchitektúra, ami szintúgy folytatódik a régi és új között, a vörös oszlopok erdejével. Az épülethez kézműves, speciális téglák készültek. McLaughlin szerint az építész felelőssége, hogy megőrizze a múltat, a jelen azonos méltóságával.

Niall McLaughlin minden munkáját gondos kutatás előzi meg, a meglévő épületek történetének, fejlődésének tanulmányozása. Gyönyörű kézi vázlatokkal, rajzi elemzésekkel.  

A szintén cambridge-i Trinity Hall főiskola pályázatán egy koncerttermet kellett tervezni kórusok és zenei koncertek számára. Itt már egészen az 1300-as évekig kell visszatekinteni. McLaughlin megoldása a félelmetes tekintélyű műemlékek udvarán egy görögkereszt alaprajzú kis ház. Huszárvágás némi képzavarral ez is, "szerviens megközelítéssel", ahogy jellemezi a pályázatát.

A Wong Avery Music Gallery-t a cambridge-i Trinity Hall főiskolában, az Avery Court központi területére helyezte el, a Trinity Hall és a Clare College kápolnái mellett. A hallgatóság a görögkereszt száraiban foglal helyet, a terv a fényt a központ kiemelésével, felülről viszi a belső térbe. Munkáiban a mindig gondos tervezésű akusztika különböző kövek alkalmazásával és mozgatható akusztikus redőnyökkel valósul meg, a hallgatóság létszáma szerint szabályozva. A képek egyikén egy fosszíliát mutat a kőfalon, van folytonosság az évezredekkel.

8/12
Wong Avery Music Gallery, Trinity Hall, Cambridge, Anglia / Niall McLaughlin Architects / Fotó: Niall McLaughlin Architects

Anglia történelmi gazdagságával szembesít az Auckland Tower McLaughlin megfogalmazásában. Ide először a rómaiak építettek tornyot. A mai torony egy "ostromgép" – mondja – a város és Európa egyik legrégebbi és legjobb állapotban megmaradt püspöki palotája között, utalva a néhai társadalmi elkülönülésre.

Itt lehet az épület közösségi funkciói mellett jegyet venni a látnivalókhoz, tájékozódni, felmászni a lépcsőkön a régi fatorony köré épült kilátóba, benézni a várba és innen belátni egész Durham megyét, ahonnan harcos hercegpüspökök védték az angol királyság határait. Az eszközök ismerősek, a torony csupasz vörösfenyő ácsolatai, a fogadóépület üvegportáljai nagyon kortárs elemek, mégis ez az aucklandi történelem maga. A környezet, a régi és az új elmozdíthatatlan része.

A művelt magyar a limerick szót Faludy verseiből ismeri, mint humoros, de durva ötsoros versikét. Pedig Limerick voltaképpen egy város nyugat Írországban, amit a rögbi megszállottjai egész máshogy ismernek. Naill McLaughlin és csapata itt nyert egy pályázatot a rögbi történetének múzeumi bemutatására. A fenntarthatóság korában járunk, ebben az épületben a sport interaktív bemutatása ennek szellemében jelenik meg. A fűtés, hűtés, felső bevilágítás (McLaughlin brandje), ami itt rögbilabda formájú, mind az energia legjobb felhasználásáról szól, McLaughlin építészetének az illeszkedésben elért elképesztő eredményei mellett. A házat ezért is mutatja nekünk. Egy építészetileg érdektelen városrész, utca fogadja be a foghíjra épült múzeumot. Ezt csak a felületes szemlélő gondolja így. A város szövete soha, sehol nem érdektelen. A vörös téglából épült, a környezetéből jelentőségének megfelelően kiemelkedő épület tiszteli a szomszéd házat, ami "csak" egy ház. A vörös téglának a hagyományon kívül más jelentése is van: íme az építészet! Ez a vörös reprezentálja a rögbi szenvedélyét, az erőt, ami ebben a sportban megnyilvánul, tetézve a felső világítás formai rafinériájával.

10/12
International Rugby Experience, Limerick, Írország / Niall McLaughlin Architects / Fotó: Niall McLaughlin Architects

Ezzel a képpel zárja előadását, a makett installáció, a 2018-as Velencei Biennáléra készült. Annyit fűz hozzá, hogy a maketteken jól látható, a formai eszközök ismétlésével is lehet újat és nagyon eredetit alkotni.

Bernard Tschumi

A funkcionalista modern alkonyán a nagy paradigmaváltás kellős közepének lázadó építésze. New Yorkban éppen úgy otthon van, mint Párizsban és mint a világ meghatározó építészeti egyetemein. Építészetelméleti munkái minden irányban feltérképezik a jelenlévő építészet lehetőségeit, kifeszített íjjal mindig készen áll új és elsőre képtelenségnek tűnő megoldások kritikai értelmezésére.

A nagy dekonstruktív, aki nem megfelelni, hanem mindent megkérdőjelezni szeret. Az építészet társadalmi felelősségét éppen úgy – ami mára nem a számonkérhető kategória tartományában billeg – mint az építészet korlátait.

Számunkra külön érdekességet ígért, hogy ő is egyike volt a Városliget sok vihart megért pályázatán indulóknak. Vajon mennyit és mit látott meg a felmerült problémákból és lehetőségekből?

Különösen az egyik legjelentősebb műveként ismert párizsi Parc de la Vilette park után, amit a parképítő hagyományok helyett az Eisenstein-i tér-esemény-mozgás/tevékenység elmélet építészeti adaptálásának gyakorlati megvalósításához terepasztalként használt, telerakva dekonstruktivista őrületekkel. Azt tudni kell, hogy Párizsnak ez a része a város által felhagyott húspiac és vágóhíd volt. A terv a terület újrahasznosítására kiírt tervpályázatra született.

Városligeti pályázatának pavilonos elképzelése egy egészen más építészeti koncepciót mutat. A Néprajzi Múzeum tervezett üvegdobozainak transzparenciájával, a közte elhelyezett bőséges zöld terekkel és a föld alá épített épületelemekkel elmondása szerint az volt a célja, hogy az épület dominanciája helyett a feltétlenül szükséges látható építmények "együtt lélegezzenek" a természettel. Ezek szerint a Városliget megszólította Tschumit és ő egy érzékeny, jó válasszal felelt. A pályázaton nem nyert.

Tschumi az elméleti ember hatalmas energiákat fektet az általa vektoroknak nevezett mozgás/tevékenység koordinációk elemzésébe. Teoretikus mélyásatásai közben jelszavak is születnek a rövid lényeg összefoglalására: "Strategy not Form", valamint "Concept Context". Az előbbi jelmondat arra utal, hogy pusztán elméletből, építészeti rajzból, írásból nem lesz épület. A mozgási vektorok ezért is fontosak számára.      Az utcaképet sem látjuk soha egyetlen, szépen megkomponált, kiterített képben. Mindent mozgásban kell vizsgálni. Az utóbbi felhívás, a koncepció változó kontextusokba helyezése, a digitális építészet fura gyermeke, segítségével szerinte könnyen le lehet "futtatni" egy épület koncepcióját mondjuk Párizsban és Miamiban. Csak a különbségek érdekesek. Párizsban le kell fedni a teret, mert sokat esik az eső, ugyanez Miamiban nem szempont…tehát nincs tető.

Alesia, múzeum

Az alesiai csata vagy Alesi ostroma a gallok Mohácsa. Julius Caesar itt aratott végső győzelmet a gallok felett. Az építész ezt jeleníti meg a múzeumban az összes jelenkori eszközzel: hangtervezés, illusztrációk, 3D, animált karakterek, hangképek, 180°-os képernyő, modell, térképezés, manipulációk, digitális merítés. Az épület kettős fala, a belső beton és a külső fa, Caesar hadi találmányára utal, aki épített egy belső falat, hogy bent tartsa az ostromlott gallokat, és egy külső falat, hogy távol tartsa a gall segélyerőt. Az alesiai csata a gall függetlenség végét jelentette a mai Franciaország és Belgium területén. A múzeum ferde oszlopai a korabeli csatározás káoszát idézik. Már éppen felocsúdnánk a kulturális érzékenység csodálatából, mikor Tschumi előadja az épület más kontextusba helyezésének tervét egy erdő közepén, mint koncertcsarnok más anyagokkal, mondjuk polikarbonáttal és fával….

Végül az egyik utolsó nagy és legújabb projekt, az athéni Akropolisz melletti ásatás megmentésére kiírt pályázat, egy hatalmas csarnoképülettel. Nem lehet nem gondolni arra egy ilyen vállalkozásnál, hogy vajon milyen archeológiai, kulturális, elméleti korlátai vannak az enyészet lassításának. Az Akropolisz látványával nem lehet jól kontextusba lendülni. Az ásatásokéval sem. Egy ilyen ernyő alatt valami elvész a rommező okozta sokkból, a katarzisból, amit egy néhai hatalmasság jelképeinek jelenlegi pusztuló állapota kivált. Tegyük fel, hogy az angolok visszaadják a Parthenon frízeit és a helyszínen egy kortárs csarnok oldalfalán szemközelben sterilizálva nézhetjük, a tömegturizmus tökéletes mozgási vektorainak leképezését követve. A kultúr "én" megnémul, a szakmai szájtátva nézi a múzeum mellbevágó hatású épületét.

Hanusovszky Katalin

*Idén 120 éves a MÉSZ, a jubileumi, 20. Nemzetközi Építészkongresszus ezzel foglalkozik, rendhagyó módon másfél napos konferencia formájában . Vendégünk lesz az RIBA idei Stirling díjasa, a most 60 éves Níall McLaughlin, aki éppen 25 éve kapta meg "Az év fiatal brit építésze" díjat. Előad Bernard Tschumi, akinek világhírű alkotása, a Parc de La Vilette éppen 40 éves. A Tezuka Architects ugyancsak egy év múlva lesz 30 éves, de éppen 15 éve kapta meg a Fuji Óvoda japán legjelentősebb építészeti díjait. Pontosan 50 éve kezdte el posztgraduális kutatásait Tokióban Botond Bognár, az Illinois Egyetem professzora. Kengo Kuma éppen 50 éve kezdett építészettel foglalkozni, 20 éve készült el az általa tervezett tokiói Louis Vutton-székház. A magyar építészet utolsó 120 évét Moravánszky Ákos, az ETH Zürich professzora tekinti át.

Szerk.: Hulesch Máté