építészet : környezet : innováció

Európába tart a Szabad Nép

"A radikális átépítés pártos lendülettel zajlik." - Buza Péter cikke a BUDAPEST-ből.

fotó: Klösz György
Túlméretes gödör. A partján a Blahától sorban a harmadik József körúti bérház, a hetes számú lóg. A hírek szerint megmarad. Legalább a homokzata. Fászádizmus – jut eszembe azonnal a szó, így, kiejtve, ahogy Román Andrástól, a műemlékvédelem immár örök pihenőre tért harcos s megszállott jelességétől hallottam kimondani, amikor arról beszélgettünk: üres, fantáziátlan, a lényegről semmit nem mondó módszer ez. Inkább üldözendő, mint pártolandó.

Persze, ha onnan nézzük, ahonnan szó szerint is nézni lehet, hogy a homlokzat megtartása nélkül még annyi sem maradna meg az örökségből, mint ha ehhez a Potemkin-technikához nem folyamodnának, itt, a József körúton, az egyik legegységesebb építészeti képet mutató főútvonalunkon, akár örülhetünk is, hogy megint ezt a tervezési trükköt alkalmazták. Miközben nyomtalanul eltüntettek onnan két másik házat, amelyek együvé építve 1950 óta mint a Szabad Nép (már régen egykori) székháza mutatkoztak.


Épül a Szabad Nép székháza (1950); forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény
A sajtóház még a domborművel; forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény


Először is: a történet. Igen hosszú. Sokakat talán meglep, hogy 2005 decemberében egy immár több mint száztíz éves história végére került pont. Úgy is mondhatnánk: jóval több mint száz éve szolgálta a sajtót ez az épületegyüttes, a főváros hírlapkultúrájának nagy múltú találkozási pontja, színpada.

A ház – ezek a házak – az 1890-es években épültek. Az egyik – a mai Blaha Lujza tér sarkán álló, a József körút 3. szám alatti – 1893 óta áll. A másik, az 5-ös számú, valamivel korábban, 1890 körül nyitotta ki először a kapuit. (A 7-es számú, amelynek most még ép, s, mint mondják, megmarad a homlokzata: 1896 körül.) Természetesen mind a háromnak más-más a gazdája, az építtetője. A sarokház egy kereskedőcsaládé, Schwarcz Henrik és Ida az első tulajdonosai. A mellette álló – a legrégebbi a háromból –, Rákosi Jenő tulajdona. A 7-es szám alatti Mészáros Károlyé (címtári adatok azt valószínűsítik, hogy orvos volt, s éppen az építés évkörében halt meg).
A három név közül egy ismerős, az viszont nagyon: Rákosi Jenőé, a Budapesti Hírlap legendás kiadójáé. (Sok-sok más tisztségét s hivatalát bő terjedelmben taglalja minden életrajzi lexikon.) Itt, a József körút 5. szám alatti házban működött a szerkesztőség, s aztán később, a kilencszázharmincas évek végén más lapok is. Például a Függetlenség (1938-ban tervezett kiadóhivatalának új portált a József körúti fronton Kende Ferenc).

Hiányzanak az adatok ahhoz, hogy eldönthessük s bizonyítsuk: már ebben az időszakban, az első ötven évben kiterjesztette a „a sajtópalota” megjelölést, megnevezést a Schwarczék házára is a szerkesztőségi és kiadói hivatalok működtetője, a földszintet bérelve, más emelet-, illetve épületrészeket integrálva magához (azaz az 5-ös szám alatti, a Rákosi-féle házhoz) a szomszédságból. Nem biztos, de erősen valószínű. A sajtótörténet ugyanis a Budapesti Hírlap kiadóhivatalának épületét ezzel a Czigler tervezte sarokházzal azonosítja, miközben a hivatalos cím mindig is a József körút 5. volt.

A Függetlenség portálja és irodája a harmincas évek végén; forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény
A Függetlenség portálja és irodája a harmincas évek végén


Mindegy is. Mindegy, mert a két szomszéd a modern időkben vitathatatlanul egy palotává egyesül. A homlokzatok képében megmutatkozó, a belső terek kapcsolatrendszerét érintő durva átalakítással, amelynek során az 5-ös számú és a 3-as számú József körúti épületből egy ház lesz – megjelenésében is –, s ezekhez hozzárendelik a harmadik szomszédot, a 7-es számút, bár annak küllemét nem érinti a beavatkozás. Melynek során 1950-ben megszületik a Szabad Nép-székház – a kor szelleméhez illően síppal, dobbal, nádi hegedűvel.

A radikális átépítés pártos lendülettel zajlik. Megmozdul a sportoló társadalom – jótékonysági focimeccset játszik az Iparügyi Minisztérium meg a Posta csapata –, gyűjtik a felajánlásokat, műsoros ünnepélyt szerveznek a városháza dolgozói, akik „tudatában vannak annak, hogy mit jelent számukra a Szabad Nép: útmutató a béke, az ötéves terv megvalósítása, a jólét és a szocializmus felé vezető úton”. Csak a városházán több mint 11 ezer forint gyűlt össze 1949 áprilisának első hetében – mint a Fővárosi Napló híreli április 27-i számában, a Népi mozgalommá vált a Szabad Nép házának felépítése című cikkében.

1950-ben avatják fel az egyesített épületkettőst, amelyben berendezkedik a nyomda és a szerkesztőség meg a kiadóhivatal – ahogy utaltam rá, elfoglalva a 7-es számú házat is.

Milyen az új ruhát öltött új ház? Nem szocreál s nem Sztálin-barokk. A félmondatokból összerakható műítészi vélemény értékes épületnek mondja, amely a Major Máté és Fischer József megfogalmazta szakmai koncepció jegyében, Fischer és Molnár Farkas ízlésének nyomában járva ülteti át magyar és körúti viszonyok közé a Bauhaus és Le Corbusier stílusát. Modern-elegáns ház. Épülhetett volna akár tíz évvel korábban is, akkor éppen így nézne ki, legfeljebb a vitathatatlanul szocreál relief nem kerül rá a homlokzatára.

Tervezője, aki egységes ruhába bújtatta a két épületet, Lux László volt, 1953 és 1961 között építésügyi miniszterhelyettes, ezt megelőzően az Iparterv igazgatója. Kossuth-díjas is, később, négy évtizeden át a Magyar Építőipar szerkesztője. Ismert még egy középülete Budapesten: ő tervezte a népligeti Planetáriumot.

A domborműnek a homlokzaton megint csak van története. Elpusztításával kezdődik a ház most véget ért lerombolása. Sima márványlapokra cseréltette az új igazgató, aki Antall József miniszterelnöksége idején együtt igazgathatta a Lapkiadó és a Hírlapkiadó Vállalat ügyeit, amelyeket állami kiadóként vont össze és adott egy megbízható kézbe a kormányfő annak idején, az 1990-es évek legelején. Horti József – akin bizonyosan nem lehetett volna számon kérni a jártasságot az efféle műalkotások kezelését és e tárgyban a higgadt és értő mérlegelést, minthogy a természettudományok körében ismerős lapszerkesztő alapképzettségét tekintve halbiológus – nem sokat habozott, hogy leveresse ezt a rendszerváltás szelleméhez stílusában-tartalmában a legkevésbé sem illeszkedő kompozíciót hivataláról.

A dombormű – vitathatatlanul szocreál – 1950-ben került fel a homlokzatra. A két alkotó közül az egyik különösen ismerős: Mikus Sándornak hívják. Éppen akkor dolgozott a Sztálin-szobron is. Kerényi Jenő a társa ebben a házdíszítő munkában, akiről azt írja egy ugyanebben az évben született kiadvány (Új magyar képzőművészet), hogy szerencsére végre megtalálta az igaz utat: „Újabb műveit már a test természetes arányainak és egyensúlyának igazsága jellemzi. Egyre inkább felismeri, hogy az igazi művészi hatás a valóságos arányok szépségében rejlik.” 

Az ember tulajdonképpen zavarban van, ha rendet próbál rakni a saját véleményének interpretálása közben: mihez is tartsa magát a szentenciát illetően. De azt azért, gondolom, sokan gondolják velem együtt: nem szerencsés dolog, hogy a török idők óta sajátja az itt élő s várost építő-romboló közösségnek a neofita buzgalom. Amely goromba gesztusokkal egész fejezeteket töröl ki a közös történelemből, holott még a neofiták nézőpontjából is több haszna volna, ha érintetlenül hagynák egy-egy korszak épített, szobrokban megörökített lenyomatát, a város arcvonásait. Ha nem vennék üldözőbe a Népstadion – bocsánat: Puskás Ferenc stadion – fantasztikus és szó szerint páratlan szoborgalériáját, nem akarnák eltakarni az egykori legfőbb pártszékház hatalmas pannóját vagy – nem verik le a Hírlapkiadó homlokzatáról Mikus–Kerényi kompozícióját.

Most talán elvihetnénk legalább egy múzeumba. Igaz, a múzeum tiltakozna: nincs helye raktározni. Írtunk itt, a Budapestben ennek a háznak egy másik kivételes attrakciójáról: karikatúrafaláról. Még a bontás előtt sikerült az épületből kimenteni. De nem kell senkinek.
Befejezzük, ahogy kezdtük. Hatalmas gödör tátong a Szabad Nép-székház, száznál is több év számos szerkesztősége otthonának helyén. Újsághírekből tudjuk, az állam nyolcszázmillió forintot inkasszált a három telekért, a befektető harmincezer négyzetméteres alapterülettel építi itt fel luxusszállóját és irodaházát 2007-re.

Europeum lesz a neve. Talán túlzás.

Európában egy rendes szálloda ötszáz éve hotel egyazon házban, s ma is tanulnak az épületben, amelyet Shakespeare korában építettek – iskolának. Nekünk meg, akiket egyáltalán érdekel, hogy mi történik a várossal, itt, az immár hivatalos Európának ebben a városában, marad a morgás joga. Meg a keserű szájíz.

szerző: Buza Péter (szöveg)

 

Megjelent a BUDAPEST folyóirat 2006/1 (január) számában.

A tartalomból:
Nagy Béla: Több dudás egy csárdában
Székely Ilona: Gyalog jár a segítség a műkereskedelem térképén
Vargha Mihály: Üvegfalú budavári faló - Ybl/Lónyay/Hatvany/Kerényi villa
Csordás Lajos: Újra teljes gőzzel működik a Rudas
Szemere Katalin: Nagy Budapest Törzsasztal - Lázadásból harmincas évek - interjú Ferkai Andrással
Rácz Péter:
Téglák és korok
Zeke Gyula: Nem csak törzsvendégeknek...
A BUDAPEST 2005. évi tartalomjegyzéke és mutatója

vélemény írásához jelentkezzen be »