Guzsik Tamás emlékkonferencia, BME Építészettörténeti Tanszék

Jó volt találkozni Guzsik Tamással most, ezekben az időkben, amikor már mindenki csak megy el utána, felfoghatatlan, fájdalmas sietséggel, mint Gerle is.

És jó volt találkozni egy kiveszőfélben lévő emberfajtával, a tudósokkal.

Szakmánk tudósaival.

Mert ahogy elnézzük, most éppenséggel nem a szoc.hazáért érdemérem-tulajdonos szülők gyermekei állnak majd fel és masíroznak ki felvett diákként a másokat megizzasztó egyetemi felvételin, hanem a kérdés így fog hangzani : álljon fel, akinek az apja ki tudja fizetni a tandíjat, azok hazamehetnek, fel vannak véve…

Az olyanok, mint a  ma itt megszólalók, akik magukat Guzsik ”kádernek” és a Guzsik ”akolhoz” tartozónak érezték-érzik, meg szép lassan elfogynak.

Nem lesz szükség falakat kutatni, köveket kövekre rakva, előttünk élők gondolatait kirakós játékként összeilleszteni, mert ezt a végtelen szeretetet, szerzetesi türelmet és tudást már senki nem fogja értékelni.

Ki kiváncsi arra a Diósgyőri Vár árka hol húzódott, amikor Mária királynő kertjeinek helyére egy pompás beton focilelátót lehet építeni, amiről az idegenforgalmi fogyasztók majd jól láthatják a diznilendes várjátékokat.

Mert mostan mi építünk magunknak történelmet. Olyan jó, idegenforgalmasat.Hogy mi volt, hát az csak úgy körülbelül érdekes, a látvány, az legyen eladható.

A kutatás, meg ez a sok szöszmötölő ember, aki órákat tud úgy beszélni boltívekről, alapozásról, gerendák fészkeiről, habarcsszínekről, néhai kőművesek, névtelenül is nagyszerű építőmesterek munkájáról, mint egy izgalmas krimiről, csak rontja az összképet, levéltárakban böngész, terveket ragasztgat, fejt meg és egy szenzációs időgépbe ültet minket, hogy érezzük, nekünk mindünknek, akik itt élünk, ezen a geometriailag behatárolható földdarabon, közünk van mindehhez.

Furcsa fintorként egyenesen Burgindiából keresi meg ugyanekkor a magyar BME Építészettörténeti és Műemléki tanszékét egy komoly francia civil szervezet, amelyik éppen most veszi lajstromba el nem felejthető és el nem pusztítható emlékeit. Nem állam, nem hatóság, nem szakmai ügybuzgalom, csak a civilek, a burgundok. Mert nekik valamiért fontos, hogy Kr. u. 4 évszázaddal őseik, akik levándoroltak ide a messzi skandináv vidékekről mit építettek és azt a most élők hogyan őrizzék.

És innen visznek diákokat, tanárokat, mert úgy hírlik Európában, hogy mi értünk az efféléhez.

 A tudós ember elkötelezett és szerény, mert szinte mindennap azzal kell szembesülnie, amit Szókratész így fogalmazott meg „tudom,hogy semmit sem tudok”. De azt is tudja ugyanettől a filozófustól, hogy „ egyetlen jó létezik csak: a tudás, és egyetlen rossz: a tudatlanság.”

És tovább kell gondolkodnia a kőhordó fuvarosok fejével, a gerendát faragó ács fejével, a megrendelő hatalmasság uralkodói, főúri és egyházi fejével, gondolkodni,rajzolni és újra gondolkodni, viharokat, földrengéseket, rég elfelejtett csaták és rég ellobant tűzvészek  rombolásait nyomonkövetni, mert emberi létünk alapja a folytonosság, előre is de hátrafelé is ugyanúgy.

Persze meg lehet mindent szüntetni, hivatalokat, munkahelyeket, kutató laboratóriumokat, a lassú, alapos munkával dolgozó emberek műhelyeit felszámolni és átadni a terepet a pénz és hatalom kisded, ám látványos, gyorsan semmivé váló játékainak.

 Ezek az emberek akik Guzsik Tanár Úrtól egy életre megtanulták látni mesterségünk romokbavesző, de nem láthatatlan múltját, azok még állnak egy darabig a stázsán.

Ahogy Ady is gondolta volt:

Őrzők, vigyázzatok a strázsán, Az Élet él és élni akar, Nem azért adott annyi szépet, Hogy átvádoljanak most rajta Véres s ostoba feneségek. Oly szomorú embernek lenni S szörnyüek az állat-hős igék S a csillag-szóró éjszakák Ma sem engedik feledtetni Az ember Szépbe-szőtt hitét S akik még vagytok, őrzőn, árván, Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Hát féltőn kívánjuk, vigyázzatok a strázsán amíg lehet.