Fehérvártól a Sándor-palotáig: az Építészeti Múzeum korai története

A Magyar Építészeti Múzeum alapítása nem mentes a fordulatoktól, a jóindulatú szándékoktól és az érdektelen tétovázástól. Országos mivoltához képest későn, nemzetközi viszonylatban azonban így is korán és a magyar környezetet ismerve, sok évtized távlatából meglepően hatékony módon jött létre, amiben komoly szerepet játszott a kor első számú építészetteoretikusa, Major Máté és az akkoriban még igen nagy presztízzsel bíró Országos Műemléki Felügyelőség. Kovács Dániel tanulmányában a múzeum létrejöttének körülményeit vizsgálja, az 1968-as alapítás előzményeitől hozzávetőlegesen az első évtized végéig.[1]

Zádor, Major és az első lépések

A II. világháborút követően az egykori Magyar Mérnök- és Építész Egylet anyagából létrehozott Műszaki Múzeum anyaga Kassán ragadt, építészeti archívumával együtt. Ma a Kelet-Szlovákiai Múzeum része. Az építészeti közélet legjelentékenyebb intézményi szereplői idehaza a mindenkori illetékes minisztérium, a nevéből eredően az épített örökségre fókuszáló Országos Műemléki Felügyelőség (OMF), valamint az 1951-ben újraalapított Magyar Építőművészek Szövetsége (MÉSZ) lettek. Az 1951-ben, az építőművészek első kongresszusa alkalmával rendezett (első) Építőművészeti Kiállítást a Nemzeti Múzeumban rendezték; anyagát az állami tervezővállalatok és az OMF adta össze. A korszak meghatározó teoretikusa, Major Máté 1954-ben számolt be moszkvai tapasztalatairól a Magyar Építőművészet hasábjain, kitérve az 1934-ben alapított Szovjet Építészeti Akadémiára és az annak keretei között működő Építészeti Múzeumra.[2] A problémát Major számára sem a kiállítások, sokkal inkább az archiválás hiánya jelentette idehaza: felelős intézmény híján a mindenkori kortárs építészeti hagyatékok megőrzéséről, a még elérhető történeti anyagok összegereblyézéséről nem gondoskodott senki, és ez alapvető akadályát jelentette az építészettörténeti kutatásoknak is.

Nem véletlen, hogy a múzeum megalapításához vezető úton végül elméleti szakemberek játszották a meghatározó szerepet. Major 1954-1964 között a MÉSZ elnökeként igyekezett életben tartani az ügyet. A MÉSZ két évnyi informális munka után, 1965-ben létrehozta az Építészeti Múzeum Bizottságot Major elnökségével és Zádor Anna művészettörténész operatív vezetésével, amelyben minden érintett szerv képviseltette magát.[3] Az új múzeum létrejötte ugyanis szabályozási kérdéseket is felvetett: az építészhagyatékoknak rendelet szerint levéltárba kellett volna kerülniük, a gyakorlatban azonban ez szinte sosem valósult meg. Zádor a Bizottság képviseletében egyeztetéseket kezdett a Levéltárak Országos Központjával, és 1966 elején nyílt felhívást is közzétett a kallódó hagyatéki anyagok, tervek, dokumentumok összegyűjtésére.

A kezdeményezés jó partnerre talált a fővárosnál komoly kapcsolatrendszerrel bíró Benkhard Ágostban, a MÉSZ alelnökében. A kezdeti lendületet gyors sikerek követték: 1964-ben úgy nézett ki, hogy az Építésügyi Minisztérium és a fővárosi tanács támogatásával sikerült helyszínnek megszerezni a kiscelli volt trinitárius kolostort.[4] Az itt működő Történeti Múzeum középtávon a Budai Várba tervezett átköltözni, így jó megoldásnak tűnt, hogy helyét az Építészeti foglalja el. 1964 februárjában a Magyar Nemzet már cikket közölt a kiscelli kastély leendő "új lakójáról", Pfannl Egon látványos grafikájával illusztrálva a romtemplom hajójának újrahasznosítását.[5] Az intézmény ebben az írásban is alapvetően archívumként jelent meg, Ybl Miklóstól a kortársakig sorolva a kiemelt tervezők neveit. "Tudományos szempontból is nagy fontosságú lesz a tervezett gyűjtemény. Ne menjen veszendőbe a nagyobb szabású építési feladatok sok értékes terv-változata, amely nem valósul meg!" – visszhangozta Benkhard szavait a szerző.

Az ekkoriban a hazai építészet elsőszámú megmondóemberének számító Major a nyilvánosság felé is képviselte az ügyet. 1965 júliusában ismét a Magyar Nemzetnek nyilatkozott olyan hangnemben, mintha az már teljesen sínen lenne;[6] 1966 márciusában pedig már azért emelt szót, hogy a Nemzeti Színház éppen zajló pályázatának anyaga is bekerüljön a leendő múzeumba.[7] (Ez sajnos nem valósult meg: a több tucat műből álló pályázati anyag szétszóródott, a múzeumban ma egy teljes és egy töredékes pályázat található.) Az előkészítés ugyanis korántsem állt olyan szinten, mint ahogyan azt Major láttatni kívánta. A sok bába között elveszett a gyerek: a résztvevő állami szervezetek közül tulajdonképpen egyik sem akarta felvállalni az új múzeum létrehozásának fáradságos, törvénymódosításokkal is együtt járó procedúráját, és hiányzott a működésre vonatkozó részletes koncepció is.

Az Építészeti Múzeum a Műemléki Felügyelőség kebelén

Az egyik legfőbb akadályt az jelentette, hogy a fővárosnak nem akarózott kiadni a kezéből a kiscelli épületegyüttest.

 – próbálta oldani a konfliktust Major 1966 szeptemberében régi barátjának, Perényi Imre miniszterhelyettesnek címzett levelében.[8]

A múzeum első, nyilvános bemutatkozó kiállítását ekkor még 1967-re tervezték, "Lechner Ödön és köre" címmel. Az előkészítést Zádor koordinálta, természetesen ingyenmunkában, saját tanítványait is bevetve; erre készülve indult meg a gyűjteményezés is (a Kiscelliben, majd folytatódott az OMF-ben). A hivatalos támogatás hiánya, illetve a főváros kihátrálása miatt azonban az igyekezet kifulladt. Perényi 1967-ben átvágta a gordiuszi csomót, és Merényi Ferencnek, az Országos Műemléki Felügyelőség (OMF) igazgatójának címzett levelében azt javasolta: össze kellene hangolni a múzeum és az OMF leendő Gyűjteményi Osztályának igényeit.

A Gyűjteményi Osztály 1967 novemberében vált ki a Tudományos Osztályból, dr. Borsos Béla vezetésével. Feladata alapvetően a meglévő, a műemlékvédelmi elméleti és gyakorlati munka során kialakult archívum gondozása, kezelése volt. 1968. január 18-án a Dísz téri székházban gyűltek össze a múzeum létrehozása mellett elkötelezett szakemberek: a kezdeményezők közül Zádor Anna és Major Máté, az Építésügyi Minisztériumtól Bakos Béla és Komáromi István, a Művelődésügyi Minisztériumtól Kiss László, valamint az OMF három munkatársa, Merényi Ferenc igazgató, Dercsényi Dezső igazgatóhelyettes és dr. Borsos Béla. A múzeum létrehozására vonatkozó elképzeléseket Borsos Béla ismertette, majd pontosította a jelenlévők elképzelései szerint.[9] Az intézmény feladata ez alapján

Az eseményről készült jegyzőkönyvből az is kiderül, hogy Perényi utólagos javaslatára lett az intézmény neve nem Országos, hanem Magyar Építészeti Múzeum. A minden résztvevő által elfogadott koncepció – a később megvalósultaknak megfelelően – a "múzeum" létrehozását az OMF Gyűjteményi Osztálya alá betagozva vizionálta, és csak hosszú távon számolt annak önállósodásával.

Gyűjtemény és korai kiállítások

Az intézmény 1968 végén – azaz mindössze hat évvel az előkészítés első lépéseit követően – ideiglenes működési engedélyt kapott. Bár a Lechner-féle kiállítást elnapolták, a gyűjteményezés folytatódott. Az első munkatárs két frissdiplomás művészettörténész lett: az 1967-ben még az OMF Tudományos Osztályára felvett, majd a Gyűjteményi Osztály Fotótárában dolgozó Kelényi György, valamint a már múzeumi munkatársként alkalmazott Pusztai László (1944-2017), az intézmény későbbi igazgatója. Önálló helyiséget nem kaptak: a mindennapi munka az OMF könyvtárában folyt, és a gyűjteményt is együtt tárolták az anyaintézmény anyagaival.

1968-ban a múzeum összesen 23 tervet vásárolt, közöttük a Hoepfner Guidó és Rimanóczy Gyula által a Gellérthegyre tervezett luxusszálló terveit, egy Pecz Samu-féle tanulmánytervet a Szilágyi Dezső téri református templomhoz, valamint egy 18. századi rajzot a tatzmansdorfi fürdőről. 1969-ben az ezres nagyságrendet is meghaladta a tervanyag száma. Ebből hétszáz Foerk Ernőhöz kapcsolódott; mellette Borbíró Virgil és a kolozsvári Pákei Lajos anyaga is ekkor került be. 1970-ben már háromezer darabbal gyarapodott a múzeum; ez elsősorban Kaesz Gyula és Györgyi Dénes hagyatékát jelentette. 1971-ben apa és fia, Árkay Aladár és Bertalan részleges hagyatékával, valamint Gregersen Hugó életművével gyarapodott a gyűjtemény; 1972-ben pedig Hauszmann Alajos örököseitől vásárolt meg egy nagy jelentőségű, 18. századi darabokból álló kollekciót. Ebből kerültek elő a vélhetően a gödöllői kastély nagyterméhez készült, eredeti tervrajzok, a barokk gyűjtemény ékei. Néhány éven belül a sor Möller István, Róth Miksa, Sebestyén Artúr, Reissmann Károly, Györgyi Géza, Molnár Farkas, Tálos Gyula, Weichinger Károly, Sztehlo Lili, Weiner Tibor és Benkhard Ágost nevével bővült – olvashatjuk Pusztai László 1975-ös beszámolójában.[10]

A nagy léptékben megindult gyűjteményezést az OMF komoly anyagi eszközökkel támogatta. "Dercsényi Dezsővel [az OMF igazgatóhelyettese – KD] tartottuk a kapcsolatot, tőle kellett pénzt kérni. Akkor 250 ezer forint volt a keret, amiről azt kell tudni, hogy a fizetésem nem haladta meg a kétezer forintot" – emlékezik vissza a kezdeti időkre Kelényi György.[11] "Nem mindig adták örömmel. (…) Egyenként, alkalmanként kellett kérni."

2/14
A Magyar Építészeti Múzeum elsőnek leltározott dokumentuma, Vágó József levele Bölöni Györgynek 1943-ból. Leltári szám: 68.01.01.

A bekerülő műtárgyak jelentős száma miatt a szerzeményezés és a leltározás hamar kettéágazott; a korai időszak gyarapodási naplói (amik a bekerülő anyagokat rögzítik) jóval vaskosabbak, mint a (tényleges tárgyadatokat és a leltári számot tartalmazó) leltárkönyvek. Az első, 68.01.01. szám alatt leltározott tárgyegyüttes Vágó József építész levelezésének egy részét takarja; a legelső levél Bölöni Györgynek íródott Párizsba, vélhetően a dél-franciaországi Salies-de-Béarn városából, ahol Vágó ekkoriban élt. "Idő pocsék. Viharos, esős, hűvös. Virágjaim nem akarnak nőni. Ami még nagyobb baj, a főzelékek sem."

Vágó személye nem véletlenül került a kutatás fókuszába. A múzeum 1969 végén nyitotta meg első saját kiállítását; ezt Pusztai László rendezte a Tanácsköztársaság építészetéről, amelyben Vágó népbiztosként kiemelt szerepet játszott. A helyszín a Kulturális Kapcsolatok Intézetének Dorottya utcai kiállítóterme volt. A tárlat komoly visszhangot kapott, és nem csupán az aktuális évforduló kapcsán: az utókor joggal csodálkozott rá a gáztartályból tervezett lakóházakra, a soproni nyári kaszinóra vagy Hajós Alfréd stadionterveire. A siker nyomán a következő években a múzeum számos kisebb-nagyobb tárlatot rendezett. 1970 júniusában Dobos Lajos fotóművész magyar műemlékeket ábrázoló fotókiállításának egyenesen a Magyar Nemzeti Galéria díszterme adott helyet (akkor még a Kossuth téri egykori Kúriában). Ez azonban kivételes alkalomnak bizonyult: a kiállítási helyszín megtalálása alapvető problémává vált. A kamaratárlatok többsége a hetvenes évek elejétől az OMF székesfehérvári kirendeltségében, az Arany János utca 10. alatti műemlékházban kapott helyet, a fővárosi közönségtől (és a sajtónyilvánosságtól) távol. Ez hozzájárult a múzeum háttérbe szorított pozíciójának fennmaradásához.

"Eleinte nem vált külön [az Építészeti Múzeum], nem volt szervezeti szabályzat. Idővel Pusztai Laci, akinek más feladata nem volt, meg lett bízva a múzeum vezetésével, és nagyon lelkiismeretesen csinálta" – summázza a kezdeti éveket Kelényi György, aki a múzeumi ügyek mellett tovább dolgozott az OMF Fotótárában is. 1975. december 31-én az intézmény országos gyűjtőkörű múzeumként kapott végleges működési engedélyt; az alapítás idejeként 1968-at jelölték meg.[12] Ekkor nevezték ki a mindössze 31 éves Pusztai Lászlót igazgatónak. Kelényi György az előző évben, 1974-ben megvált az OMF-től; Pusztai új munkatársa, a múzeum harmadik alkalmazottja Vastagh Csilla művészettörténész lett. Az 1980-as évek elejétől alakult ki Hadik András, Barka Gábor, Ritoók Pál, Prakfalvi Endre, Hajdú Virág, később pedig Fehérvári Zoltán és Feledi Zsuzsa restaurátor csatlakozásával az intézmény működését egészen 2010-ig meghatározó kollektíva.

A székhely problémája

A MÉSZ 1969. február 14-én nyilvános klubdélutánt rendezett a múzeum kérdéséről;[13] ezen Zádor és Major mellett Borsos Béla képviselte az intézményi oldalt. Jelen tudomásunk szerint ez lehetett az első nyilvános esemény a frissen alapított intézményhez kapcsolódva. A főszerepet Borsos kapta, aki ismertette az intézmény gyűjtőkörét és feladatait. Alapelv, hangsúlyozta, hogy "a múzeum elsősorban nem más múzeumok tulajdonában lévő tárgyak megszerzésére, hanem olyan anyagok birtoklására törekszik, amelyeknek nincs »felelős gazdájuk«." A felkért hozzászólók közül Sedlmayr János hangsúlyozta, hogy a múzeumnak a múlt mellett a jövővel is foglalkoznia szükséges, Komárik Dénes pedig a múzeum érdekében folytatott propagandatevékenység fontosságát hangsúlyozta. Merényi Ferenc, az OMF igazgatója jelezte: már 1968-ban elhangzott, hogy a Felügyelőség új székházba költözne, ezután pedig a Dísz tér 4-5. alatti székházat a múzeum kapná meg – ehhez (és a további igénylők hatékony visszautasításához) kérte a MÉSZ és a Minisztérium támogatását.

Merényi a jövőbe látott: a székházprobléma a frissen létrehozott múzeum legmaradandóbb gondjának bizonyult. Az OMF 1970-ben ugyan valóban átköltözött a Táncsics utcába, de a múzeum nem kapta meg a Dísz téri épületet – az a KÖZTI-hez került. Helyette a Táncsics utcai székház első emeletén jutott egy szoba a múzeumnak; a raktárak részben a székház pincéjében, részben Székesfehérváron kaptak helyet. Beindult az ötletelés: 1972-ben felmerült az óbudai Selyemgombolyító megszerzése, 1973-ban a Zichy-kastély északi szárnya, 1974-ben pedig az óbudai zsinagóga újrahasznosítása. A Selyemgombolyítóhoz és a zsinagógához hasonlóan tervdokumentáció készült a székesfehérvári Arany János u. 5. alatti épület és a mellette levő telek hasznosítására, illetve a rákoskeresztúri Vigyázó-Podmaniczky-kastélyban történő elhelyezésre.

1980 októberében a KÖZTI építésze, Fodor László készített ajánlati tervet a II. világháború óta romosan és üresen álló Sándor-palota Építészeti Múzeummá alakítására, az OMF támogatásával. A beruházás költségét Mendele Ferenc, az OMF akkori igazgatója egy Jantner Antal miniszterhelyettesnek szánt, 1981-es jelentésében 200 millió forintra tette – ebből 160 milliót kellett volna az építésügyi tárcának kigazdálkodnia.[14] Bár az ügy kapcsán keletkezett dokumentumokban széles körben minden felelős vezető elkötelezi magát a beruházás mellett – legutóbb, 1986 márciusában dr. Dalányi László, az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium főosztályvezetője – a beruházás alapvetően a forráshiány miatt ezúttal sem valósul meg. Egy 1983-as miniszteri értekezlet szerint "az ÉVM mindenképpen tegyen eleget a külső homlokzat határidőben történő helyreállításával kapcsolatos kötelezettségének, az Építészeti múzeum céljára történő belső helyreállítást, pedig széles társadalmi alapon tartja megvalósíthatónak."[15]

A múzeum helygondjai az 1980-as évek végére oldódtak valamelyest. Az Óbudán zajló, átfogó "szanálási" munkák során 1977-ben az OMF egy bontásra szánt polgárház megmentésére tett javaslatot: a bejárás során ugyanis kiderült, hogy a Mókus utca 20. értékes római és barokk részleteket tartalmaz. Az indítvány korántsem volt érdek nélküli: az OMF javaslata arra vonatkozott, hogy saját használatra, a budapesti művezetőség céljaira újíthassa fel a kis házat. Erre végül meg is szerezték a felhatalmazást, és 1978-ban a Mókus utca 20. műemléki jellegű építménnyé nyilvánították, majd átvették a kezelését a kerülettől. Az életveszélyes állapotú ház helyreállítása 1979 végén indult meg. A kezdeti tervektől eltérően végül ez az épület vált az Építészeti Múzeum otthonává, bár a beköltözés így is egészen 1987-ig váratott magára. A múzeum ebben az épületben töltötte a következő bő két évtizedet, egészen 2010-ig.

Kovács Dániel
muzeológus

Szerk.: Hulesch Máté

[1] A tanulmány alapvetőn négy forrásra támaszkodik: a MÉM MDK Műemlékvédelmi Dokumentációs Osztályán őrzött anyagra, a MÉM MDK Múzeumi Osztályának Adattárára, a korabeli sajtómegjelenésekre, valamint Kelényi György emlékeire. A kutatásban nyújtott segítségét ezúton is köszönöm Bakó Zsuzsannának, Dávid Eszternek és Kovács Evelinnek, Ritoók Pálnak, valamint Kelényi Györgynek.

[2] Major Máté: Az építészettudomány helyzete a Szovjetunióban. Magyar Építőművészet, 1945/10-12. 334-338. o.

[3] Az Építésügyi Minisztérium, az Országos Műemléki Felügyelőség, a Fővárosi Műemléki Felügyelőség, az Országos Levéltár, a Szépművészeti Múzeum, a fővárosi tanács népművelési osztálya, a Budapesti Történeti Múzeum, a Kiscelli Múzeum és a Magyar Építőművészek Szövetsége.

[4] A helyszínre Major Máté 1966. szeptember 6-án Perényinek címzett levele szerint Rohonyi Katalin, a Főváros Népművelési Osztályának munkatársa hívta fel a figyelmet.

[5] Balog János: Új lakó költözik a "kiscelli kastélyba": az építészeti múzeum. Magyar Nemzet, 1964. február 9. 11. o.

[6] Megvalósul az építészeti múzeum. Magyar Nemzet, 1965. július 25. 10. o. A nyilatkozat kézirata megtalálható a MÉM MDK Múzeumi Osztályán őrzött Major-hagyatékban.

[7] Major Máté: Az Építészeti Múzeumban őrizzük meg a Nemzeti Színház tervpályázatának anyagát! Magyar Nemzet, 1966. március 4. 4. o.

[8] A levél másolata a MÉM MDK Műemlékvédelmi Dokumentációs Osztály gyűjteményében található.

[9] A MÉM MDK Múzeumi Osztályának Adattára őriz egy koncepciót 1968-ből FL monogrammal, amely szövegezésében sok hasonlóságot mutat a Borsos által lejegyzett anyaggal. Ezt minden bizonnyal Faller László, a Gyűjteményi Osztály könyvtárosa készítette a jegyzőkönyvi anyag pontosításával, tisztázásával.

[10] Pusztai László: Építészeti Múzeum – Már van gazdája. Magyarország, 1975. december 21. 22. o.

[11] Kelényi György szóbeli közlése, 2022. november 10.

[12] Bugár-Mészáros Károly: A Magyar Építészeti Múzeumról. Műemlékvédelem 2002/2. 90-95. o.

[13] Fontos forrásnak számító jegyzőkönyvét a MÉM MDK Műemlékvédelmi Dokumentációs Osztálya, Tudományos Irattár, Lymbus gyűjteménye őrzi az 1991/2. szám alatt.

[14] A Sándor-palotával kapcsolatos iratanyagban, MÉM MDK Műemlékvédelmi Dokumentációs Osztály, Tudományos Irattár, Hivatali iratok, OMF I. sorozat 1981/360/2.

[15] MÉM MDK Műemlékvédelmi Dokumentációs Osztály, Tudományos Irattár, Lymbus, ltsz. K 1991/2.

A cikksorozat megjelenését az Építészfórumon a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.