építészet : környezet : innováció

Hegyre épített város


"Az építészetet közösségi művészetnek tekintem. Fontos, hogy az építész gondolatai és indentitása megjelenjen az épületeken, lehetőleg úgy, hogy szolgálja a közösséget és a természetet."
Beszélgetés Sugár Péter Ybl-díjas építésszel

Sugár Péter 1956-ban született Sárospatakon. A Sárospataki Rákóczi Gimnázium elvégzése után a Budapesti Műszaki Egyetemen diplomázott. Az Általános Épülettervező Vállalatnál kezdte pályáját, közben 1984-86 között elvégezte a Mesteriskolát. Dolgozott a MATERV-ben, Reimholz Péter műtermében, majd Varga Levente Atlant irodájában. Három társával együtt létrehozta a RADIUS Építészműtermet, 2000-óta az abból kinövő saját irodáját, a RADIUS B+S-t vezeti. 1982-től óraadó tanár, opponens, 2002-től egyetemi adjunktus a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karának Középülettervezési Tanszékén. Munkáit többször kitűntették, 2002-ben Ybl-díjat kapott.

fotó: Bruckner Csilla
A történeti érdeklődés pályája kezdetétől nyomon követhető, díjnyertes lett diplomamunkája, az egri Tetemvár városrész rehabilitációja.

Sugár Péter: 1980-ban diplomáztam, s ekkor a történeti város problémája, ha nem is nálunk, de a nyugat-európai építészetben erősen jelen volt. Egy építészhallgatóknak szóló nemzetközi pályázat hirdette meg az egri városrehabilitációt. Azért volt érdekes a pályamunkánk, mert komplex módon értelmeztük a feladatot. Levéltárakban felkutattuk az összes létező történeti térképet, beazonosítottuk a mostani telekosztásokat a középkori és későbbi telekosztásokkal. Kiderült, hogy teljesen megmaradt a középkori struktúra, s a régészek városfalkutatásait a telekosztások révén be lehet azonosítani. Egerben volt egy külső és egy belső városfal, közte az úgynevezett cinkturális terület. Mindegyik területnek más volt a beépítési rendszere. A városfalon belül kifejezetten városias, utcával párhuzamos beépítésű polgárházak álltak, a városfalon kívül a „hostyás” (lásd. Hochstadt), sokkal rendszertelenebb beépítés volt a jellemző, a két fal között pedig szűk zsellértelkek voltak hurkaszerű házakkal. A várfalak mögötti vasútvonal kiépülése után az ekkor keletkezett területre tisztviselőket telepítettek, ez teljesen kisvárosias lett. Szociológiai tanulmányt is végeztünk. Ebből kiderült, a lakók többsége már nagyon régóta ott lakik, nem akarnak elköltözni, így ezt is figyelembe kell venni a város rehabilitációjakor.

Ez a korai munkáira jellemző, történelmi – szociológiai alapú kontextuális felfogás megjelenik az 1989-ben Gazda Anikóval közösen készített sárospataki zsidónegyed rehabilitációjának tervében is. Mit jelent az építészetben a kontextualizmus, s hogyan helyezhető el ez az irányzat a 20. századi építészettörténetben?


S.P.: A kontextuális felfogás az adott épületet megpróbálja beleágyazni abba a környezetbe, amelybe kerül. A település életében nemcsak a fizikai, hanem a szellemi hagyományok is fontosak. Az építészet olyan, mint egy bonyolult műtét, nem mindegy, hova nyúlunk, mit vágunk el. Az 1970-es, 1980-as években kialakult posztmodern hullám a modern építészet válságáról beszélt, s kontextualista ága vissza kívánta hozni azokat a történelmi ismereteket, amelyek korábban a városépítést meghatározták. A modernista építészet figyelmen kívül hagyta ezeket a hagyományokat, tabula rasa-t akart, s elvágott minden szálat. A modernizmusban épp az az érdekes számomra, hogy annak ellenére, hogy önálló világként akarta meghatározni magát, csak úgy érvényes, ha a történetiséggel együtt nézzük, mert akkor értelmezhető, mihez képest kívánt újat.

Hogyan fordult a kezdeti műemlékvédelmi érdeklődés a posztmodern építészet felé?

S.P.: Számomra az építészet egység. Ha valaki történeti környezetben tervez, akkor is kortárs építészetet kell művelnie. Mindig reagálni kell az adott körülményekre. A műemlékvédelemmel kapcsolatos érdeklődés azonban nem tűnt el nyomtalanul: egyrészt foglalkoztam néhány műemlék épület átalakításával, másrészt az építészeti kamara biztosa vagyok az Országos Műemléki, mai nevén Kulturális Örökségvédelmi Hivatalban.

A kontextualizmus szép példája a Lauder Javne Világi Zsidó Iskolai épületének a terve, ami egyben fordulópont is az építészetében. Mesélne nekünk ennek a koncepciójáról?

S.P.: Valóban mondhatjuk, a Lauder Iskola (tervezőtárs: Karácsony Tamás) fordulópont volt, ettől kezdve tudatosan törekszem a munkáimban a kontextualitás és az ornamentika megjelenítésére. Bár igyekszem kialakítani saját építészetemet – hiszen vallom, filozófia nélkül nincs építészet –, a valóságban mindig az adott feladat, környezet az, ami magával ragad. Az első reakciók ösztönösek, de ezzel párhuzamosan megjelennek az építészetfilozófiai és más racionális természetű kontrollok: az épületnek meg kell felelnie a funkciójának, igazodni kell az anyagi feltételekhez és így tovább. Az intuíció és a racionalitás egymást átölelve visznek tovább. A Lauder Iskolánál egy domboldalba kellett iskolát tervezni, és mivel az alapterület 7000-8000 m2-es volt, szinte egy önálló kis várost lehetett létrehozni. Az iskola magához igazodott, s teremtette meg a kontextusát. Az iskola egyébként is kisebb elemekből, tantermekből áll, amiket valamilyen módon összefüggésbe kell hozni. Idézhetném Le Courbusiere-t, aki azt írja „az épület egy mikrokozmosz, ahol az építész a világegyetem valamilyen leképzését valósítja meg”, vagy Luis Kahn-t, aki szerint „az alaprajz a terek társadalmi rendje”. Mivel ez egy világi zsidó iskola, a Bibliához nyúltam vissza. Miután áttanulmányoztam a programot, álomszerűen megjelent előttem egy közel-keleti városka képe. Ez a kép olyan erős volt, hogy nem tehettem mást, engedelmesen lerajzoltam. A térbeli rendszer mindig valamilyen filozófia leképezése. A pécsi Gandhi iskolánakii is készítettünk utána egy tervet, de nyilvánvalóan más egy zsidó közösség, más egy beás cigány iskola, vagy más egy piarista vagy egy református gimnázium. Ezeknek az iskoláknak más-és-más kell, hogy legyen a térbeli rendszere, hiszen más oktatási rendszer áll az intézmények mögött. A zsidó iskolában labirintusszerű, nem tengelyes közlekedési rendszerben sorakoznak a tantermek, bolyongani lehet benne. Jellemző rá a zsidó filozófia „részek autonómiája” gondolata: két osztály alkot egy évfolyamot közös tanárival, szertárral, társalgóval és saját terasszal. Ezek az egységek egy átlós vonal mentén sorolódtak egymás mellé, amelyek a szintvonalat követték. Az egész középpontjában egy spirálisan fölfele tekeredő torony állt, aminek az emeletén volt a könyvtár, egy kicsit a pataki könyvtárra emlékeztető faszerkezetes galériával. A tervezéskor biblikus, archaikus elemeket kerestem: a fal az ember első építménye, amely az édent elválasztja és össze is köti a természettel. A második építmény a labirintus, amely az őskáosz geometrikusan elrendezett változata. Az iskolát a Teremtés kőbe dermedt pillanataként képzeltem el. A Teremtő energia összerendezi az őskáoszt, de egyben utal is a káoszra. Az első városok, a görög városok, az arab világ városai mind ilyen labirintusszerűek. Jeruzsálemben a bazárban vagy az óvárosban nagyon könnyű elkeveredni.

A Lauder Iskola sajnos csak terv maradt. Mikor kész a munka, ha befejezett a terv, vagy csak akkor, ha felépült a ház?


S.P.: Lehet, hogy pályája elején az ember szeret önmagában koncepciókat készíteni, de én már nem szeretek feleslegesen dolgozni. Egy építész azzal nem lesz kifizetve, ha megkapja a tervezési díjat. Azért dolgozom, hogy megépüljön az épület. Jó dolog a tervezés, de ha egy ház nem valósul meg, az tragédia.

A Lauder Iskola építése után egyre jobban előtérbe került építészetében az ornamentika. Miért fontos ez?

S.P.: Az ornamentika számomra nem egyszerű díszítés, nemcsak azért van, hogy ne legyen unalmas az üres felület. Végtelen méretű épületeket kis darabokból rakunk össze. Az anyagok összerakásának vannak törvényszerűségei. Próbáljuk elfedni, hogy a ház kis elemekből áll, de az ornamentika felfedheti ezt, megmutatja az összerakás, összeszövés fonadékait. Ez a megjelenés, jellegzetes rajzolat jelenti számomra az ornamentikát. A kontextualitással is összefügg, az ember megpróbálja a házat beleintegrálni a környezetébe. Próbálok olyan házakat tervezni, amelyek városszerűek, önálló, egymással párbeszédet folytató részekből állnak össze egy nagyobb egésszé, amelyet később a környezetbe integrálok. Ezért vonzódom a rajzolatokat adó anyagokhoz: kőhöz, téglához. A vakolatot nem szeretem, mert eltakarja az összeszövést. A rajzolatokkal, kővel, téglával ráadásul szellemes játékokat lehet folytatni. A tolcsvai borászat tervezésekor fedeztem ezt fel (tervezőtárs: Selényi György). Gondolkozni kezdtem, milyen rajzolatot adjon a kő és a tégla egymás mellett. Sávok jelennek meg, a homlokzaton a tégla és a kő rakása egy csillag mintázatot ad ki. A kőnél megjelennek szabályos raszterkiosztásban más színű kőszegecsek, amik a burkolatot hozzászegezik a falhoz. Az ornamentikának itt nemcsak esztétikai jelentősége van, hanem alapvető statikai funkciója. A szabálytalan rakású kő olyan helyen jelenik meg, ahol a falnak teherhordó szerepe van, pl. a támpilléreknél. A szabályos minták rekeszzománcszerű berakások. Történeti példák is eszembe jutottak: a modenai, a sienai székesegyház, Firenzében a San Miniato al Monte. Szerettem volna mediterrán hatást érzékeltetni, hisz az építtető egy spanyol-magyar vegyes vállalat, s az is köztudott, hogy a Hegyaljának vannak a Mediterranumhoz fűződő kapcsolatai. Az ornamentika archaikus gyökereit keresem. Ez a törekvés egyébként jelen van a kortárs építészetben. Az anyagok természetét sokkal inkább megjelenítik az épületen. Ha betonfelületet csinálnak, akkor tükörsimára csiszolják, vagy olyan durván hagyják, hogy felsérti az ember kezét, ha hozzáér. Reneszánszát éli a téglaépítészet, s a kő és az üvegfelületekkel is érdekesen bánnak.

Az identitás kérdése is kortárs probléma, nyilvánvalóan jelen van az Ön építészetében is. Miért fontos ez Önnek, s hogyan ragadható meg az építészetben?


S.P.: Mindenkinek fontos az identitása. Most az Unió miatt politikailag is fontos, hogy a különböző kis térségek identitása megerősödjön. Építészként úgy gondolom, a hely szellemét, ami szintén a ’80-as években jött újra be a köztudatba, elő kell hívni, ki kell bontakoztatni. Nagyon fontos, hogy hiteles legyen egy épület. Ez akkor van így, ha úgy áll a helyén, mintha mindig ott lett volna. Az építészet kommunikáció. Az épület kommunikál a környezetével, és ementén a párbeszéd mentén fogalmazódik meg az identitása. Vannak hagyományok, amikhez viszonyulni kell. Ez kezdettől fogva foglalkoztat, ebben biztos szerepe van Pataknak. Amikor egy-egy európai vagy távolabbi út után hazajöttem, s átmentem az Erzsébet-hídon, szétnéztem, s láttam, milyen szép ez a Budapest. És mikor utána hazamentem Patakra, s ott körülvett a Vártemplom és a Várnegyed, arra gondoltam, Nyugat-Európa egyáltalán nem rangosabb hely, csak más. Az identitás alapkérdés. A közönség sohasem szerette a lakótelepeket és a jellegtelen egyforma épületeket, ezek nem hoznak létre olyan környezetet, amit az ember magáénak érez. Az identitás azt jelenti, hogy itt otthon érzem magam.

Az identitás ezek szerint nem az önkifejezés, hanem az otthonteremtés miatt fontos?


S.P.: Így van. Az építészetet mindezeken túl azonban közösségi művészetnek tekintem. Fontos, hogy az építész gondolatai és indentitása megjelenjen az épületeken, lehetőleg úgy, hogy szolgálja a közösséget és a természetet. A kettőnek egységben kell lennie. Az egyéni hang fontos, de olyan házakat szeretnék építeni, amelyek környezetük szerves részévé válnak, akár úgyis, hogy meghatározzák a környezetüket. A tolcsvai borászat határozottan van jelen a domboldalban. A borház toronyszerű magaslata párbeszédet folytat a domboldal két templomtornyával. A ház meghatározó eleme, az oromzatos motívum pedig a környező pincék formájával keres közösséget.

Úgy tűnik, mintha kifejezetten szeretne dombra építkezni.


S.P.: Az Alföldön tényleg nem érzem otthon magam, de az véletlen, hogy majdnem mindig dombos helyre hívtak dolgozni. Tolcsván hatalmas a szintkülönbség, de Villányban, ahol most építettünk egy borházat, sík a terület, bár valóban csináltunk egy mesterséges dombot. Ha nagy a szintkülönbség, akkor nem könnyű a feladat, s ez arra inspirál, hogy ne teljesen szokványos épületet tervezzünk.

A Középület Tervezési Tanszéken tanít, s legfontosabb épületei közösségi épületek. 2004-ben azonban Az Év Szép Háza lett egy zuglói családi háza.vi Milyen inspirációkat követ egy családi ház tervezésekor?


S.P.: A tervezést nyilvánvalóan meghatározza a telek. Itt egy hosszúkás telekre építkeztünk, ezért a ház keskeny lett, s belefűződött egy terasz. Meghatározó tényező volt az is, hogy az utca sűrűn be van telepítve, s mivel a szomszédok nem igazán nyújtanak kellemes látványt, úgy próbáltam elhelyezni az ablakokat, ajtókat, hogy üdítő látványt adó térre nézzenek. Az épület két részből áll: egy utcai és egy udvari részből, egy átrium köti össze őket. Az utcai rész zártabb és téglaburkolatos, kifelé kicsit morcos képet mutat, elzárkózik az utcától. A kertfelé azonban egy nagy terasszal teljesen kinyílik, és faburkolatú a ház. Kétarcú. Nagyon meghatározza a környezete. A szomszédja egy lapostetős ‘60-as években épült ház, ezért ez is lapos tetőt kapott, de a tetőterasza egy hatalmas buja kert. Tulajdonképpen a ház által kivágott és felemelt kertrész, ahol kellemes üldögélni, s jó messzire ellátni. Egyszer rábukkantam a ház fotójára a National Geographic-ban. Nem írták, hol van, csak azt, hogy ez egy „környezettudatos épület”.

A környezettudatos építkezés egyre fontosabb, s most a környezetvédelemre, energiatakarékosságra gondolok. Ön erre mennyire ügyel?


S.P.: Figyelek rá, de nem mindent meghatározó módon. A tolcsvai borászat boltozatai fölé 2-3 méter földfeltöltést tettünk, részben azért, hogy beleolvadjon a domboldalba, másrészt a régiek jól kitalálták a pincéket: ha vastag föld van fölöttük, a hőmérséklet és a páratartalom nem változik. A páratartalom itt másképp alakul, hisz leszigeteltük az épületeket, hogy sterilek legyenek. A hőmérséklet azonban állandóan 12-18 °C között van, a ház hűtő-fűtőberendezés nélkül, gazdaságosan üzemeltethető. Ezt az elvet használtam a villányi borászatnál is. A zuglói családnak sincs szüksége a kegyetlen nyarak ellenére klímaberendezésre, mert úgy vannak tájolva az ablakok, s a tetőkert olyan jól kondícionálja a házat.

Legújabb épülete a Lánchídról nézve a budai vár alatt jól látható szálloda.vii Nagy felelősség lehet ilyen környezetbe építeni.


S.P.: Igen, kevés új épület van azon a parton. Szerencsére ez nem feszélyezett. A ház saját természete szerint alakult (tervezőtárs: ifj. Benczúr László). Történelmi környezetben modern épületet tervezni fölmutatható feladat. A ház a Design Hotel nevű szállodalánc első magyar tagja. A Lánchíd 19 Design Hotel a budai vár erődítési rendszeréhez tartozó területen épült. Az építkezésnél Zsigmond-korabeli falak is előkerültek. Ezeket integráltuk az előcsarnok rendszerbe, üvegpadlón keresztül rájuk lehet látni, sőt, egy lépcső is levezet hozzájuk. Árvíz esetén valószínűleg el fogja önteni az alagsort a Duna. Kárt okozni nem fog, de elképzelhető, hogy néha a vendégek lábai alatt fog folyni a házon belül. A szállodát eklektikus házak veszik körül, fölötte pedig ott magasodik a budai vár. Igazodnunk kellett a párkánymagasságot és a tetőhajlást előíró szabályokhoz, de nem szolgai módon csatlakoztunk a szomszédokhoz, hanem teraszosan visszahúztuk a legfelső szintet, s így létrehoztunk egy szobák előtt végigfutó nagyméretű tetőteraszt. A szálloda homlokzata két rétegű. A tömör része a szomszéd házak építészeti stílusjegyeit követi: tömör felületek váltakoznak tengelybe eső nyílásokkal. A tömör homlokzatrész elé húztunk egy lamellákból álló üvegfüggönyt, amelynek árnyékolás az elsődleges funkciója, az üvegeken lévő bevonat megszűri a napot. A lamellák szalagfüggönyként működnek, el lehet őket húzni, s el lehet őket forgatni. A mozgatást motorok végzik, minden szobához hat üveglamella tartozik, s ezt szobaegységenként két-két motor mozgatja. A konstrukció hazai fejlesztés, formatervezők, üvegművészek találták ki velünk együtt. Mostanában divat az üvegművészet, de ilyen jellegű mozgatást, felület kialakítást, még sehol sem láttam. Először német és francia gyártókat kerestünk meg elképzelésünkkel, de ezt a szalagszerű mozgatást senki sem vállalta. A lamellák azontúl, hogy árnyékolnak, a szálloda reklám felületei is, hiszen kivilágítva összetéveszthetetlenül hirdetni fogják a szállodát a Duna-parton. A homlokzat interaktív, mivel van egy meteorológiai állomás a ház tetején, ami méri a szélerőt és a hőmérsékletet, s a Duna vízfolyási sebességével megegyező hullámmozgást végző lamellák a szélerőnek megfelelően fognak hullámozni. Ha erőteljesebben fúj a szél, akkor a lamellák erősebben mozognak, ha melegebb a hőmérséklet, akkor sárgás lesz a homlokzat színe, ha hűvösebb van, akkor zöldes-kékes árnyalatú. A vendégek is tudják majd változtatni a homlokzatot, hiszen minden szobában van két gomb, az egyik elhúzza, a másik elfordítja a lamellákat. Ha zavarja a vendéget, akkor felülírhatja a központi programot.

Általában az a képünk az épületekről, hogy statikusak, holott ha jobban belegondolunk, ezek is állandóan változnak.


S.P.: Igen-igen. Nyitják-csukják az ablakokat, ajtókat, járnak a liftek. Bár vannak a háznak mobil elemei, mégis inkább az a jellemző, hogy az épületek statikusak. A dinamikus homlokzattal nem titkoltan az is szándékunk, hogy párbeszédre ingereljük a várost. Jó lenne ha esténként a Duna-parton több kivilágított házat láthatnánk!
Az üveg mintázatának, ornamentikájának az alapja egy Dunáról készült fotó, amely a fodrozódó vízfelületet mutatja. Tulajdonképpen a Duna tükröződik vissza a házon, illetve ha közelről megnézzük ezeket a foltokat, amelyek a vízfelületet adják, akkor kis papucsállatkákat, halakat, lepkéket látunk. Ha valaki a szobából az üvegen keresztül nézi, akkor lebegő lepkék és halak mögött jelenik meg előtte a város képe. A másik oldalon egy ujjlenyomat mintázata tűnik fel. Az ujjlenyomat személyes jel, amely messziről egy örvényre hasonlít. Az építészet és a társművészetek (formatervezés, üvegművészet, képzőművészet) szétválaszthatatlanul összefonódik az épületen, s egymást erősíti. Mi határoztuk meg az alapkoncepciót, hogy a homlokzat interaktív legyen, és valamilyen módon a Dunához kapcsolódó, de a többi Baróthy Anna üvegművészcsapatának (Szövetség 39) a leleménye. A belső térben is jelen van az üveggel való játék: a szobákat az épületmagas átriumban kifeszített üveghidakon keresztül lehet megközelíteni. A hidakon rajta vannak a tervezők ujjlenyomatai, a tömör homlokzaton pedig újra feltűnik a pillangó motívum, ami talán a lebegés jele. A szálloda halljában is, ha átmegy valaki az üveghídon, érezheti azt, hogy egy köztes térben lebeg.

Egyik írásában olvastam, hogy az ornamentikának szakrális funkciója is van. Magyarázza el nekünk ezt az összefüggést!


S.P.: A törzsi művészetben sátorkarókkal, totemoszlopokkal jelölték a világ közepét. Ezeket az oszlopokat díszítették. Az ornamentális elvet követő faragásnak az volt a célja, hogy megszentelje a helyet. Az arab építészetben a templomok falán feliratok tűnnek fel, amelyek számunkra csak jellegzetes díszítések, holott jelentésük is van. Az Isten megjelenítései. A régi kultúrákban, de egyébként ma sem lehet Istent ábrázolni, csak leírni lehet, ez válik díszítéssé.

Miért fontos egy 21. századi építésznek, hogy megszentelje az épületét?


S.P.: Régebben áldozatot hoztak az alapkőletételnél. Ma is van időnként alapkőletétel, ha nem is mutatunk be áldozatot. Ha régen építettek egy palotát, annak általában szimmetrikus volt a homlokzata, s kijelölte a tengelyt, ami a ház szempontjából a világ közepe. Véleményem szerint minden házban benne van ez a szakrális funkció: kijelölődik a helye, s a díszítés segít abban, hogy ez láthatóvá váljon, s beletagozódjon a környezetébe. Az építés ambivalens cselekedet. Kőműves Kelemen balladája mutatja, voltak, sőt, vannak olyan kultúrák, ahol áldozatot hoznak egy épület építésekor. Ez azért van, mert miközben az otthon teremtés szent dolog, elveszi a helyet a természettől. Azért is ambivalens, mivel teremtő mozzanat, a teremtés pedig isteni princípium, felhatalmazás kell hozzá. Egyébként maga az építés is áldozathozatal, követ faragni, téglát rakni verejtékes munka. Sajnos a manapság zajló gyors építkezések, már semmiféle szakralitást nem tükröznek.

A megszentelés tehát Isten engedélye, áldása, s azt biztosítja, a ház oda épül, ahol annak a világban helye van. Nagyon tetszik ez a gondolat, ami úgy tűnik, túl is lép a posztmodern abszolút igazságot megközelíthetetlennek tartó gondolkodásán. Ez már nem is posztmodern építészet?


S.P.: Mondhatnám, nem tudom, teszem. Fogalmam sincs, hova lehet ezt sorolni. Az azonban valószínű, hogy amit teszek, összefüggésben van a világban most zajló építészeti törekvésekkel. Ebben nyilván a divat is benne van, ami ha nem is törekszünk rá, kikerülhetetlen. Általánosítani nem általánosítanék, engem ez a fajta építészet érdekel, s úgy látom, a Tanszéken dolgozó kollégáim is hasonlóképpen gondolkodnak.

Térjünk akkor át az egyetemi munkájára!


S.P.: Életem része, hogy tanítok az egyetemen, csakúgy, mint az, hogy tervezek. Volt egy fantasztikus tanárom, Farkasdy Zoltán, ő kért, hogy maradjak a Tanszéken. Akkor főállásban nem maradtam ott, de öt-hat éve már főállásban is tanítok. A Doctor of Liberal Art (DLA) fokozat a művészeti életben a tudományos élet PhD-jével azonos szintű minősítés, s szükséges ahhoz, hogy a felsőoktatásban taníthassunk. A DLA dolgozatom a kontextualitás, ornematika és identitás kérdéseivel foglalkozott, úgyhogy a koncepciómat saját munkáimmal magyaráztam. Most már saját DLA hallgatóim is vannak, s az irodámban dolgozó fiatal kollégákat is az egyetemről ismerem.

Akkor mondhatjuk, hogy a tervezőiroda szellemi műhely, iskola is egyben?


S.P.: Annak is lehet tekinteni. Az egyetem elvégzése után én is tervezőirodákban folytattam tovább a tanulmányaimat, s minden iroda szellemi műhely volt számomra. Mesteremnek tekintem Varga Leventét, Reimholz Pétert, rengeteg mindent lestem el tőlük, de minden kollégámtól sokat tanultam.

Utolsó kérdésem Sárospatakhoz kötődik, hogyan látja ma építész szemmel Patakot?


Nagy felelősség Sárospatakon főépítésznek lenni, remélem, magáénak érzi a várost, aki betölti ezt a pozíciót. Sokféle építészet van jelen most Patakon, jó lenne, ha ez egységes mederbe kerülne. Érdekes a Bodrog-part tájéka, nekem nagyon tetszett gyerekkoromban az a városrész, ami régen zsidó- majd cigányváros volt. Szép, ahogy rendbe tették a várfalakat, s kialakult a Vízikapu parkja, de még hiányzik onnan valami. Jó lenne, ha pályázna a város, és jól használná az Uniótól kapható pénzeket. Elkelne még egy szálloda. Rendbe kellene tenni a Bodrog-partot, jó volna egy strand, egy piac. Nagyon szépen formálódik a Szentnegyed a városfalakon belül, megnyílt a Múzsák temploma, a volt katolikus iskolából Szent Erzsébet Ház lett. Nem is úgy képzelem Patak további sorsát, hogy tele kellene építeni házakkal, inkább a történelmi emlékeket kell előhívni, hiszen állnak a falak, s ott vannak a földben a romok. Jó lenne kitisztítani a Bodrog-parti városfalakat, s Lorántffy Zsuzsannának volt egy messzeföldön híres Gombos-kertje, milyen szép lenne, ha az újraéledne! Nagyon jó volna, ha Sárospatakon nekem is sikerülne egyszer építeni valamit!

Az interjút Földy Lilla készítette. Köszönet a Zempléni Múzsának, hogy közzétehettük a kinyomtatott interjú legfontosabb részleteit. Fotó: Bruckner Csilla

vélemény írásához jelentkezzen be »